GayTalk

Depresszió

Sajnos sokakat érint ez a betegség és sajnos a melegekre ez halmozottan igaz. Természetesen ez független attól, hogy az ember meleg-e vagy sem. Esetünkben inkább arról lehet szó, hogy a kialakulása esetleg olyan dolgokhoz vezethető vissza, mint az elutasítottság a szülők, barátok részéről vagy éppen önmagunk nem elfogadása. Nekem is volt benne részem és sikerült kijönnöm belőle, éppen ezért osztom meg a történetem, hogy segítséget, támpontot nyújtsak a hasonló helyzetben lévőknek.

6 éve történt meg az, amire egyáltalán nem vagyok büszke és amit, ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor máshogy csinálnék, másképp csinálnék. Akkortájt kerültem középsuliba és már előre féltem, hogy mi lesz, kik vesznek majd körül, hogyan fogadnak stb. Először mindenki ismerkedett a másikkal az osztályban, aztán elkezdtek kialakulni a klikkek. Sajnos nem minden emberben van jóindulat és pont egy ilyen emberekből álló csapat talált meg magának, annak ellenére, hogy akkor még magam sem vállaltam fel még önmagam előtt sem, hogy meleg vagyok. Nem tudom hogyan, miből gondolták, hogy az vagyok (persze nem tévedtek e téren), de elkezdtek célozgatásokat tenni, piszkálódtak. Megpróbáltam elkerülni őket mindig, de persze a bujkálás nem megoldás. Így hát inkább tűrtem, hogy beszólogatnak, mintsem, hogy megfutamodjak. Csak azzal nem számoltam, hogy a folyamatos védekezés nélküli tűrés hova fog vezetni. Próbáltam minden szavukat elengedni a fülem mellett, de teljesen sohasem sikerült, mindig volt olyan, amit meghallottam és bennem ragadt. Olyannyira, hogy ez a sok sérelem felhalmozódott bennem és nem igazán sikerült szemet hunynom felette. Addig-addig gyűlt bennem, még eljutottam arra a pontra, hogy azon kezdtem el gondolkodni, hogy már semmiért sem éri meg, nincs értelme itt lennem. Ez három hónapon keresztül zajlott bennem és közben egyre mélyebbre süllyedtem, egyre többször jártak olyan gondolatok a fejemben, amik egy ép és egészséges ember fejében meg sem fordulnak. Sokszor gondoltam a halálra, arra, hogy akkor biztos jobb lenne, nem kellene tűrnöm a megalázásomat másoktól, nem kellene ilyenekkel foglalkoznom. Sajnos odáig fajult a dolog, hogy a gondolatokból tett lett, de még akkor sem álltam meg. Nem akartam tovább szenvedni, tovább törni magam mások miatt. Teljesen kilátástalannak éreztem az életemet, magamat pedig hasztalannak gondoltam, aki csak azért van a világon, hogy szenvedjen. Aztán 2003 decemberében történt valami. Épp színházi előadásra mentünk az osztállyal - amire én már nem értem oda. Útközben ugyanis rosszul lettem és a mentő vitt el. Történhetett mindez azért, mert önmagamat hibáztattam mindenért, saját magamat marcangoltam, mind lelkileg, mind testileg és mindez odáig vezetett, hogy a testem figyelmeztetésképp feladta a harcot az agyammal . A kórházban, az ágyban fekve azon az estén átértékeltem mindent magamban. Felfogtam, hogy a dolgok nem mindig úgy működnek, ahogy azt én szeretném és gondolom. Vannak bizonyos dolgok, amiket tudunk befolyásolni és vannak olyanok, amiket el kell fogadni, még ha ez baromi nehéznek és lehetetlennek tűnik. Az első, amit akkor megfogadtam magamban, hogy nem teszem tönkre magamat csak azért, mert úgy gondolom, hogy akkor nekem jobb lesz. Nem éri meg egyáltalán.

