Ott, és akkor...
Az a fránya cd lejátszó!
Már körülbelül negyedjére szedtem ki már addigra a lemezt, megtöröltem, de még mindig nem szólt rendesen. Folyton ugrált a 2. számnál.
- Ne törődj vele - szólt halkan a volánnál ülő srác - Kapcsold be a rádiót, és élvezd a tájat. Ki tudja mikor jársz erre legközelebb...
Igaza volt. Kár lett volt elrontani a pillanatot a mérgelődéssel, még ha a cd-t pontosan erre az alkalomra is készítettem.
A táj egyébként nem a nagykönyvben megírt festői táj volt, de a búzatáblák, és a hatalmas szélmalmok a lemenő nap fényében csodálatosak voltak. Nem szóltunk egymáshoz kilométereken át, próbáltuk elnyújtani a pillanatot.
- Szerinted - törte meg végül ő a csendet - lesz még ehhez hasonló közös pillanat az életünkben?
Nem tudtam rá azonnal válaszolni. Szívem szerint azt mondtam volna, hogy igen, de győzött felette a józan ész.
- Sajnos azt kell mondanom, hogy valószínűleg nem. - válaszoltam - De remélem, hogy átélhetünk még sok ilyen pillanatot, még ha nem is együtt. - A fiú nem felelt, csak némán figyelte tovább az utat.
Ott, és akkor értettem meg, hogy nem velem volt addig a pillanatig baj. Nem azért nem került addig senki közel hozzám, mert képtelen voltam az érzelmekre. Egyszerűen nem volt olyan személy, aki érzelmeket váltott volna ki belőlem. Távol a hazámtól, fiatal felnőttként tapasztaltam meg azt, amit sokan már gyerekkorban megkapnak az élettől. Az érzést, hogy a világ végéig ültem volna abban az autóban, azzal a sráccal, a naplementében.
Christof
Az a fehér Opel
Tizenöt éves voltam, éretlen és naiv. És kíváncsi. Rettentően kíváncsi arra a valamire, ami bennem volt. Kíváncsi voltam, meddig tud elvinni ez a bűnös- kéjes vágy.
Szeptember volt. A nap még bágyadtan sütött, én már picit fáztam a pulcsi alatt. Nem tudtam, mit akartam, nem tudtam, mire lesz jó ez az egész őrület. Úgy szorongattam kezemben a telefonomat, mintha az életem múlott volna rajta, háttal nekidőltem a csúnya sárga templom falának és tehetetlenül vártam, hogy megérkezzen.
Befordult a hotel mellől. Lelassított, megállt. Rám nézett. Rá néztem. Bólintott. Bólintottam, majd egy határozott lépéssel átléptem a tapasztalat határát.
A város mellett álltunk meg, valahol egy búzatábla mellett. Nagyon féltem, nem tudtam, mi fog történni: bármit csinálhatott volna velem. 25 éves volt, erős és magabiztos, én pedig csak alig 15, gyenge és bizonytalan; nem tudtam, hogy mit teszek, pláne nem hogy jót vagy rosszat. De mindennél biztosabban tudtam hogy kell, hogy akarom, hogy ez valami újat fog majd hozni.
Rám nézett. Rá néztem. Mosolygott. Én is megpróbálkoztam valamivel. Tudta, hogy éreztem. Olvasott a gondolataimban - nem lehetett nehéz. Egyre közelebb és közelebb hajolt enyhén borostás arcával.
Négy éve szeptemberben, a város mellett, abban a fehér Opelban átléptem a tapasztalat határát.
Kategóriák: Captain bejegyzései, Kapcsolatok
írta: captain29
Hogyan ismerkedsz egy meleggel?
Mindig azon gondolkozom, vajon az interneten kívül hogyan lehet ismerkedni?
Számomra biztonságot és nagyobb lehetőséget ad egy internetes ismerkedés, mint a személyes kapcsolatfelvétel. Nem úgy éltem meg a meleggéválást, mint azok, akik már fiatal koruk óta tudják magukról. Én katasztrófaként, a korábban tervezett életstílus átalakítását, egy új életmód kialakítását jelentette.
Az internet nekem sokat adott, elvenni pedig minimálisat vett el. A chat-tel kezdtem. Nem tudtam, mit és hogyan. Nem voltak információim más lehetőségről. Vidéken éltem, így szóba se jöhetett, hogy a fővároson kívül máshol is keressek valakit. Amúgy is Budapestre építettem, felesleges kitérő lett volna kísérteni a Sorsot, hogy netán lebukok a barátok, családtagok, szülők és nagyszülők előtt.
