Andreo visszatér
Andreo pár hete viharos körülmények között kénytelen volt feladni a blogolást. Erről sok melegblogon olvashattatok, hiszen nagy port kavartak a gyűlölködő, homofób kommentek. Andreo azonban - ha csak egy bejegyzés erejére is- de visszatér. Nagy öröm számunkra, hogy elvállalta a GayTalk felkérését, és megosztja a melegséggel és elfogadással kapcsolatos véleményét. Íme tehát: Andreo!
Hűha. Ez is eljött. Én írok a GayTalk-ba. Na próbáljunk tehát megfelelni a feladatnak. Konkrét témát nem boncolgatnék, legyen szó most a melegségről, annak elfogadtatásáról, és az esetleges el nem fogadásáról, netán inzultálásról, toleranciáról, intoleranciáról saját történeteken keresztül.
Mondjuk, hogy valahol mindig is sejtettem, hogy más vagyok, mint a többiek. Persze, ez tök sablonos, de így volt. Próbáltam elnyomni is, nem ment, így hát hagytam, hogy a felszínre törjön. Elmondtam egy embernek, kettőnek, háromnak, mégtöbbnek, és immáron úgymond nyíltan melegként élek.
És milyen volt a fogadtatás? Baráti részről abszolút jó. Semmi felesleges kérdés. Oké, ez van, de ettől semmi sem változik. Lánybarát részről, egyenesen csodálatos fogadtatás. Ölelés, stb., ami kell. Szóval jólesett, hogy ők tudják, és így fogadnak el. Azóta is mindig mindent megbeszélek velük.
Másnak nem is mondtam. Közben persze elkezdtem blogot írni (És lásd, ide is kinőttem magam.), de nem volt tudomásom róla, hogy titokban az egész osztályom olvassa. Így mindenről írtam, kendőzetlenül a véleményemet. Konkrétan persze sosem írtam le, hogy meleg vagyok, de akik tudott a sorok közt olvasni, annak lejött.
Hát az osztályom részéről nem tapasztaltam túl sok toleranciát. De fel voltam rá készülve. Szerencsére azért gyorsan reagálok, így nem tudtak nagyon letámadni. Ha jött a kérdés: „Mi van, buzi vagy?” – ment a válasz: „És, ha igen? Elhiheted, hogy nem rád, a tapló parasztra bukom.” Persze próbáltak azért fogást keresni, de lepergett. Magas labdákat dobtak, de én még magasabbról ütöttem vissza őket. (Ez de fellengzős, sebaj, így volt.) „Nyissad már ki az ablakot, MELEG van.” – „Én kinyisni nem tudom, max. kinyitni, nem tudom, ti otthon hogy csináljátok.” De elmúlt, elszakadtam tőlük, nem is hiányoznak. Ők a múlt, vár a jövő.
És hogy tovább vigyem az elfogadás-tolerancia-intolerancia szálat. Nem is oly rég az előbb említett blogomban vihar támadt (hogy szépen fogalmazzak.) Ocsmány kommenteket kaptam ismeretlenektől, és ami jobban fájt, ismerősöktől, volt osztálytársaktól, iskolatársaktól. A … hagyjuk nem írom le, miket. „Ilyen szót nem illik képernyőre/papírra vetni” – ahogy a Word mondja.
Sejtették, sőt az ötödik évben meg is bizonyosodhattak róla, hogy igen, meleg vagyok. De egyik sem mert egy szót sem szólni. Némán hallgattak, lapultak. Én voltam olyan bátor, hogy a világhálón arccal is vállaljam a blogom, és azt, hogy meleg vagyok. Ők ahhoz sem voltak bátrak, hogy a szemembe mondják, amit gondolnak. Most, hogy már nem vagyok ott, most bezzeg tudnak irkálni mindenfélét. És besokalltam. Nem attól, hogy támadnak, azt mondjuk úgy szomorúan megszoktam. Hanem attól, hogy bármit írtam, mindig én voltam rossz buzi. Ha egy szóval sem érintettem meleg témát akkor is. Innentől kezdve, nem akartam, hogy egyáltalán tudják, mi is történik velem. Felejtsenek el. Örökre. Higgyék azt, hogy megtörtek. De majd még visszatérek.
