A felvállalás folyamat
Azt hiszem, én elértem a felvállalás csúcsára. Nem akarok tovább lépni, talán már csak a titkolózást hagyom hátra, s ha egy barát vagy ismerős megkérdezi, nem mondok mást, csak amit érzek.
A barátokkal kezdődött. A bizalmasokkal és a volt szerelmemmel, aki lány. Az elmúlt 2 évem alatt ők voltak az elsők, akik megtudták. Az első pár hónapban felfedtem előttük, mi a helyzet, aztán sokáig nem történt semmi, majd el kezdett foglalkoztatni, hogy mi lenne, ha...
Valamikor tavaly ősszel kezdtem kacérkodni, hogy talán a szüleimnek elmondhatnám. Mindenki előtt olyan könnyedén ment, miért pont előttük okozna nehézséget? Ha a volt barátnőm képes volt megbirkózni azzal, hogy szakításunk után 2 hónappal elmondtam neki, a szüleim is megtudhatják.
Aztán egyszer csak kiböktem. Anyunak a telefonba. Ott ültem a szőnyegen, s elmondtam neki. Sírt és letette. Ott a szőnyegen bántam meg az elmúlt fél év minden tervezését. Pedig ezerféleképpen akartam elmondani. Legegyenesebben úgy akartam, hogy otthon leültetem mindkettőjüket a konyhában (a nappali túl nyitott, öcséim könnyen kihallgathattak volna - még erre is gondoltam).
Átfutott az agyamon az is, hogy megyek ki az állomásra, ha netán azt mondják, 10 percem van összepakolni és takarodjak.
Ehhez képest anya beszélt apával. Apa még az autóban hazafelé menet rákérdezett, s otthon megbeszéltünk mindent.
S mi kellett mindehhez?
Amikor még otthon laktam, a szüleimmel arrogánsan, türelmetlenül viselkedtem. Most viszont, hogy már messze élek és ritkán járok haza, már megváltoztam. Kedves vagyok, beszélgetünk és egyre inkább megnyíltam. Talán ez is segített.
Amikor az állomáson álltam, s a vonatra vártam, felhívtam anyut, hogy szereztem jegyet. Mikor elbúcsúztunk, azt mondta, ha bármi titkom van, máskor nem kell haboznom, nyugodtan mondjam el.
örülök, hogy a szüleim megbeszélték ezt. Örülök, hogy elmondtam nekik. De legfőképp annak örülök, hogy mindez nemhogy gyengített, hanem erősített minket.
Azt hiszem, itt a határ. A nagyszüleimnek biztos nem mondom el, nem akarom terhelni őket ezzel. Az öcséim se fogják megtudni, majd ha idősebbek lesznek. Az pedig, hogy a család többi tagja megtudja, kizárt. Apu óva intett, ha nagybátyám megtudná, képes lenne 1-2 beszólásával sírásra sarkalni anyut.
Azt hiszem, az elmúlt két évben folyamatos volt a coming out. Itt most megálltam és időzöm egy darabig.
xoxo Maxen
Felvállalni?
Alapvetően kétfajta meleg létezik. Az egyik, aki felvállalja másságát, és a másik, aki nem. Erre tekinthetünk úgy, mint két halmazra, melyek metszik egymást. Én magamat éppen a metszéspontba helyezem.
Sosem gondoltam, hogy mindenki előtt fel kellene lebbentenem a nemi irányultságomat. Épp ellenkezőleg: korábban úgy gondoltam, hogy ez csak rám tartozik, hogy ez az én saját kis titkom. Aztán megismerkedtem fiúkkal, olyan fiúkkal, bekerültem többféle meleg körbe, s ez akarva-akaratlanul is magával rántotta azt a világnézeti változást, amire szükségem volt, és amire minden – még a nemi identitását kereső – fiúnak szüksége van, szerintem.
Sok tapasztalat és néhány kőkemény hangú beszélgetés árán azt hiszem megtanultam, hogyan viszonyuljak a felvállaláshoz. Hangsúlyozom, hogy ez bennem még mindig egy változó dolog.
Azt hiszem, olyan ez a dolog, mint egy képzeletbeli számegyenes, amin a nulla a teljes titkolózás. Innen indul minden. Ezernyi dolog hat rád, alakít, formál, egészen életed végéig. Az a számegyenes vége.
Még mindig vannak emberek, akik előtt nem akarom felfedni a nemi identitásomat. Nem félelemből, nem is szégyenből. Egész egyszerűen csak tudom, tudom, hogy megváltozna a kapcsolatunk, és azt is tudom, hogy rossz irányba. Egyébként ők vannak kevesebben.
Hiszen ott van az érem másik oldala: az, hogyha egy körben tudják rólam, mi a "szitu": felemelő érzés őszintének lenni (persze-persze, meg hallani a szokásos buzi-vicceket és beszólásokat. Jó, azért, néha már fárasztó).
De nekem ez így jó. Hogy nem mindenki tudja. Nem is hiszem, hogy mindenkinek tudnia kellene. Nekem ez így jó. De változni fog. Érzem, hogy változni fog. Mindig minden változik.