A chatet hamar kinőttem. Mutattak pár oldalt, a randit és a gayromeot. Lételemem, hogy mindenhol csinosítsam a profilomat, hogy egyedi, jellegzetes stílusban írjak bemutatkozót!
Aztán az ismerkedés...szépen lassan kialakultak az aranyszabályok és a szokások. A chat-et elhagytam, akár csak a randit. Buliban sose ismerkedtem; s 1-2 kivételtől eltekintve mindenkihez úgy álltam, mint barát. Az első találkozás csak két sok levelet váltott barát személyes találkozása, nem randi! Ez sokszor fordult visszájára...mikor kiderült, hogy az érdeklődés egyoldalú, s nem az én oldalamról érlelődik.
Kínos percek, de szükségesek, amikor közöljük a másikkal, hogy bocs, de ezt én nem úgy gondoltam...átéltem már, s túléltem már sok ilyet.
A személyes ismerkedés, amikor nincs internetes tárkereső előzménye, az számomra egy talány. Ritkán...talán sose próbáltam. Én IRL (in real life) csak barátokat szerzek, csak barátkozom. Netán flörtölök. De hogy első alkalommal randiba ugorjak...olyan egyszer volt, 2 találkozás után temettük kettőnket.
Két kivételtől eltekintve sose írtam üzenetet senkinek, s az a két kivétel is inkább csak egy-egy baráti levélváltásba kanyarodott.
Ha leírom, mit gondolok és ki vagyok, az emberek tudják, kivel állnak szemben, tudják, mit kaphatnak és mire számítsanak. Lehet, hogy olykor többet ígérek, de ez csak azért lehet, mert először barátkozom, s csak aztán lépek tovább. Kis lépésekkel haladok előre. Nem várok senkitől semmit, s elvárom, hogy tőlem se várjanak semmit.
Szóval az internet. Én erre esküszöm, nekem az vált be. Talán azért, mert fontosabb volt, hogy megmutassam magam a világnak, minthogy megismerjem a világot.
xoxo Maxen
Kategóriák: Ismerkedés, Maxen bejegyzései Címkék: chat, gay, gayromeo, homoszexuális, internet, ismerkedés, maxen, meleg, oldal, randi, társkereső
írta: Maxen
Öt éve
Vele a soktornyú megyeszékhely állomásán találkoztam először. Emlékszem, ültem a vasszagú sínek melletti kis büfében, kávét szürcsölgettem és cigit szívtam. Direkt így terveztem, kényelmesen, fél órával korábban odamentem. Nem akartam a véletlenre bízni, hiszen ez volt az első olyan alkalom, amikor élőben találkoztam egy meleg fiúval.
Természetesen az internetről ismertem. Kinéztem magamnak. Megtetszett a fényképe. Írtam neki. Leveleztünk. Aztán MSN. És az első telefonhívás. Remegett a kezem, miközben néztem, ahogy a telefonom kijelzőjén villog a neve. Vártam pár másodpercig, és felvettem. Hallom ma is, hogyan rezgett a hangja. Izgult. De az enyém akkor már nyugodt volt.
Ültem a frissen festett, fehérre mázolt széken. Hallgattam az elrobogó vonatokat. Azon gondolkodtam, hogy hogyan köszönjek neki. Fogjak kezet vele? Adjak puszit? Nem tudtam semmit, tizenöt éves kis senki voltam.
Aztán leült velem szembe. Szőke volt és macskaszemű. Mosolygott. Rámosolyogtam. Tudtam, hogy minden aggódásom alaptalan volt. Tudtam, már az első pillantásából tudtam mindent. A legelső másodperctől fogva egymásra voltunk hangolva.
Persze, furcsa volt, félévnyi interneten való interakció után a való életben is találkozni, érezni a finom kókuszillatát, hallani a hangját, látni minden apró mimikáját. Ezerszer többet kaptam élőben, mint az interneten. De persze előtte ott volt bennem a félelem. Mi lesz, ha nem tudunk egymásnak mit mondani, mi lesz, ha csak ülünk, mi lesz, ha túl sokat beszélek, mi lesz ha…
Ezeregy kérdés cikázott a fejembe. És ezeregy kérdés suhant ki egyből belőlem, amikor megláttam őt. Ő volt az első fiú, aki megcsókolt. Azt mondják – bár nem tudom nálatok hogy van – az első csókot sosem felejtjük el. Én semmiképp. Egész egyszerűen azért, mert minden tökéletes volt. A hely, az idő, a fiú. Hálásan gondolok vissza arra a napra.