GayTalk

Egy postit

2007 február vége felé járunk. Captain ziláltan vág át a fagyott Fagyivároson unokatestvére háza felé, ahol csapnak egy "görbe estét". 15 évesen a görbe este számomra még mentes volt az alkoholtól, cigitől és egyéb ártalmas förtelmektől- sokkal inkább jelentett jóval éjfél után fent létet, nevetést, filmeket, beszélgetést- könnyed és egyszerű gyermeki együttlétet.

2007 február vége felé, azon a zimankós fagyivárosi éjszakán minden megváltozott.

Feltett szándékom volt beavatni Nórit valamibe, aminek kilétét, természetet, mibenlétét még én sem nagyon értettem, nem fogtam fel teljességében, nem tudtam keresztüllátni rengeteg rétegű természetén és a társadalmat megosztó természetén.

Akkor úgy tudtam, más vagyok. Ma azonban már tudom: cseppet sem vagyok más, mint bárki. Az a fagyos februári este Fagyivárosban az első lépés volt ennek felismeréséhez.

Hogy ne tudjak megszökni magam elől, már jó előre bejelentettem: el akarok mondani valamit. Ő pedig rögtön faggatni kezdett, gyermeki kíváncsisággal akart tudni mindent arról, amiről jószerével még én sem tudtam sok mindent.

Szenvedtem. Makogtam. Dadogtam, hebegtem- habogtam, szavakat keresetem de nem találtam: kértem hát egy postitet.

Hazugsággal indítottam az életem új, a kiteljesedés és önfelismerés felé vezető szakaszát: azt írtam, nem csak a lányokat szeretem.

Ez a kis ferdítés, ez az önkímélő kis hazugság indította el azt a lavinát, aminek utórengései még ma is sziklákat gördítenek, árkokat és völgyeket nyitnak meg- formálják és alakítják a tájat.

Vége lesz valaha is...? Azt hiszem, ez egyike azon számtalan kérdésnek, amire sem én, sem Te, se senki más nem tud válaszolni.

Barát, az egyetlen

Az egyetem melletti étteremben ülünk. Beszélgetünk és eszünk. Hosszúra nyúlik ez a délután.

Az egyetemi csoportban a legjobb barátom, lány. Alig múlt 2-3 hónapja, hogy szakítottam a nagy Ő-vel, Mirandával. Aztán egyszer csak elmondtam neki, miért jövök én annyit a fővárosba. Meglepődik, de elfogadja. Megért. Részéről ugyan úgy a barátja maradok, sőt, erősödik is a barátságunk.

Aztán telik az idő, s Mirandának is elmondom. Mérges és dühös. Érthető. Nem is értem, miért mondtam el. Viszont jól sül el a dolog. A szakításunk után újra jóban leszünk. A tény, hogy a fiúkhoz vonzódom, megváltoztat mindent. Ő barát, amit elfogad. Rátalál a szerelemre, megéli az újabb szakítást, majd ismét szerelmes lesz.

Aztán újabb barátoknak mondom el. Kettőnek. Ülünk a teázóban. A tökéletes alkalom ez. Ez az az időszak, amikor a baráti társaság átalakul azzal, hogy valaki kilép a körből. Háromra zsugorodik a brancs. Kihasználom az alkalmat, s közlöm mindkettőjükkel, hogy meleg vagyok. Nincs meglepődés. Sőt! Szerintük én mindig is az voltam, s meglepődtek, hogy lánnyal jártam!

Végül a negyedik alkalom. A lakótársammal - aki szintén lány -, s középiskolai osztálytársam volt, a Margitszigeten sétálunk. Mirandáról beszélgetünk, hogy miért szakítottam vele. Mondom, egy fiú miatt. Kicsúszik. Kerek szemekkel néz rám, csak nem csalt meg? Mondom, nem. Csak szakítottam, aztán kipróbáltam egy sráccal, s azóta fiúkkal vagyok. Ő is jól fogadta.

Négy alkalom volt, amikor elmondtam a hozzám közel álló 5 embernek. Aztán végleg a fővárosba költöztem, s már tudják azok, akikkel napi kapcsolatban vagyok.

De a szüleim nem, s ez az, ami a legjobban kétségek közé sodor. Vajon mikor és hogyan mondom el nekik? Lassan ott tartok, hogy 2 éve lakom Pesten. Az első fél évben 2 hetente hazajártam, majd 2-3 havonta. Tavaly nyár óta viszont csak 2-szer utaztam haza. Legutóbb karácsonykor.

Egyrészt, túl ritkán találkozunk, hogy ez csak úgy kijöjjön. Másrészt, miért is? Hisz, telefonon beszélünk, mióta Budapesten lakom, sokkal jobb a kapcsolatom velük. S végül, még néha most is az asztalra vetik a "költözz haza" kártyákat, de én félek kidobni az asztalra azt Ászt, akit nem hagynék el semmiért.

A felvállalásnak két fontos állomása van, a barátok és a szülők. Előbbi könnyebb, hisz a melegség egy életforma, amit titkolni ostobaság, s csak húzni lehet előttük a dolgot. Utóbbi viszont meghatározó lépés, mert azok alkotnak eztán véleményt, akik felneveltek, akikre életünk végéig felnézünk, s akik mindig a családtagjaink maradnak.

xoxo Maxen

Andreo visszatér

Andreo pár hete viharos körülmények között kénytelen volt feladni a blogolást. Erről sok melegblogon olvashattatok, hiszen nagy port kavartak a gyűlölködő, homofób kommentek. Andreo azonban - ha csak egy bejegyzés erejére is- de visszatér. Nagy öröm számunkra, hogy elvállalta a GayTalk felkérését, és megosztja a melegséggel és elfogadással kapcsolatos véleményét. Íme tehát: Andreo!

Hűha. Ez is eljött. Én írok a GayTalk-ba. Na próbáljunk tehát megfelelni a feladatnak. Konkrét témát nem boncolgatnék, legyen szó most a melegségről, annak elfogadtatásáról, és az esetleges el nem fogadásáról, netán inzultálásról, toleranciáról, intoleranciáról saját történeteken keresztül.

Mondjuk, hogy valahol mindig is sejtettem, hogy más vagyok, mint a többiek. Persze, ez tök sablonos, de így volt. Próbáltam elnyomni is, nem ment, így hát hagytam, hogy a felszínre törjön. Elmondtam egy embernek, kettőnek, háromnak, mégtöbbnek, és immáron úgymond nyíltan melegként élek.

És milyen volt a fogadtatás? Baráti részről abszolút jó. Semmi felesleges kérdés. Oké, ez van, de ettől semmi sem változik. Lánybarát részről, egyenesen csodálatos fogadtatás. Ölelés, stb., ami kell. Szóval jólesett, hogy ők tudják, és így fogadnak el. Azóta is mindig mindent megbeszélek velük.

Másnak nem is mondtam. Közben persze elkezdtem blogot írni (És lásd, ide is kinőttem magam.), de nem volt tudomásom róla, hogy titokban az egész osztályom olvassa. Így mindenről írtam, kendőzetlenül a véleményemet. Konkrétan persze sosem írtam le, hogy meleg vagyok, de akik tudott a sorok közt olvasni, annak lejött.

Hát az osztályom részéről nem tapasztaltam túl sok toleranciát. De fel voltam rá készülve. Szerencsére azért gyorsan reagálok, így nem tudtak nagyon letámadni. Ha jött a kérdés: „Mi van, buzi vagy?” – ment a válasz: „És, ha igen? Elhiheted, hogy nem rád, a tapló parasztra bukom.” Persze próbáltak azért fogást keresni, de lepergett. Magas labdákat dobtak, de én még magasabbról ütöttem vissza őket. (Ez de fellengzős, sebaj, így volt.) „Nyissad már ki az ablakot, MELEG van.” – „Én kinyisni nem tudom, max. kinyitni, nem tudom, ti otthon hogy csináljátok.”  De elmúlt, elszakadtam tőlük, nem is hiányoznak. Ők a múlt, vár a jövő.

És hogy tovább vigyem az elfogadás-tolerancia-intolerancia szálat. Nem is oly rég az előbb említett blogomban vihar támadt (hogy szépen fogalmazzak.) Ocsmány kommenteket kaptam ismeretlenektől, és ami jobban fájt, ismerősöktől, volt osztálytársaktól, iskolatársaktól. A … hagyjuk nem írom le, miket. „Ilyen szót nem illik képernyőre/papírra vetni” – ahogy a Word mondja.

Sejtették, sőt az ötödik évben meg is bizonyosodhattak róla, hogy igen, meleg vagyok. De egyik sem mert egy szót sem szólni. Némán hallgattak, lapultak. Én voltam olyan bátor, hogy a világhálón arccal is vállaljam a blogom, és azt, hogy meleg vagyok. Ők ahhoz sem voltak bátrak, hogy a szemembe mondják, amit gondolnak. Most, hogy már nem vagyok ott, most bezzeg tudnak irkálni mindenfélét. És besokalltam. Nem attól, hogy támadnak, azt mondjuk úgy szomorúan megszoktam. Hanem attól, hogy bármit írtam, mindig én voltam rossz buzi. Ha egy szóval sem érintettem meleg témát akkor is. Innentől kezdve, nem akartam, hogy egyáltalán tudják, mi is történik velem. Felejtsenek el. Örökre. Higgyék azt, hogy megtörtek. De majd még visszatérek.

Felszámoltam az előző blogom, de már aznap este a poraiból újat indítottam. És tudtam, hogy ezt nem hagyom annyiban. Másfél héttel a blog-botrány után visszatértem a volt sulimba. Az osztálytársak persze nincsenek ott – hogy is lennének – de a suliban is nyílt titokká alakult a blogom, sőt voltak iskolatársak is, akik kommenteltek. Na gondoltam lássuk akkor, hányadán is állunk. Lefutottam a kötelező köröket a tanárokkal – ők semmit sem tudnak, ahogy láttam – majd a sors folytán egy osztályba is be kellett mennem. Végzős osztály. Ismernek hírből. Ment a susmus. Ezt gyorsan letudtam. Majd pedig mivel még várnom kellett valakit, na tegyünk egy próbát, lesz-e bárki vagány. Lementem az aulába, és száz wattos mosollyal, karba tett kézzel vártam. Voltak, akik összesúgtak, voltak, akik mit sem sejtettek az egészről. De senki, senki sem mert odajönni, és a szemembe mondani, hogy mit gondol.

A dolog jelzésértékű volt. „Megpróbáltatok lealázni? Azt hittétek megtörtem? Azt hiszitek bujdokolni fogok? Hát nem.” Ecce homo. – Íme az ember. Gondoltam magamban. Az ember, aki vállalja magát, szemben azokkal, akik nem képesek erre. A névtelenség homályába burkolózva azt hiszik bármit megtehetnek. De néha meg kell mutatni, hogy nem. Csak jelezni, hogy igen, még mindig itt vagyok. A csatát lehet megnyertétek, de a háborút sosem adjuk fel. A háborút a megértésért és elfogadásért.

Andreo

 

A Határ

Több, mint egy éve szab határt közém és a világ többi része közé egy buborék vékony, rezgő fala. Két határ húzódik közöttem és Magyarország között.

Vannak emberek, akiktől nincs határ, ami elválasztana. És vannak, akiktől mérföldekre taszít a türelmetlenség rikító piros vonala.

Magyar vagyok. Bármennyire is nyitott és világpolgárság felé hajladozó, életem végéig magyar leszek. Magyarországon születtem, ott töltöttem az életem első 18 évét. Onnan hozom az örökségem: az alapokban, a legelemibb mivoltom minden rezdülésében visszaköszön a magyarság. A világ egy magyar állampolgára vagyok, és igyekszem úgy élni, hogy mind a világnak, mind Magyarországnak jó legyen.

De meddig áldozhatom fel önmagamat valamiért, amitől folyamatosan csak az elutasítás jeleit kapom? Meddig gondolkodhatok komolyan a Magyarországhoz való tényleges hűségen, ha egyre inkább csak lenézés, másodsorba sorolás, jogfosztás a részem?

Nem volt más a melegségről szerzett első élményem sem. Nem jó. Buzik. Deviánsok. Nem érted. Gusztustalan. Az egyetlen ember, aki nem használt ilyen szavakat, akitől ilyet sosem hallottam, az az anyukám volt, amiért hálás vagyok mind Neki, mint a Sorsomnak.

Így nőtt fel bennem a melegségem. Szűkebb körben elfogadásban, kérdésekkel bombázva de támogatást találva; tágabb körben elutasítva, megismerés nélkül kitagadva.

Kezdő melegként egy pszichopatával kezdtem ki. Másfél hónap lett belőle.

Kezdő melegként belementem sok meggondolatlan, felelőtlen dologba. Éltem. Használni próbáltam a lehetőségeim- és már akkor rájöttem, hogy a melegvilág sajnos belterjes. Túl sok az átfedés.

Egy másik srác. Nem tartott sokáig. Akkor jelentős volt, ma szinte jelentéktelen.

Friss 16 évesen, gimi második elején majdnem elhagytam a kollégiumot, amit annyira utáltam. Egy fiú miatt maradtam. Ha valamiről döntök, az általában az indulás, az új utak keresése. Azóta sem tudok ehhez hasonló döntést felhozni- ennyire ellentmondásos döntést. 16 éves voltam, fiatal, zsenge, kiforratlan - talán valahol alkalmatlan is a dologra. 6 év az 6 év. 9 hónap pedig 9 hónap- az a kapcsolat nagyon nagy mértékben formált hasonlóvá a mai önmagamhoz. A mai Captain az akkori 3.0-s változata.

Utána megszűntem fiatal lenni, így a többi most nem számít. A szakítás utáni mélység megtanított felnőttként viselni a megaláztatást, a küzdelmet, a fájdalmat, a hiányt, az önmagammal szembeni bukást.

Így nőttem emberré. A világ magyar állampolgárává. Így lettem az, aki ma vagyok, és így leszek az, aki leszek. Így ismertem meg magamat, fedeztem fel a lehetőségeimet- meleg magyar emberkét. Így szenvedek egyre inkább az el nem fogadás piros- fehér- zöld keresztje alatt. Magyarország tanított meg arra, hogy fogadjam el magamat- de azért, hogy utána könnyebben boldogulhassak nélküle?

Én nem akarok a határ túloldalán rekedni. Át akarom lépni ezt az undok piros csíkot lélek és lélek, ember és ember között. Haza akarok menni. De a Haza nem jelenthet elutasítást és lenézést. A Haza nem jelenthet kísértő emlékeket. A Haza nem jelenthet feladott lehetőségeket.

Félek, talán örökre itt ragadtam. Hajléktalan világpolgárként, a gyűlölet születő otthonának szégyenkező nagyköveteként.

Leláncolt gondolatok

Magyarországra születtem. Itt élek, már húsz éve. Itt kellett, hogy kialakuljon az identitásom, és a világszemléletem. Az, hogy hova születtem, hogy hol, milyen környezetben szocializálódtam, hozzájárult az én- és világképem kialakulásához.

Elmosolyodom. Itt élni nekem olyan, mintha a megtestesült szürke sivárság porában tapicskolnék. Szeretem Budapestet. Szeretem az országot. Az intoleráns emberek mentalitását azonban már kevésbé. És lássuk be: az emberek befolyásolják leginkább azt, hogy hogyan érezzük magunkat egy adott közösségben. Számomra – sajnos – úgy tűnik, egyre több olyan ember él itt, egyre több olyan embert nevel fel a társadalom szürke köpenyes anyja, akik a környezetük hatására válnak javíthatatlan, kendővel betakart szemű fiatalokká.

Nem ezt vártam. Az elmúlt években felreppent néhány üdvözítő gondolat, hófehér reménybe burkolva, hogy igen: valami változhat, jó irányba. Reméltem, hogy előrefele masírozunk, nem hátra. De rosszul ítéltem meg a helyzetet. Túl sokat vártam. Azt hittem, elfogadóbbá válunk, hogy végre a komp-ország véglegesen kiköt Nyugaton. De nem. A saját bőrömön tapasztalom azt, hogy mennyire elmaradottak egyesek, mind gondolkodásban, mind világszemléletben. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy pár év alatt képes megváltozni egy nemzet, és verem a falba a fejem, hogy reméltem, és esélyt adtam. Mert visszafele sült el minden igyekezetem. A magyarok többsége még nincs megérve a változásra. És ha minden úgy megy tovább, mint most… nem is lesz.

Meleg életforma? Meleg lét? Mi az? Te mit értesz alatta? Itt nincs minta. Tegnap láttam az Astoria és a Ferenciek tere között sétálni két harmincas férfit. És rájuk mosolyogtam, és ők visszamosolyogtak. Külföldiek. Egymást átkarolva. Aztán, mikor utánuk fordultam, már egymás kezét fogták. És jött a bácsi. Mogorva öregúr. Vaskos sétabottal, megállt, ő is utánuk fordult, ránézett a mosolygós arcomra. És dörmögött, átkozott. Engem is és a férfiakat is.

Itt nincsen minta. Itt lehetetlenség felhőtlen boldogságban megélni a melegséget. Itt nem az utcán, nem is a saját környezetedből tapasztalod meg, mik a lehetőségeid melegként. Távoli mintákhoz kell fordulnod. Fiúk a klubból. Blogok. Fórumok. Itt nincs olyan hely, ahol melegekkel tudsz megismerkedni. Hiszen a legtöbb meleg, még ha nem is titkolja az identitását, nem szívesen beszél róla. Mert tart a stigmatizálástól. A megbélyegezéstől. Attól, hogy emiatt elfordulnak tőle, kinevetik, furcsán néznek rá. Nincsen olyan, hogy meglátsz egy fiút a kávéházban, és odamész hozzá, beszélgetni. Ez a magyar természetből is fakad: nem vagyunk kifejezetten nyitottak. Nem sűrűn lépünk interakciókba számunkra idegen emberekkel. Pedig ennek sem kellene így lennie.

Akaratlanul eszembe jut Berlin. Mosolygós gondolatokkal képzelem magam elé Milánó szűk utcáit. Az ottani embereket. Az ottani melegeket. Boldogok, mert elfogadták a melegséget. Boldogok, mert közvetlenek. Boldogok, mert boldogan élhetnek. Mert nekik nem kell felvállalni azt, ami természetes.

Előttem nem volt minta, hogy hogyan kellene megélnem a melegségemet. Nagyon sokáig nem is találkoztam vele. Persze a sztereotípia sütött a tévéből, a homofóbia pedig a társadalomból… Nem tetszett. Még mindig nem tetszik.

És szörnyű, hogy több száz kilométert kellett utaznom, hogy belássam: nincs ez mindenhol így. Hogy van, ahol a melegség nem tabu…

Ezt fel kellene ismernie minden embernek. És elfogadni: melegek voltak, vannak és lesznek. És nem vagyunk rossz emberek.

 

De akkor miért nem szeret minket a társadalom?

Levél

Múlt vasárnap végre megtörtént velem az, ami mindezidáig óriási bizonytalanságban tartott. "Elmondtam" anyukámnak, hogy meleg vagyok. Azért csak "elmondtam", mert valójában nem szóban tettem mindezt, ahhoz azért nem voltam elég bátor, meg inkább a könnyebb utat választottam, ha már volt rá lehetőség, úgyhogy írtam neki egy levelet, amiben beszámoltam a másságomról. Tettem ezt mindazért, mert már nem bírtam tovább. Nem bírtam, hogy nap mint nap azzal kelek és fekszek, hogy ott motoszkál bennem a gondolat, hogy mikor lenne jó ötlet elmondani neki. Nem bírtam, hogy folyton ezen agyalok, hogy sorra veszem az eshetőségeket, hogy folyton elbizonytalanodok, majd felbátorodok, aztán megint csak ugyanott tartok. Nem bírtam a bizonytalanságot. Ezért is döntöttem úgy, hogy ha szakad, ha törik, én márpedig elmondom neki, legyen bármi is, már nem érdekelt az egész, csak az, hogy végre ne kelljen magamban tartanom ezt a dolgot. Nem tudtam hogyan fogja majd fogadni, de már nem is emiatt aggódtam. Inkább amiatt, hogy sikerüljön véghez vinnem. Tehát megírtam a beszámoló levelemet neki, majd odavittem hozzá, visszamentem a szobámba és vártam. Végzett a levél olvasásával, majd pedig odajött hozzám. Amit abban a pár percben éreztem, amíg a levelet olvasta, azt az érzést leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valami miatt iszonyatosan izgulok: a gyomrom hullámzik, a gondolatok kavarognak és azt várom, hogy legyek már túl az egészen. Odajött hozzám és először nem értette a dolgot. Kérdezte, hogy ez most hogy jött és, hogy mi ez. Aztán töredelmesen, félszavakban elmondtam neki, hogy ezt én komolyan gondolom, ez így van, így jól érzem magam és boldog vagyok és mindezt csak azért szerettem volna, hogy tudja, hogy őszinte maradhassak vele a továbbiakban is. Nagyon megértő volt és kijelentette, hogy akármi legyen én számíthatok rá. Aztán annyiban maradtunk, hogy majd még beszélünk a dologról. Ezután a korábbi izgalmam örömmé duzzadt. Leírhatatlan és felfoghatatlan örömmé, amit valószínű sosem tapasztaltam volna meg, ha nem teszem meg ezt a lépést. Úgy gondolom ezek után, hogy nincs olyan probléma, amit szülő és gyerek ne tudna megbeszélni egymással. Persze olyan van, hogy az egyik fél elzárkózik mindennemű probléma megoldástól és akkor lőttek az egésznek. De kis ráhatással, kis akarással mindent el lehet érni, csak bízni kell magunkban és a másikban, hogy igenis, a dolgokon lehet változtatni, még ha nehezen is és még ha sokáig is tart ez a változtatás, de nem lehetetlen.

Túl vagyok rajta. Tudja, tudom, tudjuk. Azt is tudom, hogy nem mindenki van ilyen szerencsés helyzetben, de éppen ezért írtam le az előző pár sorban, hogy van remény, hogy nem szabad feladni. Persze gondolhatjátok, hogy most nagy a szám, meg könnyen beszélek, pedig nem. Ugyanolyan vagyok most is, mint voltam, csak annyi könnyedséggel, hogy nem kell többé magamban tartanom olyan dolgot, ami kihatással volt talán az egész eddigi életemre. Bizonytalanságban éltem, egy ingó talajon, ami valjuk be nem igazán jó helyzet. Ezen akartam változtatni, hogy ha anyum mégsem fogad el, mégsem ért meg, azért én magamban helyre tegyem a dolgokat, hogy megkönnyítsem a saját életem. És remélem ezzel, hogy ezeket most leírtam és elmondtam, talán másoknak is egyfajta támaszt tudok nyújtani, azoknak főleg, akik hozzám hasonlóan túl bizonytalanok a láthatatlan jövővel kapcsolatban.

COnegatív

Tőlem nem megszokott módon negatív dolgokról írnék a coming outtal kapcsolatban. Igen, rengeteg meleg srác van, akinek nagyon jól fogadja az anyja, sokk éri persze, de egy kis idő múlva megemészti és házhoz várja a fia (szintén meleg) haverjait, barátait vagy esetleg párját, egy kis teázásra. Oké, ez mind szép és jó, de mi van akkor, ha mégsem a legjobban alakulnak a dolgok? Most ezt fogom leírni.

Aki nem ismeri az eddigi életemet, annak most tartok egy kis bevezetőt, aminek tartalma szoros összefüggésben lesz az előbújásommal. 2008 nyarán megismerkedtem egy sráccal, három hónapig voltunk együtt, hogy röviden jellemezzem, egy zsarnok, álszent, Oscar-díjas színész, pszichopata és nagyképű. 2008. augusztusában ő mondta ki a végét, mégis elkezdett zaklatni. Nos, ez odáig fajult, hogy majdnem rendőrségi ügy lett belőle. Folyamatosan megfogalmazta különböző "szép" jelzőkkel és szavakkal a leveleit, SMS-eit, melyekben testi erőszakkal és azzal fenyegetett, hogy lejön és mindent kitereget a családomnak. Meg is tette az első lépést, testvéremnek küldött neten egy levelet, de szerencsére tudtam tesóm jelszavát és kitöröltem a levelet. Azon a napon volt ez, mikor előbújtam. Nem bírtam tovább, féltem, hogy elmond mindent anyuéknak. Jobbnak láttam hát megelőzni és gondoltam, itt az ideje őszintének lenni anyuval.

Az előbújás

Bementem hozzá, tesóm szobájában gépezett. Megálltam mellette, zavaromban azt sem tudtam, mit csináljak. Felültem, felálltam, forgolódtam össze-vissza, de nem is igen haboztam, bő 10 perc alatt rázúdítottam mindent. Kiderült, hogy ő már sejtette, de csak a páromról, akit ő úgy ismert hallásból, mint a haver, akihez járkálok. Nem is emlékszem tisztán, hogy mondtam el neki, talán rákérdezett, hogy én is meleg vagyok-e. Arra számítottam, hogy majd sírva toporzékol, netán elájul. Nem így lett, csak nézett, meresztette a szemeit rám, szerintem sokkot kapott, nem tudta hova tenni a dolgot. Később el is mondtam neki, hogy mi vett rá az előbújásra. Megkértem, hogy beszéljen a párommal/exemmel. Fel is hívta, Ká (nevezzük ennek) pedig neki is lehazudta az eget. Nos, Kának nem volt elég, miután abbahagyták a beszélgetést, jött is a levél neten, hogy apámnak adja elő, hogy meleg vagyok. Na ekkor már anyu és én is fokozhatatlanul idegbetegek voltunk, anyu megint felhívta és közölte vele, hogy ha nem hagyja abba a zaklatást, rendőrséghez fordulunk. Erre Ká letette a telefont. Mikor már kicsivel nyugodtabbak lettünk, bementünk egy szobába és elkezdett kérdezősködni az érzéseimről. Egyébként Ká azóta nem zaklat, sőt, még mindig szeret, de leszarom.

Nem értette, mi a jó abban, ha egy pasi pasival dug. Nem értette, mihez tudok kezdeni egy azonos nemű testtel. Megálapodtunk abban, sőt, én kértem, hogy menjünk el egy pszichológushoz, mert vannak ismerőseim, akiknek segített. Úgy gondoltam, hogy majd hármasban megbeszéljük a dolgot, ha kettesben nem tudjuk, de a mai napig nem vette a fáradtságot anyu, hogy elmenjünk. Azt vágta a fejemhez, hogy nincs már bennem reménye, nem fog tudni örülni a jövőbeli sikereimnek, hogy nem lesz hosszú életem és meg ne lásson egy fiúval kézen fogva sétálni az utcán. Kiakadtam, de betudtam azzal, hogy ez a kezdeti sokknak köszönhető és hamarosan megnyugszik majd. Teltek-múltak a napok és a melegségem tabu téma volt. Egyáltalán nem került szóba, tudtam, hogy kellemetlen neki ez az egész, így nem is erőltettem, éppen csak akkor hoztam fel, mikor mentem melegbuliba, hogy tudja, hol töltöm az estét. Szélcsend volt egészen keddig, amikor is összevesztünk, ő is lehordott én is lehordtam, de mindennek a hátterében, úgy gondolom, a melegségem állt. Megértem, hogy óriási megrázkódtatásként érte az előbújásom és mind a mai napig küzd a tudattal, hogy meleg vagyok, de valahol megszűntem a fiának létezni. Ez tudom, drámaian hangzott, de úgy érzem, hogy már kevesebb gondot fordít rám. Köztünk mindig volt feszültség, elismerem, de amióta tudja a dolgokat, jobban hanyagol. Nem igazán veszi figyelembe, amit mondok. Abszolút nem próbál nyitni felém, érzékelem, hogy szeret, de már nem úgy. Nem is tudom kifejezni ezt az érzést, ezt érezhetik a velem hasonló cipőben járók. Mintha én lennék az, aki megválasztotta, hogy na, akkor most meleg leszek. Mindazonáltal nem hordhatom le a sárga földig és nem is ez a szándékom, hiszen akkoris az anyám. Csendben tűrte, hogy melegparty-kra járok, hogy meleg haverjaim vannak (akiktől tiltott a Kával kirobbant botrány után, szóval féltett a melegektől, sőt, egy kis ideig azt hitte, mindenkivel lefekszem, akit ismerek, de szerintem ezt nem gondolta komolyan...). Rossz véleménnyel van rólunk, ez nem vitás, ehhez viszont az is hozzájárult, hogy már a melegvilág ajtajának küszöbén szembesülnie kellett az árnyoldalakkal, például Kával.

Srácok, én azt tanácsolom, hogy akármennyire fáj és bánt a szülő elutasítása vagy érdektelensége, legyetek férfiak és ne essetek össze! Ez egy igazságtalan helyzet, a jövő pedig nem lehet olyan kegyetlen velünk, hogy még igazságtalanabbá tegye. Csak jobb lesz! Ha igazán akarjátok (és hát miért ne akarnátok), jobb lesz! Csak ezt tudom nektek mondani! Csak pozitívan! Árnyékos völgyből az ösvény csak a napsütötte rétre vezet. És remélem, anyuval majd ketten fogunk kijutni oda...

kámingáút

Anyu, meleg vagyok!
Ez a mondat soha nem hagyta el még a számat. Más formában sem. Folyton kitűztem magam elé időpontokat, hogy mikor is lenne a legjobb megtenni ezt a lépést, de valami mindig visszatartott. Nem félek attól, hogy hosszasan magamra haragítanám a szüleimet, vagy ilyesmi, viszont az azonnali reakciótól parázok rendesen. Mi van, ha nem tudom kezelni a helyzetet? Mi van, ha olyat mondok, amivel rontanék a dolgon?

Ezért jobb ötletnek találtam először nem a szüleimnek outolni, hanem a hozzám közelálló barátoknak. Én az az agyalós típus vagyok, szóval előre elterveztem mindent: időpont, helyszín, felvezető téma, hogy üljünk-e, álljunk-e stb. Arra jutottam, hogy szerintem olyan időpont kell, ami után még van lehetősége a másiknak gondolkodni (szóval nem ilyen este lefekvés előtt vagy hasonló). Helyszínnek legjobb szerintem a szabadtér, vagyis az utcán sétálás közben. Mert ha jár az ember lába, akkor jobban tud gondolkodni, meg nemcsak figyelnie kell, hanem csinál mást is közben. Szóval az első comingout-om is egy ilyen sétálás közben esett meg.

Ebéd után sétáltunk haza egy nagyon kedves barátnémmal és mondtam neki előtte, hogy majd szeretnék valamit mondani, ami nem fontos meg semmi eget rengető, de szeretném ha tudná. Aztán miközben sétáltunk rákérdezett, hogy mi volt az. Hebegve-habogva elmondtam neki, hogy hát én tulajdonképpen a fiúkat szeretem és nem a lányokat. "Komolyaaaaaaan?" Először azt hitte viccelek, de aztán mondtam, hogy nem, igazából ez így van. Megértette, tudomásul vette és nagyon hamar túltette magát a meglepettségen. Örült neki, hogy elmondtam, és hogy neki mondtam el először. Több, mint egy órát sétálgattunk utána és minden szóba került. Azóta is meg tudok vele beszélni akármit, és soha nincs bennem az az érzés, hogy furcsán nézne rám, vagy ez alapján máshogy ítélne meg, teljesen normálisan kezeli a dolgot.

Szóval nem a szüleim az elsők, akiknek ezt elmondom, de semmiképpen sem az utolsó helyen állnak a beavatottak listáján, mert szerintem utánam, rájuk tartozik leginkább ez az egész dolog.

Ha valakinek vannak jó tippjei arra, hogy hol, mikor és hogyan érdemes outolni, akkor mindenképp kommenteljen valahova egy okosságot :)

Anyu, meleg vagyok!

Ez az a mondat, ami soha nem hagyta el a szám. Ennek ellenére anyukám mégis tudja. Ennek részleteiről nem akarok mesélni, leírtam a történetemben hogyan ment.

Viszonylag sok tizenéves meleget ismerek és a legtöbbük azzal a problémával küzd hogy nem tudja, meri vagy akarja bevallani szüleinek, de legalábbis édesanyjának melegségét. Hogy miért?

Úgy gondolom, a mai magyar szülők akiknek tizenéves gyermekeik vannak, javarészt konzervatívok ezt a kérdést illetően. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne szeretnék a gyermekeik azok után, hogy megtudják, melegek. Egy szülő mindig szülő marad.

Sokan félnek a drámai jelenetektől, a kitagadástól, attól hogy már nem fogják szeretni, nem fognak rájuk ugyanúgy tekinteni. Éppen ezért sokan hajlamosak magukból áldozatot csinálni és a saját kis világukba bezárkózni, elűzni maguktól mindent- ezek az emberek lassan a szakadékba hajszolják magukat.

Amit mindenképp figyelembe kell venni az az, hogy a melegség felismerése és megélése nem csak a melegeknek lehet lelki teher, hanem a szülőknek is. Nem azért, mert a kisfiukat vagy kislányukat tisztességes családanyának vagy -apának képzelték el és úgy gondolják, hogy ebbe a képbe nem illik bele a melegség, hanem azért, mert legtöbbük ugyanúgy szánalmasan keveset tud a melegségről, mint a magyar társadalom legtöbb tagja. Ezért amire szükségük van az rengeteg türelem. A kezdeti nehéz fogadtatásnál nem kell rögtön megsértődni vagy eljátszani a hattyú halálát hanem nyugodtan meg kell velük beszélni hogy mi is a helyzet a fiú-fiú párosokkal, az AIDS-szel, ezzel az életformával. Az őszinteséggel, nyugalommal és azzal, hogy megmutatod a szülődnek hogy igenis tenni akarsz azért hogy ezt is együtt éljétek át, úgy gondolom -és úgy tapasztaltam - hogy a sikeres elfogadás előfeltétele.

Innentől pedig a dolgok a maguk útján haladhatnak tovább; a titkolózás lebontása, a folyamatos őszinteség és akár a párod bemutatása sokat segíthet. Nem kell állandó napirenden lennie a melegségednek, elég ha olyan mindennapi és evidens témának veszed amit alapvetően megosztasz velük.

Persze ha tartós elutasítás a válasz mindennemű közeledésre, akkor nem árt egy pszichológushoz segítségül fordulni, aki segít mindenkinek átvészelni a nehéz időszakot.

Alapvetően különbség van az anyák és az apák között- mondják sokan. Talán tényleg úgy lehet hogy az apák nehezebben fogadják el, nem tudom, de szerintem általános hogy aki igazán szeret, az mindenhogy szeret. Nem a heterot vagy a meleget szereti benned hanem a gyermekét, aki az övé.

Az első, de nem az utolsó...

Tavaly megtörtént az első coming outom - végre! Most pedig elétek tárom, hogy hogyan is jutottam el odáig, hogy megtegyem azt a lépést, amitől mindig tartottam és amit soha sem akartam megtenni, mert féltem, de megtettem és örülök neki, hogy így döntöttem.

Egészen kis koromban, talán 4-5 éves lehettem, amikor már motoszkált bennem valami, amit akkor még nem igazán tudtam, hogy micsoda, csak volt és ennyi. Észrevettem, hogy az oviban és a játszótársaim között is inkább a lányokat preferálom - persze nem úgy, hanem mint barát. Soha sem érdekeltek a játékautók, a katonásdi, szóval igazából semmi ilyen fiús dolog, ami abban a korban megszokott. Jobban éreztem magam lányok társaságában, viszont a fiúktól visszahúzodzkodtam. Nem tudtam, hogy mindez miért van. Úgy voltam vele, hogy majd biztos elmúlik és hogy ennek így kell lennie.

De nem múlott el. Volt egy fiú barátom, akivel egészen jóban voltunk és építettünk egy kis bunkert ahol játszottunk, aztán egyszer csak gyermeki kiváncsiságból meglestük egymás csúnyácskáját, amikor is a testvérem és a haverjai ránk rontottak. Iszonyatos érzés volt, hirtelen azt sem tudtuk mit csináljunk abban a helyzetben. A tesómék meg egyből lehomokosoztak minket. Én még akkor nem voltam tisztában, hogy mit is jelent ez pontosan, viszont láttam, hogy az emberek nem igazán tolerálják ezt a dolgot. Tehát nem volt más, úgy döntöttem, hogy eztán csak a lányok irányába mozgok és megtagadom azt, ami vagyok. De nem segített, hiszen ahogy nőttem, cseperedtem, nem változott semmi, az emberek ugyanúgy kezeltek, mint az eset után, kaptam hideget meleget és már nem éreztem jól magam úgy, hogy próbálok más lenni, mint aki vagyok.

15 évig éltem úgy, hogy másként másképp éltem, mint ahogy azt kellett volna tennem. És mindezt fölöslegesen, próbálkozások és műszerelmek sorával, amikben nem éreztem jól magam egyáltalán. 18 évesen megtörtént az első csókom - egy lánnyal. Bánom, mert őt is és magamat is becsaptam. És megint csak kételyek közé kerültem, amikből már addig is elég sok jutott. Hát úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek az önmarcangolásnak és az leszek, aki vagyok. 20 évesen jutottam el odáig, hogy végre magam előtt is beismertem, hogy rossz az amit tettem és ezen változtatnom kell, amíg még nem késő. Magam előtt is nyilvánvalóvá tettem, hogy én bizony meleg vagyok. Ez volt az első dolog, amiután úgy éreztem, hogy valami pozitív változás indult el bennem, hogy sikerült kimondanom magamnak, hogy meleg vagyok és elfogadtam önmagamat.

Mostmár csak az zavart, hogy bár én tudtam már magamról, hogy melyik úton is járok, de így mégsem éreztem még egészen jól magamat. Hiszen így mit érek vele, ha nem adhatom mások előtt is magamat, ha továbbra is egy álarcot viselek, ami nem én vagyok. A családomban még senki sem tudja, hogy meleg vagyok - bár sejtéseik vannak efelől. A dolog, ami visszatart az a félelem és a kétség, hogy mi lesz, ha megtudják, hogy fogadják, szeretnek-e még utána is vagy megvetnek, hogyan fognak kezelni eztán?

Vannak olyan döntések, amelyeket egyedül kell meghoznunk az életben és ez is egy ilyen. A következő kérdés az volt, hogy kinek, mikor, hogyan mondjam el. És megéri-e elmondani? Mérlegeltem a dolgokat, lejátszottam magamban több verziót, végigmentem azokon, akikben megbízok és akiket szeretek. Aztán eljutottam odáig, hogy megtegyem az első lépést. Az egyik legjobb haveromra esett a választásom, aki előtt nem titkolóztam (persze ez nem igaz így, hiszen a melegségemről hallgattam előtte is). De mivel megbízok benne és tényleg nem akarom, hogy bármi is a barátságunk közé álljon, még akár egy ilyen titok is, így úgy döntöttem, hogy ő lesz az, akinek először mondom el azt, ami már több mint egy évtizede furdalja a lelkemet. Persze mindez nem csak úgy hipp-hopp történt. Rákészültem és azt mondtam, hogy legyen bármi is, történjék bármi, én elmondom, mert már nem bírom egyszerűen magamban tartani. Természetesen tartottam tőle, hogy elfordul tőlem meg hasonlók, de azért valahol titkon reménykedtem benne, hogy talán nem. Szóval felléptem msn-re, beszélgettünk, aztán egyszer csak megtettem és egy rövid bevezető után elmondtam neki, hogy meleg vagyok. Igen, ez így gyávaságnak tűnhet, de arra még nem igazán készültem fel, hogy szemtől szembe is megtegyem ezt a lépést. Egy szó mint száz, tehát elmondtam. Vártam a reakcióját, miközben rengeteg érzés kavargott bennem. Aztán visszaírt, hogy nagyon meglepte a dolog és hogy büszke rám, amiért el mertem mondani mindezt neki.

Amikor elolvastam az válasz üzenetét hirtelen hatalmas teher zuhant le rólam, úgy éreztem magam, mint azelőtt még sohasem. Felszabadult voltam és utólag életem egyik legjobb döntésének tekintem azt, amikor elhatároztam, hogy megteszem mindezt. Nem történt semmi ezután, ugyanúgy viszonyul hozzám, mint eddig, nem néz le, nem néz ki, szóval semmi negatívum. És mindez boldoggá tett. Túl vagyok az elsőn és jól érzem magam tőle, hogy végre nem kell terhet cipelnem magamon. Természetesen még így is van rajtam valamennyi, hiszen eddig csak ő tud róla, hogy meleg vagyok, de akkor is leírhatatlan érzés, ami bennem van azóta. És, hogy sikerrel vettem az első, döntő akadályt, ez erőt ad a következőkhöz, ahhoz, hogy mások előtt is színt valljak és hogy az igazi arcomat mutathassam végre.

"Life is just a learning experience" - Jade Cole

Vágjunk a közepébe! Meleg vagyok. Hogy miért? Nem tudom, már igazából nem is érdekel. Azt viszont tudom, hogy már óvodás koromban másként viselkedtem, mint a többiek. Míg a fiúk autóztak, én a játékfigurákat részesítettem előnyben, kifejezetten a barbie-kat. Mondjuk elég fura, hogy szüleim vettek is nekem. Persze én kértem azzal a magyarázattal, hogy filmet forgatok velük.

Mindig is a lányok társaságát kerestem. Ez mind a mai napig így van. Emlékszem, kisiskolásként öten alkottunk egy klikket, én voltam az egyedüli fiú. A suli hátsó udvarán, ahol senki sem látott minket, együtt táncoltunk és énekeltünk, sokszor még kendőt is tettem a fejemre, mintha hosszú hajam lenne. Ejj, transzvesztita-hajlam. :DD Totál lányos kisgyerek voltam, nagyapám abban az idően kérte tőlem, amire most is tisztán emlékszem: "Most már egy kicsit férfiasabban!" A suliban el is lettem könyvelve a buzinak. Most, hogy belegondolok, eddigi életem során minden nagyobb társaságban (pl. osztály, néptánccsoport) kételkedtek a nemi hovatartozásomban. Noha voltak gyerekszerelmeim, jártam kisiskolásként lányokkal, de nem számít, hisz kinek ne lettek volna pindurkapcsolatai. De ez nem számít.

Teltek-múltak az évek és egyre inkább komolyodtam, ezzel együtt pedig csendesedtem. Elkezdtek érdekelni a fiúk. Hatodik osztályos voltam, mikor információéhesen kutakodtam könyvekből és neten, vajon mi ez az érzés, ami rabul ejtett. És kiderült: ez a homoszexualitás. Nem estem pánikba, nem is akartam elfojtani magamban, inkább azon voltam, hogy senki se tudja meg. Mivel konzervatív és anyai ágon vallásos családban nőttem fel, kihatottak rám szüleim nézetei, így máris az jutott eszembe, hogy úristen, nem lehet majd családom és kitagadnak, ha kitudódik. Onnantól kezdve ez lett a legmélyebb titkom. Visszahúzódóbbá váltam. Nem sokkal később kezdetét vette az az időszak, mikor még jobban belemerültem a témába és mára már nincs olyan oldal, amit ne kerestem volna fel. Először is szembesülnöm kellett a szomorú ténnyel: utálnak minket. Azonban nem próbáltam lányokkal járni, sem ostorozni magam emiatt. Azt sem mondom, hogy könnyű volt elfogadni, de nem volt iszonyatosan nehéz. Ehhez persze az egóim is hozzájárult később.

Elballagtam általános iskolából és jött a gimi. Plátóian szerelmes lettem egy végzős srácba. Ha elmentünk egymás mellett a folyosón, eszméletlenül zavarba jöttem, sokszor rá se mertem nézni, holott ő megtette és néha még meg is akadt a tekintetünk egymáson. Ekkor voltam 15 éves. Ma már kezdeményezően rámosolyognék vagy valami, de akkor persze még nem volt hozzá bátorságom.