Az önmarcangolás nem megoldás a problémákra, a halál nem megoldás a problémákra, csupán elfedi, de nem szünteti meg azokat. Ha igazán azt akarom, hogy a bajaim végleg megszűnjenek, akkor nekem is kell tennem valamit, áldozatot kell hoznom, meg kell bírkóznom a hétköznapokkal, még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy semmi értelmük nincsen. Ezzel a fejemben keltem fel másnap és ezeket azóta is magam előtt tartom. Nem szabad, hogy bármi is a kedvem szegje vagy kizökkentsen a saját ritmusomból. Nem szabad, hogy más emberek miatt, akik úgy élik ki magukat, hogy másokat bántanak, szidalmaznak, piszkálnak az ember rosszul érezze magát, hiszen pontosan ez a céluk, hogy azt lássák, ahogy megtörnek. Ezt pedig nem szabad engedni és igenis lehet ellene tenni, hisz az én példám is azt bizonyítja, hogy van kiút a legmélyebb gödörből is. Persze nem szabad eddig eljutni és ennek az útnak az elején megannyi helyes és jóravezető út közül választhat az ember, még akkor is, ha elsőre bizonytalannak és végeláthatatlannak tűnik egy-egy nehezebb út, de a végén ott van a megoldás, ami nem az, hogy eldobjuk magunktól az életet illetve hogy szomorúságba süllyedünk, hanem az, hogy ÉLJÜK az életet annak minden jóságával, gondjával, bajával, mert erről szól az élet, mert mindenre van megoldás és mindenhonnan van kiút, csak keresni kell és higyjétek el, hogy mindig fogtok találni, nem is egy helyes irányt.

Csak azt tudom tanácsolni, hogy semmi sérelmet ne tartsatok magatokban, de tényleg semmit. Én ezt úgy oldottam meg, hogy egy füzetbe - nevezzük naplónak - mindig kiírtam magamból azt, ami bánt és közben elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan is lehetne orvosolni az adott problémát, amelyet végül nem is kellett, hiszen azonnyomban megszűnt, ahogy befejeztem az írást, mert már nem volt bennem és máshogy láttam azt, amit korábban még a világ legszörnyűbb dolgának tekintettem, ami csak történhet velem és körülöttem. Fontos, hogy legyen valaki, aki mindig meghallgat és segít, de ha nincs az se adjon okot az elkeseredésre, hiszen megannyi lehetőség van, hogy kiadd magadból a szomorúságod, gondoljunk például csak az előbb említett füzetre ;) Szóval mindig tartsd szem előtt, hogy az életnek igenis VAN napos oldala és csak rajtad múlik, hogy mennyire teszed fényessé azt az oldalt, mennyire akarsz azon az oldalon maradni.

Levél

Múlt vasárnap végre megtörtént velem az, ami mindezidáig óriási bizonytalanságban tartott. "Elmondtam" anyukámnak, hogy meleg vagyok. Azért csak "elmondtam", mert valójában nem szóban tettem mindezt, ahhoz azért nem voltam elég bátor, meg inkább a könnyebb utat választottam, ha már volt rá lehetőség, úgyhogy írtam neki egy levelet, amiben beszámoltam a másságomról. Tettem ezt mindazért, mert már nem bírtam tovább. Nem bírtam, hogy nap mint nap azzal kelek és fekszek, hogy ott motoszkál bennem a gondolat, hogy mikor lenne jó ötlet elmondani neki. Nem bírtam, hogy folyton ezen agyalok, hogy sorra veszem az eshetőségeket, hogy folyton elbizonytalanodok, majd felbátorodok, aztán megint csak ugyanott tartok. Nem bírtam a bizonytalanságot. Ezért is döntöttem úgy, hogy ha szakad, ha törik, én márpedig elmondom neki, legyen bármi is, már nem érdekelt az egész, csak az, hogy végre ne kelljen magamban tartanom ezt a dolgot. Nem tudtam hogyan fogja majd fogadni, de már nem is emiatt aggódtam. Inkább amiatt, hogy sikerüljön véghez vinnem. Tehát megírtam a beszámoló levelemet neki, majd odavittem hozzá, visszamentem a szobámba és vártam. Végzett a levél olvasásával, majd pedig odajött hozzám. Amit abban a pár percben éreztem, amíg a levelet olvasta, azt az érzést leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valami miatt iszonyatosan izgulok: a gyomrom hullámzik, a gondolatok kavarognak és azt várom, hogy legyek már túl az egészen. Odajött hozzám és először nem értette a dolgot. Kérdezte, hogy ez most hogy jött és, hogy mi ez. Aztán töredelmesen, félszavakban elmondtam neki, hogy ezt én komolyan gondolom, ez így van, így jól érzem magam és boldog vagyok és mindezt csak azért szerettem volna, hogy tudja, hogy őszinte maradhassak vele a továbbiakban is. Nagyon megértő volt és kijelentette, hogy akármi legyen én számíthatok rá. Aztán annyiban maradtunk, hogy majd még beszélünk a dologról. Ezután a korábbi izgalmam örömmé duzzadt. Leírhatatlan és felfoghatatlan örömmé, amit valószínű sosem tapasztaltam volna meg, ha nem teszem meg ezt a lépést. Úgy gondolom ezek után, hogy nincs olyan probléma, amit szülő és gyerek ne tudna megbeszélni egymással. Persze olyan van, hogy az egyik fél elzárkózik mindennemű probléma megoldástól és akkor lőttek az egésznek. De kis ráhatással, kis akarással mindent el lehet érni, csak bízni kell magunkban és a másikban, hogy igenis, a dolgokon lehet változtatni, még ha nehezen is és még ha sokáig is tart ez a változtatás, de nem lehetetlen.

Túl vagyok rajta. Tudja, tudom, tudjuk. Azt is tudom, hogy nem mindenki van ilyen szerencsés helyzetben, de éppen ezért írtam le az előző pár sorban, hogy van remény, hogy nem szabad feladni. Persze gondolhatjátok, hogy most nagy a szám, meg könnyen beszélek, pedig nem. Ugyanolyan vagyok most is, mint voltam, csak annyi könnyedséggel, hogy nem kell többé magamban tartanom olyan dolgot, ami kihatással volt talán az egész eddigi életemre. Bizonytalanságban éltem, egy ingó talajon, ami valjuk be nem igazán jó helyzet. Ezen akartam változtatni, hogy ha anyum mégsem fogad el, mégsem ért meg, azért én magamban helyre tegyem a dolgokat, hogy megkönnyítsem a saját életem. És remélem ezzel, hogy ezeket most leírtam és elmondtam, talán másoknak is egyfajta támaszt tudok nyújtani, azoknak főleg, akik hozzám hasonlóan túl bizonytalanok a láthatatlan jövővel kapcsolatban.

Az első, de nem az utolsó...

Tavaly megtörtént az első coming outom - végre! Most pedig elétek tárom, hogy hogyan is jutottam el odáig, hogy megtegyem azt a lépést, amitől mindig tartottam és amit soha sem akartam megtenni, mert féltem, de megtettem és örülök neki, hogy így döntöttem.

Egészen kis koromban, talán 4-5 éves lehettem, amikor már motoszkált bennem valami, amit akkor még nem igazán tudtam, hogy micsoda, csak volt és ennyi. Észrevettem, hogy az oviban és a játszótársaim között is inkább a lányokat preferálom - persze nem úgy, hanem mint barát. Soha sem érdekeltek a játékautók, a katonásdi, szóval igazából semmi ilyen fiús dolog, ami abban a korban megszokott. Jobban éreztem magam lányok társaságában, viszont a fiúktól visszahúzodzkodtam. Nem tudtam, hogy mindez miért van. Úgy voltam vele, hogy majd biztos elmúlik és hogy ennek így kell lennie.

De nem múlott el. Volt egy fiú barátom, akivel egészen jóban voltunk és építettünk egy kis bunkert ahol játszottunk, aztán egyszer csak gyermeki kiváncsiságból meglestük egymás csúnyácskáját, amikor is a testvérem és a haverjai ránk rontottak. Iszonyatos érzés volt, hirtelen azt sem tudtuk mit csináljunk abban a helyzetben. A tesómék meg egyből lehomokosoztak minket. Én még akkor nem voltam tisztában, hogy mit is jelent ez pontosan, viszont láttam, hogy az emberek nem igazán tolerálják ezt a dolgot. Tehát nem volt más, úgy döntöttem, hogy eztán csak a lányok irányába mozgok és megtagadom azt, ami vagyok. De nem segített, hiszen ahogy nőttem, cseperedtem, nem változott semmi, az emberek ugyanúgy kezeltek, mint az eset után, kaptam hideget meleget és már nem éreztem jól magam úgy, hogy próbálok más lenni, mint aki vagyok.

15 évig éltem úgy, hogy másként másképp éltem, mint ahogy azt kellett volna tennem. És mindezt fölöslegesen, próbálkozások és műszerelmek sorával, amikben nem éreztem jól magam egyáltalán. 18 évesen megtörtént az első csókom - egy lánnyal. Bánom, mert őt is és magamat is becsaptam. És megint csak kételyek közé kerültem, amikből már addig is elég sok jutott. Hát úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek az önmarcangolásnak és az leszek, aki vagyok. 20 évesen jutottam el odáig, hogy végre magam előtt is beismertem, hogy rossz az amit tettem és ezen változtatnom kell, amíg még nem késő. Magam előtt is nyilvánvalóvá tettem, hogy én bizony meleg vagyok. Ez volt az első dolog, amiután úgy éreztem, hogy valami pozitív változás indult el bennem, hogy sikerült kimondanom magamnak, hogy meleg vagyok és elfogadtam önmagamat.

Mostmár csak az zavart, hogy bár én tudtam már magamról, hogy melyik úton is járok, de így mégsem éreztem még egészen jól magamat. Hiszen így mit érek vele, ha nem adhatom mások előtt is magamat, ha továbbra is egy álarcot viselek, ami nem én vagyok. A családomban még senki sem tudja, hogy meleg vagyok - bár sejtéseik vannak efelől. A dolog, ami visszatart az a félelem és a kétség, hogy mi lesz, ha megtudják, hogy fogadják, szeretnek-e még utána is vagy megvetnek, hogyan fognak kezelni eztán?

Vannak olyan döntések, amelyeket egyedül kell meghoznunk az életben és ez is egy ilyen. A következő kérdés az volt, hogy kinek, mikor, hogyan mondjam el. És megéri-e elmondani? Mérlegeltem a dolgokat, lejátszottam magamban több verziót, végigmentem azokon, akikben megbízok és akiket szeretek. Aztán eljutottam odáig, hogy megtegyem az első lépést. Az egyik legjobb haveromra esett a választásom, aki előtt nem titkolóztam (persze ez nem igaz így, hiszen a melegségemről hallgattam előtte is). De mivel megbízok benne és tényleg nem akarom, hogy bármi is a barátságunk közé álljon, még akár egy ilyen titok is, így úgy döntöttem, hogy ő lesz az, akinek először mondom el azt, ami már több mint egy évtizede furdalja a lelkemet. Persze mindez nem csak úgy hipp-hopp történt. Rákészültem és azt mondtam, hogy legyen bármi is, történjék bármi, én elmondom, mert már nem bírom egyszerűen magamban tartani. Természetesen tartottam tőle, hogy elfordul tőlem meg hasonlók, de azért valahol titkon reménykedtem benne, hogy talán nem. Szóval felléptem msn-re, beszélgettünk, aztán egyszer csak megtettem és egy rövid bevezető után elmondtam neki, hogy meleg vagyok. Igen, ez így gyávaságnak tűnhet, de arra még nem igazán készültem fel, hogy szemtől szembe is megtegyem ezt a lépést. Egy szó mint száz, tehát elmondtam. Vártam a reakcióját, miközben rengeteg érzés kavargott bennem. Aztán visszaírt, hogy nagyon meglepte a dolog és hogy büszke rám, amiért el mertem mondani mindezt neki.

Amikor elolvastam az válasz üzenetét hirtelen hatalmas teher zuhant le rólam, úgy éreztem magam, mint azelőtt még sohasem. Felszabadult voltam és utólag életem egyik legjobb döntésének tekintem azt, amikor elhatároztam, hogy megteszem mindezt. Nem történt semmi ezután, ugyanúgy viszonyul hozzám, mint eddig, nem néz le, nem néz ki, szóval semmi negatívum. És mindez boldoggá tett. Túl vagyok az elsőn és jól érzem magam tőle, hogy végre nem kell terhet cipelnem magamon. Természetesen még így is van rajtam valamennyi, hiszen eddig csak ő tud róla, hogy meleg vagyok, de akkor is leírhatatlan érzés, ami bennem van azóta. És, hogy sikerrel vettem az első, döntő akadályt, ez erőt ad a következőkhöz, ahhoz, hogy mások előtt is színt valljak és hogy az igazi arcomat mutathassam végre.

Válasz

Szerintem az már mindenképp jónak mondható, hogy összefogtunk egy cél érdekében. Az mindig jó és előremutató, ha az emberekben van hajlandóság afelé, hogy együttműködve új dolgokat hozzanak létre, nemes célokat szolgáljanak és ezzel másoknak segítséget és támaszt nyújtsanak. És ha már egy ember is élt ezzel a segítséggel és győzelmet aratott a problémái felett, akkor már megérte összefogni.
Sok-sok apró darab első látásra semminek tűnhet, hiszen egyikük sem elég önmagában ahhoz, hogy valamit elindítsanak, viszont ha ez a sok apró darab egyesül, akkor az már elég ahhoz, hogy a semmiből is valami legyen, hogy megváltozzon a korábban róluk kialakított képünk. Úgy gondolom, hogy azáltal, hogy mind a négyünk más, de mégis egy irány felé tart, utat tudunk mutatni azoknak, akik nem merik megtenni az első lépést afelé, hogy végre önmaguk lehessenek saját maguk és mások előtt is. A világ hatalmas, de az összefogás ereje hatalmasabb - az örök kérdés csak az: hogyan tovább?

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja