GayTalk

Andreo visszatér

Andreo pár hete viharos körülmények között kénytelen volt feladni a blogolást. Erről sok melegblogon olvashattatok, hiszen nagy port kavartak a gyűlölködő, homofób kommentek. Andreo azonban - ha csak egy bejegyzés erejére is- de visszatér. Nagy öröm számunkra, hogy elvállalta a GayTalk felkérését, és megosztja a melegséggel és elfogadással kapcsolatos véleményét. Íme tehát: Andreo!

Hűha. Ez is eljött. Én írok a GayTalk-ba. Na próbáljunk tehát megfelelni a feladatnak. Konkrét témát nem boncolgatnék, legyen szó most a melegségről, annak elfogadtatásáról, és az esetleges el nem fogadásáról, netán inzultálásról, toleranciáról, intoleranciáról saját történeteken keresztül.

Mondjuk, hogy valahol mindig is sejtettem, hogy más vagyok, mint a többiek. Persze, ez tök sablonos, de így volt. Próbáltam elnyomni is, nem ment, így hát hagytam, hogy a felszínre törjön. Elmondtam egy embernek, kettőnek, háromnak, mégtöbbnek, és immáron úgymond nyíltan melegként élek.

És milyen volt a fogadtatás? Baráti részről abszolút jó. Semmi felesleges kérdés. Oké, ez van, de ettől semmi sem változik. Lánybarát részről, egyenesen csodálatos fogadtatás. Ölelés, stb., ami kell. Szóval jólesett, hogy ők tudják, és így fogadnak el. Azóta is mindig mindent megbeszélek velük.

Másnak nem is mondtam. Közben persze elkezdtem blogot írni (És lásd, ide is kinőttem magam.), de nem volt tudomásom róla, hogy titokban az egész osztályom olvassa. Így mindenről írtam, kendőzetlenül a véleményemet. Konkrétan persze sosem írtam le, hogy meleg vagyok, de akik tudott a sorok közt olvasni, annak lejött.

Hát az osztályom részéről nem tapasztaltam túl sok toleranciát. De fel voltam rá készülve. Szerencsére azért gyorsan reagálok, így nem tudtak nagyon letámadni. Ha jött a kérdés: „Mi van, buzi vagy?” – ment a válasz: „És, ha igen? Elhiheted, hogy nem rád, a tapló parasztra bukom.” Persze próbáltak azért fogást keresni, de lepergett. Magas labdákat dobtak, de én még magasabbról ütöttem vissza őket. (Ez de fellengzős, sebaj, így volt.) „Nyissad már ki az ablakot, MELEG van.” – „Én kinyisni nem tudom, max. kinyitni, nem tudom, ti otthon hogy csináljátok.”  De elmúlt, elszakadtam tőlük, nem is hiányoznak. Ők a múlt, vár a jövő.

És hogy tovább vigyem az elfogadás-tolerancia-intolerancia szálat. Nem is oly rég az előbb említett blogomban vihar támadt (hogy szépen fogalmazzak.) Ocsmány kommenteket kaptam ismeretlenektől, és ami jobban fájt, ismerősöktől, volt osztálytársaktól, iskolatársaktól. A … hagyjuk nem írom le, miket. „Ilyen szót nem illik képernyőre/papírra vetni” – ahogy a Word mondja.

Sejtették, sőt az ötödik évben meg is bizonyosodhattak róla, hogy igen, meleg vagyok. De egyik sem mert egy szót sem szólni. Némán hallgattak, lapultak. Én voltam olyan bátor, hogy a világhálón arccal is vállaljam a blogom, és azt, hogy meleg vagyok. Ők ahhoz sem voltak bátrak, hogy a szemembe mondják, amit gondolnak. Most, hogy már nem vagyok ott, most bezzeg tudnak irkálni mindenfélét. És besokalltam. Nem attól, hogy támadnak, azt mondjuk úgy szomorúan megszoktam. Hanem attól, hogy bármit írtam, mindig én voltam rossz buzi. Ha egy szóval sem érintettem meleg témát akkor is. Innentől kezdve, nem akartam, hogy egyáltalán tudják, mi is történik velem. Felejtsenek el. Örökre. Higgyék azt, hogy megtörtek. De majd még visszatérek.

Felszámoltam az előző blogom, de már aznap este a poraiból újat indítottam. És tudtam, hogy ezt nem hagyom annyiban. Másfél héttel a blog-botrány után visszatértem a volt sulimba. Az osztálytársak persze nincsenek ott – hogy is lennének – de a suliban is nyílt titokká alakult a blogom, sőt voltak iskolatársak is, akik kommenteltek. Na gondoltam lássuk akkor, hányadán is állunk. Lefutottam a kötelező köröket a tanárokkal – ők semmit sem tudnak, ahogy láttam – majd a sors folytán egy osztályba is be kellett mennem. Végzős osztály. Ismernek hírből. Ment a susmus. Ezt gyorsan letudtam. Majd pedig mivel még várnom kellett valakit, na tegyünk egy próbát, lesz-e bárki vagány. Lementem az aulába, és száz wattos mosollyal, karba tett kézzel vártam. Voltak, akik összesúgtak, voltak, akik mit sem sejtettek az egészről. De senki, senki sem mert odajönni, és a szemembe mondani, hogy mit gondol.

A dolog jelzésértékű volt. „Megpróbáltatok lealázni? Azt hittétek megtörtem? Azt hiszitek bujdokolni fogok? Hát nem.” Ecce homo. – Íme az ember. Gondoltam magamban. Az ember, aki vállalja magát, szemben azokkal, akik nem képesek erre. A névtelenség homályába burkolózva azt hiszik bármit megtehetnek. De néha meg kell mutatni, hogy nem. Csak jelezni, hogy igen, még mindig itt vagyok. A csatát lehet megnyertétek, de a háborút sosem adjuk fel. A háborút a megértésért és elfogadásért.

Andreo

 

A Határ

Több, mint egy éve szab határt közém és a világ többi része közé egy buborék vékony, rezgő fala. Két határ húzódik közöttem és Magyarország között.

Vannak emberek, akiktől nincs határ, ami elválasztana. És vannak, akiktől mérföldekre taszít a türelmetlenség rikító piros vonala.

Magyar vagyok. Bármennyire is nyitott és világpolgárság felé hajladozó, életem végéig magyar leszek. Magyarországon születtem, ott töltöttem az életem első 18 évét. Onnan hozom az örökségem: az alapokban, a legelemibb mivoltom minden rezdülésében visszaköszön a magyarság. A világ egy magyar állampolgára vagyok, és igyekszem úgy élni, hogy mind a világnak, mind Magyarországnak jó legyen.

De meddig áldozhatom fel önmagamat valamiért, amitől folyamatosan csak az elutasítás jeleit kapom? Meddig gondolkodhatok komolyan a Magyarországhoz való tényleges hűségen, ha egyre inkább csak lenézés, másodsorba sorolás, jogfosztás a részem?

Nem volt más a melegségről szerzett első élményem sem. Nem jó. Buzik. Deviánsok. Nem érted. Gusztustalan. Az egyetlen ember, aki nem használt ilyen szavakat, akitől ilyet sosem hallottam, az az anyukám volt, amiért hálás vagyok mind Neki, mint a Sorsomnak.

Így nőtt fel bennem a melegségem. Szűkebb körben elfogadásban, kérdésekkel bombázva de támogatást találva; tágabb körben elutasítva, megismerés nélkül kitagadva.

Kezdő melegként egy pszichopatával kezdtem ki. Másfél hónap lett belőle.

Kezdő melegként belementem sok meggondolatlan, felelőtlen dologba. Éltem. Használni próbáltam a lehetőségeim- és már akkor rájöttem, hogy a melegvilág sajnos belterjes. Túl sok az átfedés.

Egy másik srác. Nem tartott sokáig. Akkor jelentős volt, ma szinte jelentéktelen.

Friss 16 évesen, gimi második elején majdnem elhagytam a kollégiumot, amit annyira utáltam. Egy fiú miatt maradtam. Ha valamiről döntök, az általában az indulás, az új utak keresése. Azóta sem tudok ehhez hasonló döntést felhozni- ennyire ellentmondásos döntést. 16 éves voltam, fiatal, zsenge, kiforratlan - talán valahol alkalmatlan is a dologra. 6 év az 6 év. 9 hónap pedig 9 hónap- az a kapcsolat nagyon nagy mértékben formált hasonlóvá a mai önmagamhoz. A mai Captain az akkori 3.0-s változata.

Utána megszűntem fiatal lenni, így a többi most nem számít. A szakítás utáni mélység megtanított felnőttként viselni a megaláztatást, a küzdelmet, a fájdalmat, a hiányt, az önmagammal szembeni bukást.

Így nőttem emberré. A világ magyar állampolgárává. Így lettem az, aki ma vagyok, és így leszek az, aki leszek. Így ismertem meg magamat, fedeztem fel a lehetőségeimet- meleg magyar emberkét. Így szenvedek egyre inkább az el nem fogadás piros- fehér- zöld keresztje alatt. Magyarország tanított meg arra, hogy fogadjam el magamat- de azért, hogy utána könnyebben boldogulhassak nélküle?

Én nem akarok a határ túloldalán rekedni. Át akarom lépni ezt az undok piros csíkot lélek és lélek, ember és ember között. Haza akarok menni. De a Haza nem jelenthet elutasítást és lenézést. A Haza nem jelenthet kísértő emlékeket. A Haza nem jelenthet feladott lehetőségeket.

Félek, talán örökre itt ragadtam. Hajléktalan világpolgárként, a gyűlölet születő otthonának szégyenkező nagyköveteként.

Első kapcsolatom a meleg világgal...

Amikor a fiúkkal beszélgettünk arról, hogy milyen témákról szóljon az oldalunk, én ajánlottam a fenti, címben szereplő kategóriát. Olyan egyszerűnek, és magától értetődőnek tűnik a elnevezés, és noha úgy tűnik, könnyű erről írni, ez még sincs így, mert...

Sokféleképpen lehet a fenti címet megközelíteni, hisz valljuk be, elég tág lehet ez a feladvány. Mit értünk azalatt, hogy "meleg világ"? (mert mindnyájunknak más a világnézete, ahogy a meleg világképe is) Mi az hogy első kapcsolat? Fizikai? Lelki? További kérdések helyett megpróbálok "válaszolni".

Tudatlanul/tudatosan. E két csoportra ésszerű talán felbontani a dolgot. Mikor találkoztam először véletlenül (vagy azok nincsenek?) a "jövőmmel" és mikor volt az, amikor már én provokáltam a találkozást.
Körülbelül 6 éves lehettem, amikor otthon családi körben tévéztünk. Azt hiszem, tél volt, de ebben már nem vagyok biztos. Egy sorozatot (vagy filmet?) néztünk. Volt benne egy mellékszál, ami két fiúról szólt. Az egyikük súlyos balesetet szenvedett, és kórházba került. A másik srác zokogott a folyosón. Körülbelül ennyi volt, amennyit felfogtam belőle. Azt hittem, biztos testvérek, vagy barátok. Viszont Anyáék beszélgetni kezdtek róluk. Hogy: akkor ők most férj és férj? És kié lehet a lányszerep? Fogalmam nem volt, miről beszélnek. Próbáltam őket kérdezgetni, de azt mondták, ezt még úgy sem értem.  Majd pár év múlva kérdezzem őket erről...
Persze azóta sem hoztam fel otthon a témát. (Pedig eléggé tévesen látják/látták a dolgokat) Azóta is elmosolyodom sokat ezen a dolgon, hogy talán nem véletlenül maradt meg bennem pont ez a jelenet olyan mélyen...

Tudatosan 2008 nyár végén léptem kapcsolatba a meleg világgal. A heteró fiú után érzett szerelemet egyedül már nem bírtam feldolgozni, segítséget kértem. Egy negyvenes leszbikus nő (Szabi) válaszolt a  kétségbeesett fórumbejegyzésemre. Miközben folyamatosan léptem túl a szerelmi problémán, úgy kerületem egyre jobb kapcsolatba a Szabival. Elhívtak a barátnőjével magukhoz, megismertem a gyerekeiket. A budapesti felköltözésben is óriásit segített, mivel a bátyja (régóta nem használt) II.  kerületi lakásában lakhatunk...

U.i.: Soha nem tudhatod hogy életed melyik, legapróbbnak tűnő mozzanata lesz hatással a jövődre.

Christof

Egy fiúról és egy lányról

Nem tudom, hogyan kezdjem ezt a bejegyzést. Már harmadszorra ugrom neki. Két ember van akik életem egy-egy meghatározó szakaszában volt/van velem.

Egyikük egy lány, az egyetemi évekből, a heteró időszakból, másikuk egy fiú, a meleg önigazolás legédesebb gyümölcse.

Nyári táborban voltam a csoporttársaimmal, s az egyik legjobb barátom volt a szobatársam. A Balatonnál töltöttünk egy hetet. Ott meséltem először a lányról. Hihetetlenül csinos, szőke, finom...a tipikusan igazi hölgy. Aki ráadásul tele van élettel, s nem mellesleg 4 évvel fiatalabb nálam. Megtetszett. Én is neki.

Első alkalom volt, hogy egy lány udvarolt nekem. Talán pont emiatt is mentük ennyire könnyedén szét. Többször szóba került a főváros, ami már akkor vonzott. Ő ennek nem örült. Nem tudott belenyugodni, hogy amikor én befejezem az egyetemet, ő épp csak elkezdi, s a levegőben lóg majd a távolság. Végül szakítottunk, s én fél évvel a tervezett előtt feljöttem Pestre.

Belekerültem egy örvénybe, ami váratlanul ért, de sikerült pár hónap alatt felülkerekednem rajta.

Aztán megismerkedtem azzal a bizonyos fiúval. Egy éve.

Megjelöltük november 22-ét, mint a kapcsolatunk első napját, s onnantól kezdve egy pár voltunk. Minden hétvégét nálam töltött, s lassan a mindennapjaim részévé vált.

Noha 100 km választott el tőle, mindig talált alkalmat, ha kell, akkor csak egy éjszakára eljöjjön. Él előttem egy kép róla. Ott állok a konyhában, az ajtó pedig kinyílik. Belép rajta. Sapka a fején, sál a nyakában, kipirult arcal és táskával  a kezében áll előttem. Teli szájjal mosolyog, amint meglátja, hogy kivirulok a meglepetéstől. Akkor, az a perc volt az, amikor tudtam, egy fiú, ő az, aki többet jelent, mint annak előtte a lány. Azt hiszem igazán ekkor lettem meleg.

Volt egy makacs gondolatom, hogy én sose leszek igazán boldog fiúval, hogy nekem nem kell srác, s előbb utóbb majd úgyis megnősülök, feleségem lesz és gyerekeim, mert az a normális, a családi elvárás a végzetem.

Életem legfontosabb kapcsolatában vagyok. Boldogan, határozott és kerek célokkal, tervekkel, lendülettel.

Ennek a két embernek köszönhetem, hogy az vagyok, aki vagyok.

xoxo Maxen

Leláncolt gondolatok

Magyarországra születtem. Itt élek, már húsz éve. Itt kellett, hogy kialakuljon az identitásom, és a világszemléletem. Az, hogy hova születtem, hogy hol, milyen környezetben szocializálódtam, hozzájárult az én- és világképem kialakulásához.

Elmosolyodom. Itt élni nekem olyan, mintha a megtestesült szürke sivárság porában tapicskolnék. Szeretem Budapestet. Szeretem az országot. Az intoleráns emberek mentalitását azonban már kevésbé. És lássuk be: az emberek befolyásolják leginkább azt, hogy hogyan érezzük magunkat egy adott közösségben. Számomra – sajnos – úgy tűnik, egyre több olyan ember él itt, egyre több olyan embert nevel fel a társadalom szürke köpenyes anyja, akik a környezetük hatására válnak javíthatatlan, kendővel betakart szemű fiatalokká.

Nem ezt vártam. Az elmúlt években felreppent néhány üdvözítő gondolat, hófehér reménybe burkolva, hogy igen: valami változhat, jó irányba. Reméltem, hogy előrefele masírozunk, nem hátra. De rosszul ítéltem meg a helyzetet. Túl sokat vártam. Azt hittem, elfogadóbbá válunk, hogy végre a komp-ország véglegesen kiköt Nyugaton. De nem. A saját bőrömön tapasztalom azt, hogy mennyire elmaradottak egyesek, mind gondolkodásban, mind világszemléletben. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy pár év alatt képes megváltozni egy nemzet, és verem a falba a fejem, hogy reméltem, és esélyt adtam. Mert visszafele sült el minden igyekezetem. A magyarok többsége még nincs megérve a változásra. És ha minden úgy megy tovább, mint most… nem is lesz.

Meleg életforma? Meleg lét? Mi az? Te mit értesz alatta? Itt nincs minta. Tegnap láttam az Astoria és a Ferenciek tere között sétálni két harmincas férfit. És rájuk mosolyogtam, és ők visszamosolyogtak. Külföldiek. Egymást átkarolva. Aztán, mikor utánuk fordultam, már egymás kezét fogták. És jött a bácsi. Mogorva öregúr. Vaskos sétabottal, megállt, ő is utánuk fordult, ránézett a mosolygós arcomra. És dörmögött, átkozott. Engem is és a férfiakat is.

Itt nincsen minta. Itt lehetetlenség felhőtlen boldogságban megélni a melegséget. Itt nem az utcán, nem is a saját környezetedből tapasztalod meg, mik a lehetőségeid melegként. Távoli mintákhoz kell fordulnod. Fiúk a klubból. Blogok. Fórumok. Itt nincs olyan hely, ahol melegekkel tudsz megismerkedni. Hiszen a legtöbb meleg, még ha nem is titkolja az identitását, nem szívesen beszél róla. Mert tart a stigmatizálástól. A megbélyegezéstől. Attól, hogy emiatt elfordulnak tőle, kinevetik, furcsán néznek rá. Nincsen olyan, hogy meglátsz egy fiút a kávéházban, és odamész hozzá, beszélgetni. Ez a magyar természetből is fakad: nem vagyunk kifejezetten nyitottak. Nem sűrűn lépünk interakciókba számunkra idegen emberekkel. Pedig ennek sem kellene így lennie.

Akaratlanul eszembe jut Berlin. Mosolygós gondolatokkal képzelem magam elé Milánó szűk utcáit. Az ottani embereket. Az ottani melegeket. Boldogok, mert elfogadták a melegséget. Boldogok, mert közvetlenek. Boldogok, mert boldogan élhetnek. Mert nekik nem kell felvállalni azt, ami természetes.

Előttem nem volt minta, hogy hogyan kellene megélnem a melegségemet. Nagyon sokáig nem is találkoztam vele. Persze a sztereotípia sütött a tévéből, a homofóbia pedig a társadalomból… Nem tetszett. Még mindig nem tetszik.

És szörnyű, hogy több száz kilométert kellett utaznom, hogy belássam: nincs ez mindenhol így. Hogy van, ahol a melegség nem tabu…

Ezt fel kellene ismernie minden embernek. És elfogadni: melegek voltak, vannak és lesznek. És nem vagyunk rossz emberek.

 

De akkor miért nem szeret minket a társadalom?

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja