A múltamról
Épp osztálykirándulásról tartottunk haza. Ültünk a buszon már órák óta, a sötétségben szeltük a kilométereket. Páran békésen szundikáltak, mások zenét hallgattak. Beszélgetni csak kevesen voltak képesek a fáradságtól. Szomorúan néztem ki a párás ablakon, valamiféle ideiglenes megnyugvást keresve. Az egyik legjobb barátom, a legkedvesebb lány az akkori osztályból mellém ült, és megfogta a kezem. Kérdezgetni próbált, hogy mi a szomorúságom oka. Én csak egy reménytelen sóhajt tudtam válaszként produkálni...
Akkor már hónapok óta szerelmes voltam egy fiúba. (hamar felismertem az érzést.) Tőlem alig karnyújtásnyira ült akkor is, - mint mindig azokban az időkben - ő is békésen szundikált. Néztem ahogy alszik. Jó lett volna oda bújni hozzá, csókot lehelni a homlokára, és vigyázni az álmaira. Eljátszottam a gondolattal: Talán senki észre sem venné a sötétségben, ha halkan mellé ülnék, és átkarolnám. Mindent megadtam volna akkor ezért, de tudtam, nem kockáztathatok. Meg kellett elégednem az akkori helyzettel. A szerelmem a legjobb barátjának tartott, bármit megtett volna értem. Bármit! Csak épp az érzelmeim nem tudta viszonozni.
Hónapok teltek el így. Szerelmemet megvallva neki sem halványultak az érzelmek. Őrizte a titkom, támogatni próbált, hogy túl legyek Rajta. A dolog kegyetlen kettősséget rejtett magában, amelyet akkor nem tudtam felfogni.
- Ismerem a lányt? - Törte meg a csendet a Barátnő. Bólogattam, majd elindult életem hazugságokkal teli korszaka.
Hazudtam a szerelmemről, az identitásomról, a barátaimról. Egyszóval mindenről. Hogy megbántam-e? Nem. Ez kellett akkor a túléléshez. Nem voltam még elég érett ahhoz, hogy felvállaljam teljes vállszélességgel azt, amit még ma is csak itt - ott, néhány ember előtt vállalok fel. Persze e két állapot között óriási a különbség: A jelenlegi életemet már én alakítom! És ez jó így.