Felszámoltam az előző blogom, de már aznap este a poraiból újat indítottam. És tudtam, hogy ezt nem hagyom annyiban. Másfél héttel a blog-botrány után visszatértem a volt sulimba. Az osztálytársak persze nincsenek ott – hogy is lennének – de a suliban is nyílt titokká alakult a blogom, sőt voltak iskolatársak is, akik kommenteltek. Na gondoltam lássuk akkor, hányadán is állunk. Lefutottam a kötelező köröket a tanárokkal – ők semmit sem tudnak, ahogy láttam – majd a sors folytán egy osztályba is be kellett mennem. Végzős osztály. Ismernek hírből. Ment a susmus. Ezt gyorsan letudtam. Majd pedig mivel még várnom kellett valakit, na tegyünk egy próbát, lesz-e bárki vagány. Lementem az aulába, és száz wattos mosollyal, karba tett kézzel vártam. Voltak, akik összesúgtak, voltak, akik mit sem sejtettek az egészről. De senki, senki sem mert odajönni, és a szemembe mondani, hogy mit gondol.
A dolog jelzésértékű volt. „Megpróbáltatok lealázni? Azt hittétek megtörtem? Azt hiszitek bujdokolni fogok? Hát nem.” Ecce homo. – Íme az ember. Gondoltam magamban. Az ember, aki vállalja magát, szemben azokkal, akik nem képesek erre. A névtelenség homályába burkolózva azt hiszik bármit megtehetnek. De néha meg kell mutatni, hogy nem. Csak jelezni, hogy igen, még mindig itt vagyok. A csatát lehet megnyertétek, de a háborút sosem adjuk fel. A háborút a megértésért és elfogadásért.
Andreo
Kategóriák: A Melegvilág, Olvasói, Felvállalás Címkék: andreo, elfogadás, gyűlölet, meleg, szeretet
írta: captain29
Az új kezdet
A GayTalk mindig is fontos volt nekem.
Különleges helye volt blogger- énem szívében. Egy kezdeményezés, ami négy blogger közös munkájának gyümölcse. Egy kis project a világ jobbá tételére, fiatal melegek életének megkönnyítésére. Egy menedék, ahová azokat a kíváncsi, kétségbeesett vagy akár magabiztos melegeket várják, akiknek kétségeik vannak önmagukkal kapcsolatban.
A GayTalk nem egy tanácsadó központ. Sosem működött úgy, mert sosem szántuk annak. A GayTalk egy műhely, ahol a különböző élmények eggyé válnak.
Az alapozó munkának vége. A GayTalk egy komolyabb, jobban rendszerezett és irányított szakaszba lép.
Christof, m., Maxen és jómagam több, mint egy éven át minden héten egy bejegyzésben fogunk mesélni a fiatal melegeket érintő legégetőbb, legsúlyosabb problémákról a saját szemszögünkből, leírva személyes élményeinket és tapasztalatainkat.
A GayTalk mindenki előtt nyitva áll. Legyen akár kérdésed, akár válaszod, kételyed vagy öntudatod, a GayTalk bejegyzései mindenképpen hasznosak lehetnek számodra. 4 fiatal melegblogger, különböző élményekkel, tapasztalatokkal és világnézettel, egy stabil, közös ponttal:a melegséggel.
A GayTalk hosszú szünet után ma úiraindul.
Reflexió
Tudom hosszú kommentek sora kígyózik Pablo vendégbejegyzése alatt, de érdemes végigolvasni. Remélem a kommentelők nem veszik zokon ha gondolatmeneteiket felhasználom a bejegyzéshez.
Először is szeretném Olvasó ;) történetét beemelni ide, és itt is reagálnék rá :)
Kategóriák: Captain bejegyzései, Olvasói Címkék: blog, komment, meleg, olvasó, reakció, szülő
írta: captain29
Véleményem szerint
Az alábbiakban egy 22 éves végzős egyetemista sorait olvashatjátok, aki mily meglepő, meleg. Most hirtelen elgondolkozok azon, hogy vajon mivel is kezdjek, mi lenne a vezérfonal, meg egyáltalán, mit is szeretnék végső tanulságként leszűrni, mint magamnak, mint Számodra, kedves olvasó.
Elsősorban: Melegnek lenni véleményem szerint állapot. Nem privilégium, nem büntetés, még csak nem is életstílus, hanem pusztán egy egyfajta orientációs kör, mint ahogyan az, hogy kinek mi a zsánere, a szőke vagy a barna, ne adj’isten a telt vörös. Csak ugye itt jönnek képbe a különböző társadalmi folyamatok: homofóbia, sztereotipizálás, előítéletek, tudatlanság. És amik természetszerűleg ezzel járnak. Megbélyegzés, lenézés, cikizés, gyanúsítgatás.
És ami miatt e kis bevezetőt írtam, az az, hogy ezek a dolgok tinédzserkorban meg pláne jelen vannak az ember életében. Akkor is, ha az illető túl alacsony, vagy súlyfelesleggel küszködik. Akkor is, ha szemüveges és mondjuk még szorgalma is van, ami magával hozza a jó tanulmányi eredményeket. És akkor is, ha éppenséggel meleg. Persze körbe lehet bástyázni magunkat, és minden bizonnyal érdemes is. Attól mert az én-vagyok-az-osztály-menő-arca srác minden hétfőn beszámol az aktuális hétvégi hódításairól, még nem feltétlenül kell képben lennie a te magánéleteddel kapcsolatban is. De ez gondolom evidens. Azonban az már, hogy a hozzád közel állókra tartozik-e a dolog, az nem kérdéses.
Hiszen például a szüleid azok, akik felnevelnek, és akik csiszolnak-faragnak, hogy minél tökéletesebb ember váljék belőled. Lehet, hogy túl idealisztikusnak tűnik, amit írok, sőt minden bizonnyal az is, de elviekben ez így működik, vagyis pontosítok magamon: így kellene működnie. És épp ezért kell megadni az esélyt magadnak és persze nekik is, hogy tudjanak az igazságról. Tudom, miről beszélek. Én már megtettem. És most a napokban olvastam egy kommentet, ahol valaki egy ugrótoronyhoz, illetve az arról való leugráshoz hasonlította a szülői coming outot… Érdekes és véleményem szerint nagyon igaz meglátás.
Vagy például gondolj bele: Ha nem hagyod az igazságot feltárni, az burkoltan mindig ott fog benned motoszkálni, és ezzel kapcsolatosan egy idő után azt fogod észre venni, hogy folyamatosan frusztrált leszel. Legalábbis én ezt vettem észre magamon. Amikor aztán megtörtént a nagy bejelentés, utána egyből könnyebb és felszabadultabb lett minden. Mint amikor rájöttél, hogy igen, volt elég bátorságom leugrani a toronyból… De tovább folytatva: persze az én esetem mondhatnánk akár ideálisnak is, de mindenestre ez az eshetőség senkinél sincs kizárva, így nálad se. Ráadásul hogy manapság már rendkívül sokrétű információs bázis áll rendelkezésre az aggódó szülőknek, legyen az papíralapú, vagy éppenséggel digitális. Bár gondolom ezzel nem árultam el nagy újdonságot, mint ahogy azzal sem, hogy a hely és az időpont kérdését sem lehet félvállról venni. És legvégül, ami a legfontosabb: Légy biztos önmagadban, és az elhatározásodban. A szülő egy pillanat alatt megérzi a határozatlanságot, és egyből aggályainak fog hangot adni azirányban, hogy biztos vagy-e benne, meg nem-e egy múló valami ez az egész… Ezzel okozva (még nagyobb) zavart nála… Mert hogy valamennyi lesz, az biztos, és ezzel számolni is kell. Ellenkező esetben viszont a nagyon szerencsések közé tartozol J
Remélem, hogy ezzel a kis írással is tudtam valami konstruktívat nyújtani, a srácoktól pedig köszönöm a felkérést. ;)
Üdvözlettel.: Pablo
Ha tényleg nem zavar senkit, akkor hát...