Felfedeztem a chatet. Az állításaim azonban sosem edték a valóságot. Mindig csak hazudtam és hazudtam, mert féltem, de legalább kapcsolatot teremtettem melegekkel egy kis időre. 2008 februárjában (16 évesen) találkoztam személyesen életem első melegével, akit MSN-ről már két hónapja ismertem. Nagyon izgultam a találka előtt. Bemutatkoztunk egymásnak, elmentünk inni valamit (na nem kocsmába, hanem egy elegáns kávézóba :D), aztán még sétálgattunk és elbúcsúztunk egymástól. Tőle szereztem tudomást a helyi melegbuliról, azelőtt azt sem tudtam, hogy létezik ilyen a városban. A találkozást követően felbátorodtam és ténylegesen elkezdtem ismerkedni meleg srácokkal. Már nem hazudtam, csak magamat adtam, így szép számmal gyűjtöttem az ismerősöket. A srác többször is hívott melegbulizni, de csak negyedjére mondtam igent, mert addig féltem elmenni, persze kerestem a jobbnál jobb kifogásokat. Még jó, hogy egyáltalán érdekeltem és tovább erősködötött. Szóval lementem és az volt életem legjobb melegbulija. Azt az érzést kívánom minden olyan zöldfülűnek, aki először jár olyan helyen (a zöldfülű kifejezés itt nem bántás, hisz én is az voltam). Persze én lettem az újfiú, akire mindenki kíváncsi. Ez mindig így van: ha helyes vagy és kezdő, sokan rád fognak nyomulni. A buliban találkoztam egy mai napig jóbarátommal, akivel már két hónapja MSN-eztem. Nagyon jól éreztem magam.

2008 áprilisában mondtam el két akkori barátnőmnek, hogy meleg vagyok. Nyáron pedig megcéloztam két gyerekkori barátnőmet és velük is tudattam. Tisztelték, becsülték, hogy közöltem velük és onanntól kezdve mindig kérdezgettek, hogy mi miként történik a melegvilágban. Ez természetes folyamat: azok, akik jól fogadják a dolgot, nyitnak és kíváncsiak. Aki meg az előbújás után leszar, az sose szeretett.

Jött a nyár, jött a "szerelem" (azért idézőjel, mert igazából szerelem a szerelembe). Vegyük úgy, hogy az első párkapcsolat, amire az egész nyaram ráment. Nos, nem volt egy love story. Féltékenység és hazugságok árnyékolták be a kapcsolatunkat, amibe túl hamar belerohantam. Kis kezdő voltam, örültem, hogy wow járhatok egy fiúval, szexelhetek egy fiúval és megélhetem a meleg oldalam is. Nem voltam eléggé körültekintő, de elé naiv ahhoz, hogy belemenjek. Lehetett volna több eszem? Később az exei kezdték zavarni a vizeket, az istenért se hagyták volna, hogy nekem jó legyen. Párom is elég nyitott volt feléjük, sőt, állítása szerint barátaivá fogadta őket, visszajárt hozzájuk. Ez engem nagyon zavart. Úgy gondoltam, hogy érez valamit irántuk. A szakítás után már nem így vélekedtem, de miután megtudtam, hogy még szexel is velük... visszatértem ahhoz a nézethez, amit a kapcsolatunk idején vallottam: ha még benne van az ex a képben, ott biztos van valami. Értitek. Továbbá a párom a szüleimnek is el akarta mondani, hogy meleg vagyok. Erőszakoskodott. Akkor kellett volna őt otthagynom, de látjátok, idióta voltam és még vele maradtam. Hogy mi lett a vége? Egy botrányos szakítás. Ő mondta ki a végét, mégsem hagyott nyugton, folyamatosan zaklató leveleket és SMS-eket kaptam tőle. Na meg újra elkezdett fenyegetni, hogy lejön hozzánk és mindent kitereget anyuéknak (annak ellenére, hogy nem is ismerte őket). Jobbnak láttam, ha megelőzöm és én leszek az, akitől anyu megtudja az igazat.

Bementem tesóm szobájába, ahol anyu épp netezett. Rázúdítottam a dolgot röpke tíz perc alatt. Nem sírt, nem akadt ki, csak kérdéseket tett fel nekem meglepődve. Arra kértem, hogy hívja fel és állítsa le az exemet. Meg is tette, a zaklatás befejeződött. Anyu másnap már a következőket vágta a fejemhez (gondolom addig még sokkban volt és csak aznapra fogta fel, hogy mi is van): "Szeretlek, de nincs már benned semmi reményem."; "Hogy pusziljalak meg, ha tudom, hogy azelőtt egy fiú ért hozzád?"; "Nem lesz hosszú életed." (célzott az AIDS-re). Oh, ha már az AIDS-nél tartunk, a párommal óvszer nélkül szeretkeztem, megijedtem és már rohantam is tesztre. Negatív lett, de a rémület megvolt. Aranyszabály: védekezz! Visszatérve anyura, teltek-múltak a napok és egyre inkább kezdett leülepedni benne az, hogy meleg vagyok. Azonban a téma máig tabu köztünk. Nem beszélünk a melegségemről, nem is erőltetem. A hullámvölgyekből most egy időre kikecmergett és megnyugodott, de félek, ha lesz párom, újra közéjük téved majd. Mintha lazult volna egy kicsit a kapcsolatunk... nem is tudom.

Számos dolgot tapasztaltam a melegvilágban és valószínüleg tapasztalni is fogok még sok mindent. Azt hittem, hogy minden szép és jó, de tévedtem. A melegek közt is ugyanúgy megy a szarkavarás, a kétszínűség, a hát mögötti susmus, a rosszakarás és az általam oly gyűlölt hajtűdobálás. Találkoztam olyan meleggel is, aki a szerepét féltette a helyi melegéletben. Tartott tőle, hogy ő lejárt lemez lesz és én fogok kelleni mindenkinek helyette. Őt bárki ágynak dönti, engem nem, szóval meg is maradt a ribanc-imidzse. De nem csak rossz tapasztalatokat szereztem! Találtam magamnak barátokat is, megértő lelkitársakat, sőt, azt mondom, hogy az első kapcsolatom is megedzett. Én is elkövettem a saját hibáimat, amiket a teljesség igénye nélkül fel is soroltam ebben a szövegben.

És ma már élem életem a melegségemmel, a pasikkal együtt. :) További történetek hamarosan!

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja