Előbújni könnyű!?
Sokáig titokban tartottam a meleg világgal kapcsolatos dolgaimat hetero barátaim előtt. Mégis sokszor kereszteződött akaratlanul is a két "világ".
Ilyen volt az, amikor "társkereső" oldalon közeli ismerősöket találtam meg, vagy például egy közeli barátnőm halálosan szerelmes volt egy srácba, aki sajnos húzta is rendesen az agyát. (a fiú pedig már évek óta fent volt meleg oldalakon, és aki közelebbről ismerte tudta, hogy semmi köze a lányokhoz)
Emiatt a történések miatt sokáig úgy gondoltam, hogy az emberek nagy többsége biztosan titokban tartja melegségét, és csak a nyugatiaknak van arra lehetőségük, hogy melegként vállalhassák önmagukat.
Amint persze én is jobban belevetettem magam az ismerkedésbe, a melegekkel való barátkozásba rájöttem, hogy sok melegnek van legalább 1-2 (rendszerint lány) barátja, akikkel megosztották életük ezen felét. Egy ideig én ezt sem éreztem fontosnak. Teljesen külön ágon kezeltem a két dolgot. Meg különben is. Akkoriban még nem volt senkim, tehát sok mindent nem tudtak volna kezdeni a ténnyel, hogy meleg vagyok. (az esetleges első "sokk" után)
Aztán mikor végre megismerkedtem olyan sráccal, akit nagyon megkedveltem, és jó esély volt egy kapcsolat kialakulására, akkor már nem tudtam tovább ezt magamban tartani. Hiányérzetem volt, mert ezt nem tudtam senkivel megosztani. Egyik héten aztán ez megváltozott:
" A lányok megérkeztek, dumálgatunk együtt és külön is. Majd mondtam nekik, hogy menjünk el sétálni, hogy elmondhassam, mit akarok. Timinek egyik közös óránkon már mondtam, hogy van valami bejelenteni valóm, (majd ezt tovább is pletykálta Jázminnak) szóval ő már azóta ezen agyal, és valami rossz dologra gondolt...
Elindult tehát sétálni, jött velünk egy darabig az egyik lakótársam, de mivel tudta, hogy hat szemközt is akarunk majd lenni, így egy idő után ő visszafordult. Na T&J egyből elkezdtek faggatni, hogy na mi a baj. Én meg mindig csak mondtam, hogy még mennyünk egy kicsit, még menjünk... Eléggé ideges voltam... :/
Majd elértünk egy padhoz, ahonnan már nem volt visszaút. Elkezdtem azzal, hogy: "Tudom ilyet nem kérhetek, de mégis ígérjétek meg, hogy nem fog közöttünk semmi változni..." Jázmin már mondta is, hogy jó ő tudja mi van...Timinek nem esett le, de hamar kinyögtem, hogy: "Meleg vagyok" Ezután el is bőgtem magam, egyszerűen nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Timinek hatalmas kő esett le a szívéről, hogy "csak ennyiről" van szó, és utána pedig már csak arra kaptam fel a fejem, hogy együtt ölelnek. (L) "
Ők voltak nekem (édesanyám után) a legfontosabbak, akiknek muszáj volt erről tudniuk. Azóta 1-2 emberrel kiegészült ez a lista, de addigra már "rutint" szereztem a 'cé-ó-zásban'.
A konklúzió az, hogy előbújni könnyű. Ha biztosak vagyunk abban, hogy a másik feltétel nélkül szeret minket.
Christof (christofblog@gmail.com)
Barát, az egyetlen
Az egyetem melletti étteremben ülünk. Beszélgetünk és eszünk. Hosszúra nyúlik ez a délután.
Az egyetemi csoportban a legjobb barátom, lány. Alig múlt 2-3 hónapja, hogy szakítottam a nagy Ő-vel, Mirandával. Aztán egyszer csak elmondtam neki, miért jövök én annyit a fővárosba. Meglepődik, de elfogadja. Megért. Részéről ugyan úgy a barátja maradok, sőt, erősödik is a barátságunk.
Aztán telik az idő, s Mirandának is elmondom. Mérges és dühös. Érthető. Nem is értem, miért mondtam el. Viszont jól sül el a dolog. A szakításunk után újra jóban leszünk. A tény, hogy a fiúkhoz vonzódom, megváltoztat mindent. Ő barát, amit elfogad. Rátalál a szerelemre, megéli az újabb szakítást, majd ismét szerelmes lesz.
Aztán újabb barátoknak mondom el. Kettőnek. Ülünk a teázóban. A tökéletes alkalom ez. Ez az az időszak, amikor a baráti társaság átalakul azzal, hogy valaki kilép a körből. Háromra zsugorodik a brancs. Kihasználom az alkalmat, s közlöm mindkettőjükkel, hogy meleg vagyok. Nincs meglepődés. Sőt! Szerintük én mindig is az voltam, s meglepődtek, hogy lánnyal jártam!
Végül a negyedik alkalom. A lakótársammal - aki szintén lány -, s középiskolai osztálytársam volt, a Margitszigeten sétálunk. Mirandáról beszélgetünk, hogy miért szakítottam vele. Mondom, egy fiú miatt. Kicsúszik. Kerek szemekkel néz rám, csak nem csalt meg? Mondom, nem. Csak szakítottam, aztán kipróbáltam egy sráccal, s azóta fiúkkal vagyok. Ő is jól fogadta.
Négy alkalom volt, amikor elmondtam a hozzám közel álló 5 embernek. Aztán végleg a fővárosba költöztem, s már tudják azok, akikkel napi kapcsolatban vagyok.
De a szüleim nem, s ez az, ami a legjobban kétségek közé sodor. Vajon mikor és hogyan mondom el nekik? Lassan ott tartok, hogy 2 éve lakom Pesten. Az első fél évben 2 hetente hazajártam, majd 2-3 havonta. Tavaly nyár óta viszont csak 2-szer utaztam haza. Legutóbb karácsonykor.
Egyrészt, túl ritkán találkozunk, hogy ez csak úgy kijöjjön. Másrészt, miért is? Hisz, telefonon beszélünk, mióta Budapesten lakom, sokkal jobb a kapcsolatom velük. S végül, még néha most is az asztalra vetik a "költözz haza" kártyákat, de én félek kidobni az asztalra azt Ászt, akit nem hagynék el semmiért.
A felvállalásnak két fontos állomása van, a barátok és a szülők. Előbbi könnyebb, hisz a melegség egy életforma, amit titkolni ostobaság, s csak húzni lehet előttük a dolgot. Utóbbi viszont meghatározó lépés, mert azok alkotnak eztán véleményt, akik felneveltek, akikre életünk végéig felnézünk, s akik mindig a családtagjaink maradnak.
xoxo Maxen
Kategóriák: Felvállalás, Maxen bejegyzései Címkék: barát, barátok, coming out, felvállalás, homoszexuális, meleg, szülő, szülők
írta: Maxen
Mikor vagy a legboldogabb?
Amikor a boldog tudatlanság fátyla borít mindennemű negatív mellékzöngét.
Amikor nem tudsz arra gondolni, hogy egy kapcsolatnak vannak árnyoldalai.
Amikor meg sem fordul a fejedben, hogy átvernek, kihasználnak, becsapnak.
A kezdetek kezdetén, amikor próbálod a szárnyad. Amikor igazán szerelmes vagy.
Akkor nem csak a fiúba szerelmesedsz bele. Hanem abba az újszerű, mámorító érzésbe is, ami langyos csókot lehel rád: szerelmes vagy a szerelembe.
Szerelmes vagy a világba. Szerelmes vagy az utcán turbékoló galambokba, szerelmes vagy az Oktogon nyüzsgő hangyabolyába, szerelmes vagy az Andrássy út zöldellő faágaiba. Szerelmesen lépkedsz a járdán, nevetve figyelve, hogy csak a vonalakra, a "kötélre" lépj, különben lezuhansz a mélybe. Szerelmesen dobsz aprót a Deák aluljárójában gitározó srácnak, aki szerelmesen hálás pillantásokkal kísér végig, míg fel nem érsz a lépcsőn…
… a fénybe.
A fénybe, ahol már mosolyogva vár Minden Szerelem Megtestesülése. A fiú, akiért odaadnád az életed. A fiú, akiért bármit megtennél, a világ másik feléről is elindulnál – akár gyalog – ha arra kérne.
Áll ott a napszemüvegében, arccal a ragyogó Napnak, beszélget vele némán mosolyogva, halászgatyájából kikandikál a barna lábszár, mellkasán kidomborodik a szíve, és a lélek sugárzása. Úgy nézel rá, mint a világ legnagyobb kincsére. Mert Ő az is.
Odaosonsz mögé, és megsimogatod a nyakát. Beletúrsz a hajába, nem érdekel, hogy a város közepén vagytok, legszívesebben átölelnéd, magadhoz vonnád a karcsú derekát, érezni akarod, ahogy az izmos mellkasán átdobogó szíve a tiéddel folytat dialógust. És ahogy a szemébe nézel. Elönt a gyötrő kéj és az őrjítő vágy. Látod a tekintetébe, hogy te vagy a legfontosabb neki. Te vagy az egyetlen. Te vagy a Minden. Te vagy a gyémánt.
Nincs zavar, egymásra vagytok hangolódva a legelső másodperc előtt-től. Folyamatosan beszéltek.
Átsétáltok a Gödörhöz, lefekszetek a fűbe. Mosolyogva mutatod neki a fényképeket, amit a kiránduláson készítettél. Közel hajol hozzád, érzed a bőrödön a forró leheletét. Nevetve nézi a képeket. Annyira tetszik a hófehér mosolya, hogy gyorsan csinálsz egy képet róla is. Ő megrovóan rád tekint, és játékos mozdulatokkal belebokszol az oldaladba.
Eldőlsz a füvön. Néhány perc néma mosolygás. De a némaság is beszél. Sóhajt. Csacsog. Nézitek közösen a felhőket. Nem beszéltek, de nem is kell, mert mindent tudtok.
Szereted. És ő is szeret. A kölcsönös szerelmetek az, ami elkísér titeket hosszú hónapokon át. Több mint két évig. A bizalom és az őszinteség. Szerelem. Szerelem. Szerelem.
Kincs voltam neked és te gyémánt voltál nekem. Életem végéig hálás leszek ezért.
L'ho amato
Kicsit gondban vagyok, amikor az első kapcsolatomról kell írnom- nem tudom eldönteni, melyiket tekintsem elsőnek. Azt, ami "hivatalosan" az első fiú-fiú kapcsolatom volt, egy kapcsolat külső jellemzőinek többségével? Azt, amikor először éreztem ezt a körülírhatatlan, bizsergető érzést, amire a legtöbben szerelemként hivatkoznak? Azt, amelyikben először hagytak cserben, használtak ki és vetettek oda valaki másért?
Nem az időrendbeli első kapcsolatomat tekintem az elsőnek. Az elsőnek azt a kapcsolatot tekintem, ahol először éreztem, milyen önmagamról elfeledkezve szeretni valakit, ahol egymásnak adtuk magunkat, ahol - noha fiatal voltam és sokszor sok dologban rosszul döntöttem, de - megtanultam kevésbé én és inkább mi lenni.
Ő volt az első, aki megmozgatott valamit az akkor gyermekszívemben- ő volt az, aki elindított a felnőtté válás nehéz útján. Őt vállaltam először a családom előtt, vele csókolóztam először a négy falon kívül, ő mutatta meg, hogy melegnek lenni nem szégyen, és hogy mindig van tovább.
Megtanultam kezelni egy másik ember érzéseit. Megtanultam a felelősséget, hogy minden, ami én vagyok, már ő is, és minden, ami ő, én is lettem. Nem csináltam tökéletesen, és most is távol állok tőle, de az alapokat akkor szereztem meg.
Megtudtam, mi az a féltékenység, hogy mit jelent az önbizalomhiány. Átéltem, mit éreznek az elutasítottak, és mekkora jelentőséggel bírnak a kimondatlan szavak is.
Határon voltam. Míg sem gyerek, sem felnőtt nem voltam, sok tekintetben gyerekesen viselkedtem, sokban pedig meglepően felnőttesen tudtam bizonyos dolgokhoz hozzáállni. Ezután a kapcsolat után azonban visszafordíthatatlanul és visszavonhatatlanul eldőlt, merre vezet tovább az életem útja.
Nem volt más választásom; egyszer és mindenkorra elhagytam a gyerekkor utolsó halvány határvonalát.
Kategóriák: Captain bejegyzései, Kapcsolatok, Személyiség Címkék: első, kapcsolat, meleg
írta: captain29