Úgy hiszem, hogy ez a dolog akkor kezdődött, mikor elkezdtem a középsulit. Akkoriban tudatosult bennem a másságom, és viszonylag hamar fel is dolgoztam, elfogadtam magam. Ekkor egy jó hosszú "csönd" következett. Ami viszont ezután jött, s tart a mai napig is... huh.
Igazából az események fő szála az, hogy - életemben először - totál belezúgtam egy gimi elsős srácba (én most másodikos vagyok). Most decemberben vesztettem el úgymond a fejemet Vele kapcsolatban, azóta a mai napig azon vagyok, hogy a közelébe férkőzhessek, vele lehessek, láthassam, válthassak vele 1-2 mondatot - mindez mondjuk elég körülményes. De ne szaladjunk előre. Akkor decemberben több ügyben is a mélyponton voltam. Többek között a szüleim viszonya olyan szinten megromlott (sosem volt igazán jó), hogy egy utolsó vita után apám az éjszaka közepén valósággal hazazavarta anyumat (Magyarországra, az ottani házunkba - én most Pozsonyban élek, mindegy), így most anyum nélkül kell itt szenvednem ezzel a khm... Apámról tudni kell, hogy már a megszületésemet sem fogadta ugrálva az örömtől; szeretetét mindig csak pénzben tudta/tudja kifejezni (a nyalizáshoz persze mindig is értett), elég heves vérmérsékletű ember, idegességében sokmindent mond és tesz, amit később előszeretettel tagad le... szóval ő mindig is utált engem, én is utáltam őt, főleg azóta, amióta elválasztott anyumtól (jobban érzem magam itt Pozsonyban, nem akaródzik hazamenni, amíg nem muszáj). Ja, mellesles anyumat hónapokon át csalta egy duci kis titkárnővel, aki anno le is hordta anyumat mindennek (amit apám neki mondott). Anyum idegileg teljesen kikészült, nagyon nehezen állt csak talpra, de mostmár minden rendben.
No de elszakadtunk a témától. Szóval akkor decemberben ki voltam készülve teljesen, úgy éreztem, be kell avatnom valakit: MSN-en épp panaszkodtam egy jó barátnőmnek-osztálytársnőmmek, és túl sokat mondtam - rákérdezett a dologra. Nem volt már erőm tagadni, meg mellébeszélni: "igen, az vagyok." Akkor eléggé féltem, hogy fogok ezentúl a szemébe nézni, meg ilyesmi, de ő teljesen elfogadott, a kettőnk közti kapocs még erősebb lett. Ez egy szombati napon történt, és a sikeren felbuzdulva már hétfő este beavattam a másik, számomra nagyon fontos osztálytársnőmet is. Vele is minden rendben ment, örült, hogy ilyen bizalommal vagyok iránta. Minden szépen alakult tehát kb. márciusig. Tudni kell, hogy az utóbb beavatott osztálytársnőm szintén decemberben, szintén egy elsős gimis srácba lett szerelmes (neeeem, nem az én szépségembe:)), így általában együtt siránkoztunk azon, hogy milyen reménytelen mindkettőnk esete. Ám elkezdte sérelmezni, hogy én annyit áradozok, vagy épp siránkozok N-ről (az "én" pasim), hogy magam sem tudom, mit akarok, hogy nem hagyom őt szóhoz jutni, mindig csak az én problémáim, hogy sajnáltatom magam... szóval eléggé neheztelt rám, ami szörnyen rosszul esett. Az elsőként beavatott csaj (ő is minden részletéről tud az N-es ügyeimnek) azt tanácsolta, hogy hagyjam, hisz nyilván neki is nehéz most, majd megbékél. Hát megbékélt, de a mai napig vannak összezörrenéseink.
Amit még leírnék, az az, hogy titkolt kutakodásommal kiderítettem, hogy N-nek van egy bátyja is, aki harmadikos gimis... azt a srácot (nevezzük A-nak) már akkor nézegettem, mikor a gimibe kerültem, s ekkor méginkább elkezdtem őt figyelni, majd idővel olyan érzésem támadt, hogy A-ba is beleszerettem. No, csodálatos... jelenleg tehát két srác "rabja" vagyok, hol az egyik, hol a másik iránt vannak hevesebb gondolataim... teljesen el tudok olvadni, ha a neten a képeiket nézegetem... vágyom a közelségükre, néha már-már követem őket, csak hogy a közelemben érezhessem... reménytelen az egész. N-nel többször próbáltam beszélgetni, ami néhány mondat erejéig sikerült is, de utána... a folyosón észre sem vesz, rám se néz, szinte semmi. Tudom, senkinek nincs a homlokára írva, hogy meleg, de szerintem Ő sanszos, hogy az... túl félreérthető mozdulatai, elszólásai vannak. Jaj, azok a szemek, az a száj... imáááádom :))
A-val még ennyire sem alakulnak a dolgok. Őt ritkábban is látom, így a kommunikáció szóba se jöhet...
Egyébként télen elmondtam mégegy csajnak (akivel szintén bizalmas viszonyban vagyok), N egyik osztálytársának is, hogy mi a helyzet velem. Homofób, de megértette, hogy a melegség nem csak az, amit a médiában mutogatnak. A véleménye nemigen változott a dologgal kapcsolatban, de engem megértett, elfogadott, és rendszeres informátorom is N-nel kapcsolatban :)
Hát szóval, "röviden" (:$ :D) ez a helyzet velem. A legrosszabb az, hogy N-nel sehogy nem akar alakulni a dolog. Megszólítani nem merem, mert nyomulásnak venné, MSN-re felvenni nem merem (pedig megvan a címe az "informátoromtól"), mert mit mondjak én neki... szóval meg tudok őrülni ettől. Nagyon-nagyon szeretem őt, elolvadok, ha a szemembe néz, remegek, összezavarodok. Na jóóó, ez kicsit nyálas, meg hogy érezhetnék ilyet olyasvalaki iránt, akit nem is ismerek... pedig így van. És most itt ez a 6 napos szünet, szerdáig őt sem és A-t sem láthatom... nagyon hiányzik :(( Mi lesz itt nyáron?...
Hmm. Egyik - beavatott - osztálytársnőm szerint nem teljesen helyénvaló az, hogy miközben szerelmes vagyok két srácba is, a városban, vagy akár a suliban könnyen nézegetek más pasikat is. Szerintem ez rendben van :D Szerintetek?
Ennyi lenne... remélem, nem unalmas és nem is túl hosszú :D Látjátok, ha elkezdem, nagyon bele tudok lendülni. Köszi, hogy leírhattam és hogy végigolvastátok. ;)
Ahogy Hanson írta, ez a blog tényleg az őszinteségért jött létre. Ezt ki is használtátok, főleg Árnyék, aminek nagyon örülök. Ha van, akinek így könnyebb elviselni magát, az életét, akkor valóban volt értelme ennek a blognak. Legalább valaminek... nade, nem negatívkodok, az nem az én stílusom, és igyekszem nem is azzá tenni :P
Nem tudom Árnyék a tapasztaltak alatt engem is értett-e, de gyanítom igen, hiszem azok egyike vagyok akik itt osztják az észt. Tehát Olvasó, szerintem legelőször is, semmi gáz nincs azzal ha szeretsz valakit akkor észreveszel másokat is... és ha tetszik neked, vedd fel msn-re, dumálj vele, köszönj rá, mosolyogj mosolyogj mosolyogj, annál szebb nincs (szerintem). A lényeg hogy tűnj fel. Ha nem is teszel semmit, akkor valahol az is megkérdőjeleződik hogy van-e úgymond jogod panaszkodni... lehet ez kicsit erős volt de remélem érted és helyén kezeled :)
Árnyék, a Te hozzászólásaidból is beemelek pár idézetet, vegyítve pár reakcióval: