GayTalk

Egy postit

2007 február vége felé járunk. Captain ziláltan vág át a fagyott Fagyivároson unokatestvére háza felé, ahol csapnak egy "görbe estét". 15 évesen a görbe este számomra még mentes volt az alkoholtól, cigitől és egyéb ártalmas förtelmektől- sokkal inkább jelentett jóval éjfél után fent létet, nevetést, filmeket, beszélgetést- könnyed és egyszerű gyermeki együttlétet.

2007 február vége felé, azon a zimankós fagyivárosi éjszakán minden megváltozott.

Feltett szándékom volt beavatni Nórit valamibe, aminek kilétét, természetet, mibenlétét még én sem nagyon értettem, nem fogtam fel teljességében, nem tudtam keresztüllátni rengeteg rétegű természetén és a társadalmat megosztó természetén.

Akkor úgy tudtam, más vagyok. Ma azonban már tudom: cseppet sem vagyok más, mint bárki. Az a fagyos februári este Fagyivárosban az első lépés volt ennek felismeréséhez.

Hogy ne tudjak megszökni magam elől, már jó előre bejelentettem: el akarok mondani valamit. Ő pedig rögtön faggatni kezdett, gyermeki kíváncsisággal akart tudni mindent arról, amiről jószerével még én sem tudtam sok mindent.

Szenvedtem. Makogtam. Dadogtam, hebegtem- habogtam, szavakat keresetem de nem találtam: kértem hát egy postitet.

Hazugsággal indítottam az életem új, a kiteljesedés és önfelismerés felé vezető szakaszát: azt írtam, nem csak a lányokat szeretem.

Ez a kis ferdítés, ez az önkímélő kis hazugság indította el azt a lavinát, aminek utórengései még ma is sziklákat gördítenek, árkokat és völgyeket nyitnak meg- formálják és alakítják a tájat.

Vége lesz valaha is...? Azt hiszem, ez egyike azon számtalan kérdésnek, amire sem én, sem Te, se senki más nem tud válaszolni.

L'ho amato

Kicsit gondban vagyok, amikor az első kapcsolatomról kell írnom- nem tudom eldönteni, melyiket tekintsem elsőnek. Azt, ami "hivatalosan" az első fiú-fiú kapcsolatom volt, egy kapcsolat külső jellemzőinek többségével? Azt, amikor először éreztem ezt a körülírhatatlan, bizsergető érzést, amire a legtöbben szerelemként hivatkoznak? Azt, amelyikben először hagytak cserben, használtak ki és vetettek oda valaki másért?

Nem az időrendbeli első kapcsolatomat tekintem az elsőnek. Az elsőnek azt a kapcsolatot tekintem, ahol először éreztem, milyen önmagamról elfeledkezve szeretni valakit, ahol egymásnak adtuk magunkat, ahol - noha fiatal voltam és sokszor sok dologban rosszul döntöttem, de - megtanultam kevésbé én és inkább mi lenni.

Ő volt az első, aki megmozgatott valamit az akkor gyermekszívemben- ő volt az, aki elindított a felnőtté válás nehéz útján. Őt vállaltam először a családom előtt, vele csókolóztam először a négy falon kívül, ő mutatta meg, hogy melegnek lenni nem szégyen, és hogy mindig van tovább.

Megtanultam kezelni egy másik ember érzéseit. Megtanultam a felelősséget, hogy minden, ami én vagyok, már ő is, és minden, ami ő, én is lettem. Nem csináltam tökéletesen, és most is távol állok tőle, de az alapokat akkor szereztem meg.

Megtudtam, mi az a féltékenység, hogy mit jelent az önbizalomhiány. Átéltem, mit éreznek az elutasítottak, és mekkora jelentőséggel bírnak a kimondatlan szavak is.

Határon voltam. Míg sem gyerek, sem felnőtt nem voltam, sok tekintetben gyerekesen viselkedtem, sokban pedig meglepően felnőttesen tudtam bizonyos dolgokhoz hozzáállni. Ezután a kapcsolat után azonban visszafordíthatatlanul és visszavonhatatlanul eldőlt, merre vezet tovább az életem útja.

Nem volt más választásom; egyszer és mindenkorra elhagytam a gyerekkor utolsó halvány határvonalát.

Az a fehér Opel II

Miután négy éve abban a fehér Opelban átléptem az első tapasztalat határát, és ajkaink elhajoltak egymástól, komolyan, férfiasan a szemembe nézett. Mondanom sem kell, természetesen én akkor nem voltam sem komoly sem férfias. Fiatal voltam, zsenge, tapasztalatlan és talán felkészületlen is. Viszont nagyon vágytam a legnagyobb félelmemre, egy fiúra, srácra, férfira, akármire, ami elérhető volt. Alig egy hónap kecskeméti élet után pedig ő volt a legelérhetőbb.

Kiszállt, s én követtem. Körbejött a kisbusz körül, majd hozzám érve kinyitotta a rakodóteret. Bemászott, s én követtem. Naivan azt hittem, csak erre az alkalomra kapta ezt a szerepét a rakodótér- ma már tudom, hogy nem. Volt ott minden, ami kellett- matrac, pléd és párna. Ismét megcsókolt, én pedig viszonoztam. Keze lassan becsúszott a pólóm alá. Minden porcikám vad örömmel tiltakozott.

Valami hirtelen jött bátorság hatására én is viszonoztam az érintését. Egyre merészebben engedtem az ujjaimat kalandozni. A pornófilmekből ellesett mozdulatokkal próbáltam erotikusnak szánt ölelésbe vonni. Látva tapasztalatlanságomat, nem tétovázott tovább, hanem lassan levetkőztetett, és ő is megszabadult a ruháitól.

Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. De tudtam, hogy nem szabad. Tudtam, hogy ez kell.

Hanyatt fektetett, és ajkamtól a péniszemig végigcsókolgatott, majd bekapta. Mintha a menny és a pokol egyesült volna abban a pillanatban. Egy villanásnyi idő alatt szakadt át a mélyről gyökerező görcsös ellenállás, és vette volna át a helyét a tomboló, üvöltő vad öröm.

Életemben először végre nem a jobb kezem vitt el a csúcsra.

Lassan, puszilva jött fel, mint ahogy lement. Csókolóztunk, majd - aznap már sokadszorra - ismét az ismeretlenbe vetettem magamat. Lefelé.

Nem tudom, mennyire volt ösztönös, mennyire a filmekből tanult és mennyire csak bénázások sorozata. Sosem kérdeztem, ő pedig sosem mondta. Azt hiszem, élvezte. Nem kellett sok neki.

***

Aznap éjszaka a kollégiumban álmatlanul forgolódtam. Nem tudtam elhinni, mi történt. Az agyam egy része még mindig erőtlenül tagadta a történteket és bűnbánatra szólított- de már túl késő volt. Vitathatatlanul és visszavonhatatlanul kiléptem a gyermekkori álmodozás világából.

***

Ma már kicsit bánom, hogy így történt meg. Ismerve a mai énemet, a mai értékeimet és a dolgokat, amikre büszke vagyok, mintha nem is ugyanaz az ember lennék. De tudom, hol kezdtem, tudom, mennyire szánalmas voltam, és tudom, hogy ha visszamehetnék az időben, megtenném újra. Nem tudtam tovább magamba fojtani a vágyakozást, a tagadás és az elnyomás szörnyetegét. Hagynom kellett tombolni, hogy megszabadulhassak tőle.

Az a fehér Opel

Tizenöt éves voltam, éretlen és naiv. És kíváncsi. Rettentően kíváncsi arra a valamire, ami bennem volt. Kíváncsi voltam, meddig tud elvinni ez a bűnös- kéjes vágy.

Szeptember volt. A nap még bágyadtan sütött, én már picit fáztam a pulcsi alatt. Nem tudtam, mit akartam, nem tudtam, mire lesz jó ez az egész őrület. Úgy szorongattam kezemben a telefonomat, mintha az életem múlott volna rajta, háttal nekidőltem a csúnya sárga templom falának és tehetetlenül vártam, hogy megérkezzen.

Befordult a hotel mellől. Lelassított, megállt. Rám nézett. Rá néztem. Bólintott. Bólintottam, majd egy határozott lépéssel átléptem a tapasztalat határát.

A város mellett álltunk meg, valahol egy búzatábla mellett. Nagyon féltem, nem tudtam, mi fog történni: bármit csinálhatott volna velem. 25 éves volt, erős és magabiztos, én pedig csak alig 15, gyenge és bizonytalan; nem tudtam, hogy mit teszek, pláne nem hogy jót vagy rosszat. De mindennél biztosabban tudtam hogy kell, hogy akarom, hogy ez valami újat fog majd hozni.

Rám nézett. Rá néztem. Mosolygott. Én is megpróbálkoztam valamivel. Tudta, hogy éreztem. Olvasott a gondolataimban - nem lehetett nehéz. Egyre közelebb és közelebb hajolt enyhén borostás arcával.

Négy éve szeptemberben, a város mellett, abban a fehér Opelban átléptem a tapasztalat határát.

A Határ

Több, mint egy éve szab határt közém és a világ többi része közé egy buborék vékony, rezgő fala. Két határ húzódik közöttem és Magyarország között.

Vannak emberek, akiktől nincs határ, ami elválasztana. És vannak, akiktől mérföldekre taszít a türelmetlenség rikító piros vonala.

Magyar vagyok. Bármennyire is nyitott és világpolgárság felé hajladozó, életem végéig magyar leszek. Magyarországon születtem, ott töltöttem az életem első 18 évét. Onnan hozom az örökségem: az alapokban, a legelemibb mivoltom minden rezdülésében visszaköszön a magyarság. A világ egy magyar állampolgára vagyok, és igyekszem úgy élni, hogy mind a világnak, mind Magyarországnak jó legyen.

De meddig áldozhatom fel önmagamat valamiért, amitől folyamatosan csak az elutasítás jeleit kapom? Meddig gondolkodhatok komolyan a Magyarországhoz való tényleges hűségen, ha egyre inkább csak lenézés, másodsorba sorolás, jogfosztás a részem?

Nem volt más a melegségről szerzett első élményem sem. Nem jó. Buzik. Deviánsok. Nem érted. Gusztustalan. Az egyetlen ember, aki nem használt ilyen szavakat, akitől ilyet sosem hallottam, az az anyukám volt, amiért hálás vagyok mind Neki, mint a Sorsomnak.

Így nőtt fel bennem a melegségem. Szűkebb körben elfogadásban, kérdésekkel bombázva de támogatást találva; tágabb körben elutasítva, megismerés nélkül kitagadva.

Kezdő melegként egy pszichopatával kezdtem ki. Másfél hónap lett belőle.

Kezdő melegként belementem sok meggondolatlan, felelőtlen dologba. Éltem. Használni próbáltam a lehetőségeim- és már akkor rájöttem, hogy a melegvilág sajnos belterjes. Túl sok az átfedés.

Egy másik srác. Nem tartott sokáig. Akkor jelentős volt, ma szinte jelentéktelen.

Friss 16 évesen, gimi második elején majdnem elhagytam a kollégiumot, amit annyira utáltam. Egy fiú miatt maradtam. Ha valamiről döntök, az általában az indulás, az új utak keresése. Azóta sem tudok ehhez hasonló döntést felhozni- ennyire ellentmondásos döntést. 16 éves voltam, fiatal, zsenge, kiforratlan - talán valahol alkalmatlan is a dologra. 6 év az 6 év. 9 hónap pedig 9 hónap- az a kapcsolat nagyon nagy mértékben formált hasonlóvá a mai önmagamhoz. A mai Captain az akkori 3.0-s változata.

Utána megszűntem fiatal lenni, így a többi most nem számít. A szakítás utáni mélység megtanított felnőttként viselni a megaláztatást, a küzdelmet, a fájdalmat, a hiányt, az önmagammal szembeni bukást.

Így nőttem emberré. A világ magyar állampolgárává. Így lettem az, aki ma vagyok, és így leszek az, aki leszek. Így ismertem meg magamat, fedeztem fel a lehetőségeimet- meleg magyar emberkét. Így szenvedek egyre inkább az el nem fogadás piros- fehér- zöld keresztje alatt. Magyarország tanított meg arra, hogy fogadjam el magamat- de azért, hogy utána könnyebben boldogulhassak nélküle?

Én nem akarok a határ túloldalán rekedni. Át akarom lépni ezt az undok piros csíkot lélek és lélek, ember és ember között. Haza akarok menni. De a Haza nem jelenthet elutasítást és lenézést. A Haza nem jelenthet kísértő emlékeket. A Haza nem jelenthet feladott lehetőségeket.

Félek, talán örökre itt ragadtam. Hajléktalan világpolgárként, a gyűlölet születő otthonának szégyenkező nagyköveteként.

Első kapcsolatom a meleg világgal...

Amikor a fiúkkal beszélgettünk arról, hogy milyen témákról szóljon az oldalunk, én ajánlottam a fenti, címben szereplő kategóriát. Olyan egyszerűnek, és magától értetődőnek tűnik a elnevezés, és noha úgy tűnik, könnyű erről írni, ez még sincs így, mert...

Sokféleképpen lehet a fenti címet megközelíteni, hisz valljuk be, elég tág lehet ez a feladvány. Mit értünk azalatt, hogy "meleg világ"? (mert mindnyájunknak más a világnézete, ahogy a meleg világképe is) Mi az hogy első kapcsolat? Fizikai? Lelki? További kérdések helyett megpróbálok "válaszolni".

Tudatlanul/tudatosan. E két csoportra ésszerű talán felbontani a dolgot. Mikor találkoztam először véletlenül (vagy azok nincsenek?) a "jövőmmel" és mikor volt az, amikor már én provokáltam a találkozást.
Körülbelül 6 éves lehettem, amikor otthon családi körben tévéztünk. Azt hiszem, tél volt, de ebben már nem vagyok biztos. Egy sorozatot (vagy filmet?) néztünk. Volt benne egy mellékszál, ami két fiúról szólt. Az egyikük súlyos balesetet szenvedett, és kórházba került. A másik srác zokogott a folyosón. Körülbelül ennyi volt, amennyit felfogtam belőle. Azt hittem, biztos testvérek, vagy barátok. Viszont Anyáék beszélgetni kezdtek róluk. Hogy: akkor ők most férj és férj? És kié lehet a lányszerep? Fogalmam nem volt, miről beszélnek. Próbáltam őket kérdezgetni, de azt mondták, ezt még úgy sem értem.  Majd pár év múlva kérdezzem őket erről...
Persze azóta sem hoztam fel otthon a témát. (Pedig eléggé tévesen látják/látták a dolgokat) Azóta is elmosolyodom sokat ezen a dolgon, hogy talán nem véletlenül maradt meg bennem pont ez a jelenet olyan mélyen...

Tudatosan 2008 nyár végén léptem kapcsolatba a meleg világgal. A heteró fiú után érzett szerelemet egyedül már nem bírtam feldolgozni, segítséget kértem. Egy negyvenes leszbikus nő (Szabi) válaszolt a  kétségbeesett fórumbejegyzésemre. Miközben folyamatosan léptem túl a szerelmi problémán, úgy kerületem egyre jobb kapcsolatba a Szabival. Elhívtak a barátnőjével magukhoz, megismertem a gyerekeiket. A budapesti felköltözésben is óriásit segített, mivel a bátyja (régóta nem használt) II.  kerületi lakásában lakhatunk...

U.i.: Soha nem tudhatod hogy életed melyik, legapróbbnak tűnő mozzanata lesz hatással a jövődre.

Christof

Az én történetem

Valahol mindig tudtam, hogy meleg vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, ez így nem teljesen igaz: valahol mindig tudtam, hogy más vagyok. Valamilyen téren eltérő, nem ugyanolyan. Tudtam, hogy van egy lényeges tulajdonságom (ha ezt annak lehet nevezni), ami nem illik bele a nagy általános képbe.

13 évesen „szerelmes” voltam egy lányba. Jobb szó híján használom a szerelmest, mert a mai napig nem tudom hová tenni ezt a dolgot. Nem tudom, mi hajtott felé. Annyit tudok, hogy 14 éves koromban már konkrétan éreztem és sejtettem, hogy ez a lány talán csak egy ürügy valamire- de ez nem tudatosult bennem. Nem jött felszínre, nem jutott el addig, hogy összeálljon egy nyílt és egyértelmű gondolattá.

Hogy ez mikor történt meg, azt a mai napig nem tudom egyértelműen megmondani. Mikor 15 évesen elkerültem Fagyivárosból a számomra akkor nagyváros Kecskemétre, és az addigi életemből minden tekintetből kiszakítottak, nagyon nehéz időkön mentem keresztül. Nem csak azért, mert nem akartam elfogadni a változásokat, hanem azért is, mert életemben először voltam tökéletesen szülőmentes, és nem kellett indokot adnom, ha elmentem valahová.

Persze, már az első hetek alatt sok minden történt. Sok dolog, amikről majd később írok- a kis randiktól a nagy szerelemig. Olyan helyzetek sokaságával kellett megküzdenem, amikről előtte nem is tudtam. Megkérdőjeleztem magamat, a személyiségemet, azt, hogy jó irányba halad-e az életem, hogy valóban az vagyok-e akivé válok…

Nem volt egy pillanat, mikor leesett a dolog. Nem volt nagy megdöbbenés, nem volt hirtelen megvilágosodás, nem volt isteni szikra. Csendesen, a felszín alatt ment végbe az önelfogadás folyamata. Nem tudok olyan konkrét momentumokat felidézni, amikor éreztem, közelebb kerültem önmagamhoz. Azt hiszem, ez az egész annak a hosszú folyamatnak volt az eredménye, ami a személyiségemet alakította át. Ami önállóbbá, érettebbé, magabiztosabbá és lázadóbbá tett. Ami kegyetlenül belevágott egy új helyzetbe, és hagyta, hogy kapálózzak a mélyvízben. Egyedül kellett boldogulnom az otthontól való távolsággal és a másság lassú kibontakozásával.

Közben sokat olvastam a témáról, kutattam cikkek, weboldalak után, ahol bármilyen új információt kaphatok a dologról. És mindeközben lassan de folyamatosan, tudat alatt kerültem közelebb az igazi önmagamhoz.

Az új kezdet

A GayTalk mindig is fontos volt nekem.

Különleges helye volt blogger- énem szívében. Egy kezdeményezés, ami négy blogger közös munkájának gyümölcse. Egy kis project a világ jobbá tételére, fiatal melegek életének megkönnyítésére. Egy menedék, ahová azokat a kíváncsi, kétségbeesett vagy akár magabiztos melegeket várják, akiknek kétségeik vannak önmagukkal kapcsolatban.

A GayTalk nem egy tanácsadó központ. Sosem működött úgy, mert sosem szántuk annak. A GayTalk egy műhely, ahol a különböző élmények eggyé válnak.

Az alapozó munkának vége. A GayTalk egy komolyabb, jobban rendszerezett és irányított szakaszba lép.

Christof, m., Maxen és jómagam több, mint egy éven át minden héten egy bejegyzésben fogunk mesélni a fiatal melegeket érintő legégetőbb, legsúlyosabb problémákról a saját szemszögünkből, leírva személyes élményeinket és tapasztalatainkat.

A GayTalk mindenki előtt nyitva áll. Legyen akár kérdésed, akár válaszod, kételyed vagy öntudatod, a GayTalk bejegyzései mindenképpen hasznosak lehetnek számodra. 4 fiatal melegblogger, különböző élményekkel, tapasztalatokkal és világnézettel, egy stabil, közös ponttal:a melegséggel.

A GayTalk hosszú szünet után ma úiraindul.

Az első kapcsolat

Előbb vagy utóbb mindenki életében eljön a boldog pillanat amikor először csókol meg úgy egy srácot, hogy tudja, nem csak egy éjszakás futókaland lesz belőle. Vagy nem? Miről ismerszik meg a jó párkapcsolat? Egyáltalán, honnan lehet tudni hogy 'a dolog' közted és Közte komoly vagy nem? Honnan tudhatod meg hogy tényleg szeret és nem csak gerincre akar vágni?

Sokan azt mondják, hogy az első komoly kapcsolat előtt nem árt egy kis élményszerzés, hogy utána magabiztosabb legyél. Mások viszont úgy vélik hogy előbb olyan valakit keress, akit szeretni tudsz, hogy bízhass benne, hiszen ki tudja mi mindenre lenne képes egy aljas nyunyóvadász...?

Nos, megmondom őszintén én valahol mindkét oldalnak igazat adok. Az első párkapcsolat sem egy beskatulyázható fogalom, melyre rá lehet húzni egy általános sémát. Ahány ember, annyiféle változat, bár meg kell vallani, életre szóló szerelem általában nem egy olyan kapcsolatból szokott kialakulni, amelybe az ember 15-16 éves fejjel ugrik bele, jórészt tapasztalatlanul.

Én már rendelkeztem némi előismerettel, mind elméleti, mind pedig gyakorlati síkon amikor az első párkapcsolatom elkezdődött és szerintem ez nekem egyáltalán nem jött rosszul. Őszintén megvallva előtte nem is nagyon kerestem tartós kapcsolatot, vagyis ha kerestem is, nem találtam arra megfelelőt, vagy ha megfelelő lett is volna, tapasztalatlan, félős kis 'pályakezdő' nyunyóként nem mertem sokat tenni egy ügy érdekében sem.

Az első kapcsolatom pedig lett amilyen lett... nem túl hosszú, de mindenképpen tanulságos, és szerintem ez az optimális. Én mindig is híve voltam a mélyvíz-taktikának. Igaz, hogy ez a legkíméletlenebb módszer, viszont tény, hogy ezzel tanul a legjobban az ember. Már ha megfelelő lelkülettel rendelkezik, hiszen van, akit a kezdeti kudarc és félreismert ember csak elrettent. Minden esetre azonban ha más nem is, az mindenképpen elmondható nagy általánosságban, hogy az első kapcsolat bír a legnagyobb tanító és nevelő erővel. Egyrészt önbizalmat adhat (Lám, megy ez nekem!), megismertethet egy sor élménnyel és tapasztalattal, ami fontos az önbizalomépítésben, és végül, de nem utolsó sorban akár ismerettségekre is szert tehet az ember, ami azért fontos, mert...

... javítsatok ki, ha tévedek vagy torz ideáim vannak, de szerintem ez az egész párkapcsolatosdi olyan, mint egy lépcső. Hogy egyre magasabbra és magasabbra érj, sok lépcsőfokot kell magad mögött hagynod. Ehhez nyilván egyre nagyobb erő és ügyesség szükségeltetik, mire végül már annyira erős és ügyes leszel hogy eléred a lépcső tetejét, ahonnan már nincs feljebb- vagyis megtalálod életed szerelmét. Szőke fürtök, fehér paci, mi kell még...?

A lényeg mindenképpen az, hogy bár annak tűnhet, az első kapcsolatot nem kell véresen komolyan venni, mindamellett persze, hogy tiszteled és szereted valamilyen szinten a másikat.

Ismét hangsúlyozom, hogy ellene vagyok mindenféle sematizmusnak, tehát az is lehet, hogy az első pasid/csajod rögtön életed szerelme lesz- nos, ez esetben rohadj meg nagyon szerencsés vagy, és csak irigykedni gratulálni tudok :D

Önbizalom

Szerinted mi a világ leggyakoribb betegsége? A rák? Az AIDS? A depresszió? Majdnem. Szerintem az önbizalomhiány.

Manapság egyre több hibás önértékeléssel rendelkező emberrel lehet találkozni. Hogy mi teszi ezt, az nyilvánvaló. Csak körül kell nézni, tökéletes emberek mosolyognak le ránk a plakátokról, a tv-kből, a szórólapokról. Tökéletes, vékony, ránctalan és pattanástalan emberek, olyanok, amilyenek mi is lehetünk ha x vagy y terméket fogyasztjuk.

Ez, valamint az értékek devalválódása rengeteg fiatalt rossz irányba visz és befolyásolja a lelki fejlődését, álértékek felvételére kényszeríti és az önkifejezés, önmegvalósítás égisze alatt ráerőltet egy olyan személyiséget ami minden, csak nem ő.

Ez a jelenség fokozottan veszélyes, ha valaki meleg. Ugyanis nem elég, hogy a fiatalok egyre nagyobb tömege érzi azt, hogy nem tud megfelelni a világ elvárásainak mert nem tökéletes a megjelenése, nem tömeg-ember hanem egyéniség és ezért egyre kevesebben értik meg, ráadásként még "más" is.

Az önbizalomhiány kialakulásának okait a végtelenségig lehetne még taglalni, de most térjünk inkább át magára a jelenségre.

Az önbizalom hiánya egy olyan állapot, amikor valaki nem hisz magában. Ez nem azt jelenti hogy nem egoista, hanem azt hogy nincs meg benne a reális önbecsülés és saját képességeit a valósnál sokkal kevesebbre értékeli. Nem hiszi, hogy jó lenne bármire is, azt képzelni mindenre, vagy legalábbis a dolgok jó részére képtelen (pl.: nem néz ki jól, nem tud magának párt szerezni stb.).

Meggyőződésem hogy a külvilág elvárásai plusz a másság feldolgozása egyes fiatal melegeket olyan utakra taszíthatnak amely nem vezet sehová. Ezekből a melegekből lesznek később a kamionos magamutogatók, vagy a hozzájuk hasonlók. Nem hiszem, hogy közületek egy is van, aki erre a sorsra vágyna vagy csak erre lenne érdemes.

Mit lehet tenni?- teszitek fel jogosan a kérdést. Mindenekelőtt a hangsúly azon van, hogy számotokra mi a fontosabb? A közvetlen környezet hatása, a barátaitok,  családotok, szeretteitek véleménye rólatok vagy az elérhetetlen tökéletesség utáni hajsza?

Másodszor, szép dolog a szerénység- nekem sosem ment igazán- de nem kell túlzásba vinni. Ha sikert értek el valamilyen téren vagy egyszerűen csak érzitek hogy valamiben jók vagytok, nektek is becsülnötök kell magatokat. Az eredményeitekre büszkének kell lenni és nem kell hangoztatni, de szem előtt kell tartani hogy az azokhoz vezető út nem volt egyszerű. Valamilyen szinten példát mutattok másoknak, így igazán van okotok büszkének lenni magatokra. Ez még egy faktor ami segíthet leépíteni a görcsölés falait, amik körbezárnak titeket.

És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban: szerintem attól függetlenül hogy hisztek-e valamilyen felsőbb hatalomban vagy nem, mindenki számára elfogadható a tény hogy nem véletlenül vagyunk a világon. Nincs olyan hogy felesleges, értéktelen ember, maximum eltévedt, elkallódott emberről beszélhetünk. Rajtotok múlik, hogy melyik utat választjátok magatoknak. Mindig az első lépés a legnehezebb, de ha szilárd elhatározásotok hogy igen, ti normális, se nem álértékekkel telepumpált, se nem félelmektől szorongatott életet szeretnétek élni, akkor ez így is lesz. Az élet nem könnyű, de épp ez az ami kialakíthatja az ember egészséges önbecsülését. Ha valaki erre törekszik, biztosan nem fog egyedül maradni.

gaytalk.blog@gmail.com

captain@paperboat.hu

Reflexió

Tudom hosszú kommentek sora kígyózik Pablo vendégbejegyzése alatt, de érdemes végigolvasni. Remélem a kommentelők nem veszik zokon ha gondolatmeneteiket felhasználom a bejegyzéshez.

Először is szeretném Olvasó ;) történetét beemelni ide, és itt is reagálnék rá :)

How to get addicted

Melegéletem kezdésével,  idestova több mint két és fél éve (hű de komoly idő) még az internet volt az egyetlen eszköz, amelyet felhasználtam párkeresésre, ismerkedésre. Mindaz azonban, ami később történt velem ráébresztett hogy az internet csak egy a végtelen sok lehetőség közül, amit kihasználhatunk, ha párra vágyunk (vagy egyébre).

Természetes, hogy az elején mindenki a nethez menekül és hiszi, hogy a randi.gay.hu vagy a gayromeo az egyetlen pont ahol a melegek ismerkedhetnek. A valóság azonban más.

Ha valaki identifikálja magát, vagyis ráébred, hogy meleg, problémákba ütközhet azon folyamat során, amikor megpróbálja mindezt átültetni a mindennapjaiba, vagyis nem feltűnően, de melegként járni a világban.

Hogy mit is jelent ez?

Tudni kell elsősorban, hogy a nagyvilágnál nincs skála, amely szélesebb választékot nyújtana pasikból. Tudom, nem könnyű de próbáljátok meg legyőzni az önértékelési hibátokat (erről még lesz szó itt a GayTalkon) és ha tetszik nektek egy srác aki szembejön az utcán, amíg a teraszon cigiztek, a suliban vagytok vagy akárhol: ne féljetek mosolyogni rá! Meglepő, hányan visszamosolyognak.

Persze, akkor a legjobb a helyzet ha nagy a valószínűsége annak, hogy a srácot viszont is fogod látni. Szerintem egy meleg flört semmiben sem különbözik a hetero flörttől. Ha a srác biztatóan visszamosolyog, belemegy a szemezésbe, akkor nyugodtan oda lehet menni hozzá, ismerkedni, dumálni... nos igen, és itt jön az a rész, amikor vak vezetne világtalant, ugyanis ennél tovább még nem jutottam. Leszámítva persze egy pár melegbulis kalandot, de az nem erre a lapra tartozik :P

Sajnos sok melegnél probléma a hibás önértékelés, az érdemek és értékek téves felmérése, amely torz énképhez vezet, és végeredményben lehet kóros önbizalomhiány is. Szerintem ehhez nem kevés köze van a flörtölésnek, ha úgy tetszik, két legyet üthetsz egy csapásra: új kapcsolatot építhetsz, és elhiheted magadról azáltal, hogy felkelted egy másik srác értékelését, hogy igenis érdemes vagy arra, hogy észrevegyenek.

Szóval, fiúk, csak bátran! Elő a mosollyal, hiszen az a legrövidebb út két ember között ;)

"Ott megy a buzi..."

A fent említett mondatfoszlány egyike azoknak, amelyekkel életemben sajnos elég sokszor voltam kénytelen találkozni. Pontosabban nemtalálkozni mert ilyen és ehhez hasonló mondatok általában nem az ember orra előtt hanem a háta mögött hangzanak el.

Nem tudom, hányan vagytok kitéve hasonló iskolai sértéseknek nap mint nap, hiszen ahány meleg, annyi stílus. Van, aki tipikusan az az eset, akiről "soha nem találnád ki", van akiről "süt", van aki pedig "meggondolandó". A nagyszájú lúzer bunkóknak, akik a buziviccek legnagyobb terjesztői és kitalálói, a leghangosabb melegellenesek, nekik már az is elég ha van egy-két félreérthető elszólásod, mozdulatod vagy érzékenyebb vagy, mint az átlag, nem számít tovább: meleg vagy.

Tudni kell, hogy ezek az emberek mind szenvednek valamitől, amelyet úgy akarnak leplezni hogy a másikban megtalált gyengeségeket hangoztatják, remélve hogy így elterelhetik a figyelmet a saját gyengeségükről. A tény azonban, hogy tudjuk, mennyire szánalmas és gyerekes amit tesznek, nem vigasztaló és nem segít abban, hogy leszereljük, ignoráljuk őket- gondolják sokan.

Pedig segít. Ezek az emberek ugyanis olyanok, akikkel nem nagyon tudsz mit kezdeni; mivel általában nem ők a legokosabbak egy társaságon belül, ezért észérvekkel nem lehet rájuk hatni, legyőzni őket meg pláne nem hiszen ha leállsz a hülyékkel vitatkozni, akkor lesüllyedsz a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal.

Azzal pedig, ha látványosan felháborodsz és kikéred magadnak a melegséget, inkább csak elárulod magad mint heteroságod bizonyítod, hiszen általában éppen a bűnösök bizonygatják leginkább és legelőször ártatlanságukat.

Mit lehet tehát tenni?

Én két módszert találtam beváltnak.

Az egyik az, hogy lekötelezed őket. Ehhez ki kell használni valamilyen előnyt, vegyük a legegyszerűbbet: ha te jó vagy egy tárgyból, ők pedig nem, minden erődet összeszedve erőltess mosolyt az arcodra, jó modort a stílusodba és mintha mi sem lenne magától értetődőbb, ajánld fel segítséged. Én az egyik ilyen nagyarcút elkezdtem korrepetálni angolból, és ha barátok nem is lettük, de most már köszönünk egymásnak és azóta nem szól rám egy rossz szót sem.

Vigyázni kell azonban, hogy a segítség ne forduljon át meghunyászkodott szolgaiságba. Más dolog, ha magadtól segítesz és más, ha csettintésre ugrassz, mert így cseberből vederbe esel majd.

Ha erre nem érzed magadat képesnek- hiszen leállni jópofizni és mindezt meggyőzően eljátszani azoknak akiket a halálnak arra a bizonyos testrészére kívánsz leginkább, nos ez a feladat enyhén szólva idegölő- akkor választhatod a felsőbbrendű hallgatást és ignorálást is. Vagyis: süketnek tetteted magad és éled az életed mintha mi sem történne. Ha nincs fogás rajtad, remélhetőleg előbb- utóbb feladják.

A legrosszabb ezekben az esetekben nem is az, hogy milyen hülyék az emberek hanem az, hogy mindezzel mennyi feszültséget tudnak felhalmozni. Nem győzöm azonban hangsúlyozni hogy ők ezzel csak leplezni akarnak valamit, és egyáltalán nem éri meg önértékelési hibás senkiháziak miatt kiborulni vagy valóban ócska, semmirekellő buzinak érezni magad. A legegyszerűbb nevetni rajtuk és a kicsinyességükön, majd továbbmenni.

Anyu, meleg vagyok!

Ez az a mondat, ami soha nem hagyta el a szám. Ennek ellenére anyukám mégis tudja. Ennek részleteiről nem akarok mesélni, leírtam a történetemben hogyan ment.

Viszonylag sok tizenéves meleget ismerek és a legtöbbük azzal a problémával küzd hogy nem tudja, meri vagy akarja bevallani szüleinek, de legalábbis édesanyjának melegségét. Hogy miért?

Úgy gondolom, a mai magyar szülők akiknek tizenéves gyermekeik vannak, javarészt konzervatívok ezt a kérdést illetően. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne szeretnék a gyermekeik azok után, hogy megtudják, melegek. Egy szülő mindig szülő marad.

Sokan félnek a drámai jelenetektől, a kitagadástól, attól hogy már nem fogják szeretni, nem fognak rájuk ugyanúgy tekinteni. Éppen ezért sokan hajlamosak magukból áldozatot csinálni és a saját kis világukba bezárkózni, elűzni maguktól mindent- ezek az emberek lassan a szakadékba hajszolják magukat.

Amit mindenképp figyelembe kell venni az az, hogy a melegség felismerése és megélése nem csak a melegeknek lehet lelki teher, hanem a szülőknek is. Nem azért, mert a kisfiukat vagy kislányukat tisztességes családanyának vagy -apának képzelték el és úgy gondolják, hogy ebbe a képbe nem illik bele a melegség, hanem azért, mert legtöbbük ugyanúgy szánalmasan keveset tud a melegségről, mint a magyar társadalom legtöbb tagja. Ezért amire szükségük van az rengeteg türelem. A kezdeti nehéz fogadtatásnál nem kell rögtön megsértődni vagy eljátszani a hattyú halálát hanem nyugodtan meg kell velük beszélni hogy mi is a helyzet a fiú-fiú párosokkal, az AIDS-szel, ezzel az életformával. Az őszinteséggel, nyugalommal és azzal, hogy megmutatod a szülődnek hogy igenis tenni akarsz azért hogy ezt is együtt éljétek át, úgy gondolom -és úgy tapasztaltam - hogy a sikeres elfogadás előfeltétele.

Innentől pedig a dolgok a maguk útján haladhatnak tovább; a titkolózás lebontása, a folyamatos őszinteség és akár a párod bemutatása sokat segíthet. Nem kell állandó napirenden lennie a melegségednek, elég ha olyan mindennapi és evidens témának veszed amit alapvetően megosztasz velük.

Persze ha tartós elutasítás a válasz mindennemű közeledésre, akkor nem árt egy pszichológushoz segítségül fordulni, aki segít mindenkinek átvészelni a nehéz időszakot.

Alapvetően különbség van az anyák és az apák között- mondják sokan. Talán tényleg úgy lehet hogy az apák nehezebben fogadják el, nem tudom, de szerintem általános hogy aki igazán szeret, az mindenhogy szeret. Nem a heterot vagy a meleget szereti benned hanem a gyermekét, aki az övé.

az én történetem

Sőt, mondhatnánk: visszaemlékezés, de ez elég furcsa lenne egy 17 éves sráctól aki még nem sok mindenre emlékezhet vissza :) De mindent, amire igen most leír. Ez a co-story azért születik most, mert rettenetes szembesülni hány hozzám hasonló korú meleg van aki nem mer előbújni (de utálom ezt a szót!) mert fél a reakciótól. S ha körülnézünk, van is rá okuk. Ezeknek a taglalása viszont most kimarad mert különben végtelenül hosszú lenne a bejegyzés :D

Szóval. Igazából már 13 éves korom körül kezdtem érezni hogy valami nagyon nincs úgy mint ahogy a többieknél, mert már kisebb koromban is valahogy olyan... nem is tudom hogyan kívják azt az érzést, ahogy a jó pasikra gondotam, vagy igazán én sem tudom megnevezni ezt az egészet hogy mi volt, nem tudtam megmagyarázni hogy mi, de valami vonzott a fiúkhoz. Akkor még nem tudtam rá magyarázatot, most már azonban teljesen világos a helyzet: ez nem volt más, mint az apahiány. Talán ez volt az, ami már jóval idő előtt előhozta ezt az érzést.

Ahogy megéreztem hogy valószínűleg meleg vagyok, regisztráltam a randira, ám ez a regisztráció nem volt hosszú életű, töröltem a profilom. Hogy miért? Gyávaságból, megfutamodásból...? Nem, egyszerűen csak azért mert körülnéztem és láttam hogy az még korántsem az én terepem. Irányt váltottam hát és 14 éves korom végéig egy csajra hajtottam. Közben persze meg-meg kísértettek a fiúk, férfiak ábrándjai, és gondolatban... nagyon, nagyon, nagyon sok dolgot csináltam amit akkor még egy olyan dolognak minősítettem amivel ráérek később is foglalkozni, vagy talán majd nem is kell mert elmúlik. És ebben a hitben mentem gimnáziumba és egyúttal kollégiumba.

Egy teljesen új világba csöppentem, aminek annyi negatívuma volt (van) hogy felsorolni sem lenne elég de már szeptemberben megláttam az akkor számomra egyetlen pozitívumot: nincsenek szülők. A magam ura vagyok (a megadott kereteken belül), azt teszek amit akarok, úgy ahogy akarok, nem kell elszámolnom vele senkinek...

Emlékeztem egy mail-címre a múltból. Kipróbáltam, még működött. Az első meleg élményem pedig egy alkalmi volt, 15 évesen. Innentől kezdve olyan időszaka következett az életemnek amire nagyon nem vagyok büszke de valahol talán mégis hasznos volt, hiszen a tartós kapcsolataimba már nem tapasztalatlanként vágtam bele hanem valamiféle kis előismeret birtokában. Az alkalmikat nem részletezem mert... mert szóval nem és kész :)

Az első coming-outom az első barátom idején jött el, 15 éves koromban, 2007 februárjában. Hosszas gondolkodás után unokatesóm választottam ki, és neki mondtam el a valóságot, kicsit gyengített verzióban: biszex vagyok, hazudtam neki. Persze én is jól tudtam hogy ez nem így van, de sokkal könnyebb volt ezt a félmegoldást választani, hiszen akkor még talán én sem tudtam teljesen szembenézni a ténnyel, hogy márpedig meleg vagyok, akár tetszik, akár nem.

Rettenetes félelem volt bennem, hogy hogyan fog reagálni. Ottaludtam nála egy szombati napon, a szülei nem voltak otthon de teljesen jól reagált. Semmi változás nem állt be a kettőnk kapcsolatában sőt, még szorosabb lett (ha lehet ennél szorosabb még, egymás szomszédságában, együtt nőttünk fel), ő volt az aki minden barátom ismerte, akivel szemben azóta is kötelességemnek érzem a barátaim bemutatását.

Az első co sikere felbuzdított és vallomások sorozatát indítottam el, elmondtam gyakorlatilag mindenkinek akiket a barátaimnek neveztem, akiket érdemesnek tartottam rá, bár egy elég sajátos módon: levélben írtam le nekik (nem voltam elég erős a szóbeli vallomáshoz) és természetesen a bi-dumát adtam be nekik.

Közben szakítottam az első barátommal és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy anyukám is beavassam.

A szüleim elváltak, anyukám mindig is úgy nevelt hogy fogadjam el magam olyannak, amilyen vagyok, ne akarjam megváltoztatni magam, így kell jónak lennem. Tehát modern nevelést kaptam de mégis féltem, mert elég jól ismertem a családom. Tudtam, hogy konzervatív, bár anyukám ilyen téren liberális (nem a politikai irányzatokra célzok ezekkel a jelzőkkel), mindenit egyénileg ítél meg és nem kirekesztő, diszkriminatív.

Nála is a leveles megoldást választottam, vasárnap este megírtam neki a levelet, én visszajöttem a koliba és vártam... és vártam... és hívott.

Hatalmas megkönnyebbülés volt.  Hogy így is a fia vagyok, hogy így is szeret, hogy dehogy tagad ki, csak arra kér hogy vigyázzak magamra és legyek vele mindig őszinte és nyílt (ennek igyekszem is eleget tenni).

Ez pedig elég önbizalmat és lendületet adott ahhoz, hogy mindenkinek elmondjam a teljes igazságot: meleg vagyok. Csakis és kizárólag a fiúk érdekelnek.

Mielőtt beavattam valakit, nagyon féltem, hogyan fog reagálni. Negatív tapasztalatom nem volt egy coming-outomnál sem, soha, senkinél. Sőt, életem egyik legjobb döntésének tartom hogy mindezt akkor tettem meg és mindenkit beavattam. Így nyílt tudtam lenni és őszinte, az engem ért megrázkódtatásokat sokkal könnyebben el tudtam viselni mert voltak, akik átsegítettek a nehéz időszakokon, akikkel mindig őszinte tudtam lenni, korlátok nélkül. A tény, hogy meleg vagyok nem szétzilálta de megerősítette a kapcsolataim. Ennek köszönhetően ma már ott tartok, hogy nem félek nem titkolni melegségem. Az iskolám persze továbbra is tabu-terület ezen a téren, de új ismerőseim előtt már teljesen őszinte tudok lenni. Magam lehetek, teljes egészben.

Remélem, hogy ez a történet segít mindenkinek aki co-gondokkal küzd. Egy örök érvényű igazság létezik szerintem: aki igazán, feltétel nélkül, csak magadért szeret azt nem fogja zavarni a dolog sőt, ha lehet még jobban fog szeretni mert őszinte voltál vele és át fogja érezni, hogy nem volt könnyű megosztanod vele terhedet.

Aki pedig elhagy, elfordul tőled esetleg utál... lehet akárki, nem szeretett igazán, vagy szeretete nem volt elég erős ahhoz hogy felülemelkedjen az előítéletein. Az élet nem tündérmese, ez is benne van a pakliban és én sem ringatom magam abba az illúzióba, hogy az, hogy velem ez eddig még nem történt meg nem jelenti azt, hogy nem is fog.

Üzenet

Szerintetek mennyire mondható jónak amit csinálunk? Négy meleg, négy különböző ízlés, élet, tapasztalat…?

Tudjátok, én dolgoztam csapatban sokszor és valahogy mindig előnynek sült ki a dolog, a különbözőség mert több szem többet lát, és ha az a több nem a szálka a másikéban akkor az eredmény fantasztikus lehet.

Talán a hétköznapok is erről szólnak: a csapatban dolgozásról. Ha belegondoltok, csapat lehet az egész világ, a gond csak az hogy a világ csapata nem jó. Lehetne az, de nagyon nem jó mert az az alapvető elfogadás hiányzik belőle, amely egyben tartja a sok különböző embert. De a mi kis összefogásunk nem a világ, még ha nekünk egy kicsit azt is jelenti. Remélem nem leszünk ezzel egyedül.

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja