GayTalk

L'ho amato

Kicsit gondban vagyok, amikor az első kapcsolatomról kell írnom- nem tudom eldönteni, melyiket tekintsem elsőnek. Azt, ami "hivatalosan" az első fiú-fiú kapcsolatom volt, egy kapcsolat külső jellemzőinek többségével? Azt, amikor először éreztem ezt a körülírhatatlan, bizsergető érzést, amire a legtöbben szerelemként hivatkoznak? Azt, amelyikben először hagytak cserben, használtak ki és vetettek oda valaki másért?

Nem az időrendbeli első kapcsolatomat tekintem az elsőnek. Az elsőnek azt a kapcsolatot tekintem, ahol először éreztem, milyen önmagamról elfeledkezve szeretni valakit, ahol egymásnak adtuk magunkat, ahol - noha fiatal voltam és sokszor sok dologban rosszul döntöttem, de - megtanultam kevésbé én és inkább mi lenni.

Ő volt az első, aki megmozgatott valamit az akkor gyermekszívemben- ő volt az, aki elindított a felnőtté válás nehéz útján. Őt vállaltam először a családom előtt, vele csókolóztam először a négy falon kívül, ő mutatta meg, hogy melegnek lenni nem szégyen, és hogy mindig van tovább.

Megtanultam kezelni egy másik ember érzéseit. Megtanultam a felelősséget, hogy minden, ami én vagyok, már ő is, és minden, ami ő, én is lettem. Nem csináltam tökéletesen, és most is távol állok tőle, de az alapokat akkor szereztem meg.

Megtudtam, mi az a féltékenység, hogy mit jelent az önbizalomhiány. Átéltem, mit éreznek az elutasítottak, és mekkora jelentőséggel bírnak a kimondatlan szavak is.

Határon voltam. Míg sem gyerek, sem felnőtt nem voltam, sok tekintetben gyerekesen viselkedtem, sokban pedig meglepően felnőttesen tudtam bizonyos dolgokhoz hozzáállni. Ezután a kapcsolat után azonban visszafordíthatatlanul és visszavonhatatlanul eldőlt, merre vezet tovább az életem útja.

Nem volt más választásom; egyszer és mindenkorra elhagytam a gyerekkor utolsó halvány határvonalát.

Önbizalom

Szerinted mi a világ leggyakoribb betegsége? A rák? Az AIDS? A depresszió? Majdnem. Szerintem az önbizalomhiány.

Manapság egyre több hibás önértékeléssel rendelkező emberrel lehet találkozni. Hogy mi teszi ezt, az nyilvánvaló. Csak körül kell nézni, tökéletes emberek mosolyognak le ránk a plakátokról, a tv-kből, a szórólapokról. Tökéletes, vékony, ránctalan és pattanástalan emberek, olyanok, amilyenek mi is lehetünk ha x vagy y terméket fogyasztjuk.

Ez, valamint az értékek devalválódása rengeteg fiatalt rossz irányba visz és befolyásolja a lelki fejlődését, álértékek felvételére kényszeríti és az önkifejezés, önmegvalósítás égisze alatt ráerőltet egy olyan személyiséget ami minden, csak nem ő.

Ez a jelenség fokozottan veszélyes, ha valaki meleg. Ugyanis nem elég, hogy a fiatalok egyre nagyobb tömege érzi azt, hogy nem tud megfelelni a világ elvárásainak mert nem tökéletes a megjelenése, nem tömeg-ember hanem egyéniség és ezért egyre kevesebben értik meg, ráadásként még "más" is.

Az önbizalomhiány kialakulásának okait a végtelenségig lehetne még taglalni, de most térjünk inkább át magára a jelenségre.

Az önbizalom hiánya egy olyan állapot, amikor valaki nem hisz magában. Ez nem azt jelenti hogy nem egoista, hanem azt hogy nincs meg benne a reális önbecsülés és saját képességeit a valósnál sokkal kevesebbre értékeli. Nem hiszi, hogy jó lenne bármire is, azt képzelni mindenre, vagy legalábbis a dolgok jó részére képtelen (pl.: nem néz ki jól, nem tud magának párt szerezni stb.).

Meggyőződésem hogy a külvilág elvárásai plusz a másság feldolgozása egyes fiatal melegeket olyan utakra taszíthatnak amely nem vezet sehová. Ezekből a melegekből lesznek később a kamionos magamutogatók, vagy a hozzájuk hasonlók. Nem hiszem, hogy közületek egy is van, aki erre a sorsra vágyna vagy csak erre lenne érdemes.

Mit lehet tenni?- teszitek fel jogosan a kérdést. Mindenekelőtt a hangsúly azon van, hogy számotokra mi a fontosabb? A közvetlen környezet hatása, a barátaitok,  családotok, szeretteitek véleménye rólatok vagy az elérhetetlen tökéletesség utáni hajsza?

Másodszor, szép dolog a szerénység- nekem sosem ment igazán- de nem kell túlzásba vinni. Ha sikert értek el valamilyen téren vagy egyszerűen csak érzitek hogy valamiben jók vagytok, nektek is becsülnötök kell magatokat. Az eredményeitekre büszkének kell lenni és nem kell hangoztatni, de szem előtt kell tartani hogy az azokhoz vezető út nem volt egyszerű. Valamilyen szinten példát mutattok másoknak, így igazán van okotok büszkének lenni magatokra. Ez még egy faktor ami segíthet leépíteni a görcsölés falait, amik körbezárnak titeket.

És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban: szerintem attól függetlenül hogy hisztek-e valamilyen felsőbb hatalomban vagy nem, mindenki számára elfogadható a tény hogy nem véletlenül vagyunk a világon. Nincs olyan hogy felesleges, értéktelen ember, maximum eltévedt, elkallódott emberről beszélhetünk. Rajtotok múlik, hogy melyik utat választjátok magatoknak. Mindig az első lépés a legnehezebb, de ha szilárd elhatározásotok hogy igen, ti normális, se nem álértékekkel telepumpált, se nem félelmektől szorongatott életet szeretnétek élni, akkor ez így is lesz. Az élet nem könnyű, de épp ez az ami kialakíthatja az ember egészséges önbecsülését. Ha valaki erre törekszik, biztosan nem fog egyedül maradni.

gaytalk.blog@gmail.com

captain@paperboat.hu

Depresszió

Sajnos sokakat érint ez a betegség és sajnos a melegekre ez halmozottan igaz. Természetesen ez független attól, hogy az ember meleg-e vagy sem. Esetünkben inkább arról lehet szó, hogy a kialakulása esetleg olyan dolgokhoz vezethető vissza, mint az elutasítottság a szülők, barátok részéről vagy éppen önmagunk nem elfogadása. Nekem is volt benne részem és sikerült kijönnöm belőle, éppen ezért osztom meg a történetem, hogy segítséget, támpontot nyújtsak a hasonló helyzetben lévőknek.

6 éve történt meg az, amire egyáltalán nem vagyok büszke és amit, ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor máshogy csinálnék, másképp csinálnék. Akkortájt kerültem középsuliba és már előre féltem, hogy mi lesz, kik vesznek majd körül, hogyan fogadnak stb. Először mindenki ismerkedett a másikkal az osztályban, aztán elkezdtek kialakulni a klikkek. Sajnos nem minden emberben van jóindulat és pont egy ilyen emberekből álló csapat talált meg magának, annak ellenére, hogy akkor még magam sem vállaltam fel még önmagam előtt sem, hogy meleg vagyok. Nem tudom hogyan, miből gondolták, hogy az vagyok (persze nem tévedtek e téren), de elkezdtek célozgatásokat tenni, piszkálódtak. Megpróbáltam elkerülni őket mindig, de persze a bujkálás nem megoldás. Így hát inkább tűrtem, hogy beszólogatnak, mintsem, hogy megfutamodjak. Csak azzal nem számoltam, hogy a folyamatos védekezés nélküli tűrés hova fog vezetni. Próbáltam minden szavukat elengedni a fülem mellett, de teljesen sohasem sikerült, mindig volt olyan, amit meghallottam és bennem ragadt. Olyannyira, hogy ez a sok sérelem felhalmozódott bennem és nem igazán sikerült szemet hunynom felette. Addig-addig gyűlt bennem, még eljutottam arra a pontra, hogy azon kezdtem el gondolkodni, hogy már semmiért sem éri meg, nincs értelme itt lennem. Ez három hónapon keresztül zajlott bennem és közben egyre mélyebbre süllyedtem, egyre többször jártak olyan gondolatok a fejemben, amik egy ép és egészséges ember fejében meg sem fordulnak. Sokszor gondoltam a halálra, arra, hogy akkor biztos jobb lenne, nem kellene tűrnöm a megalázásomat másoktól, nem kellene ilyenekkel foglalkoznom. Sajnos odáig fajult a dolog, hogy a gondolatokból tett lett, de még akkor sem álltam meg. Nem akartam tovább szenvedni, tovább törni magam mások miatt. Teljesen kilátástalannak éreztem az életemet, magamat pedig hasztalannak gondoltam, aki csak azért van a világon, hogy szenvedjen. Aztán 2003 decemberében történt valami. Épp színházi előadásra mentünk az osztállyal - amire én már nem értem oda. Útközben ugyanis rosszul lettem és a mentő vitt el. Történhetett mindez azért, mert önmagamat hibáztattam mindenért, saját magamat marcangoltam, mind lelkileg, mind testileg és mindez odáig vezetett, hogy a testem figyelmeztetésképp feladta a harcot az agyammal . A kórházban, az ágyban fekve azon az estén átértékeltem mindent magamban. Felfogtam, hogy a dolgok nem mindig úgy működnek, ahogy azt én szeretném és gondolom. Vannak bizonyos dolgok, amiket tudunk befolyásolni és vannak olyanok, amiket el kell fogadni, még ha ez baromi nehéznek és lehetetlennek tűnik. Az első, amit akkor megfogadtam magamban, hogy nem teszem tönkre magamat csak azért, mert úgy gondolom, hogy akkor nekem jobb lesz. Nem éri meg egyáltalán.

Az önmarcangolás nem megoldás a problémákra, a halál nem megoldás a problémákra, csupán elfedi, de nem szünteti meg azokat. Ha igazán azt akarom, hogy a bajaim végleg megszűnjenek, akkor nekem is kell tennem valamit, áldozatot kell hoznom, meg kell bírkóznom a hétköznapokkal, még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy semmi értelmük nincsen. Ezzel a fejemben keltem fel másnap és ezeket azóta is magam előtt tartom. Nem szabad, hogy bármi is a kedvem szegje vagy kizökkentsen a saját ritmusomból. Nem szabad, hogy más emberek miatt, akik úgy élik ki magukat, hogy másokat bántanak, szidalmaznak, piszkálnak az ember rosszul érezze magát, hiszen pontosan ez a céluk, hogy azt lássák, ahogy megtörnek. Ezt pedig nem szabad engedni és igenis lehet ellene tenni, hisz az én példám is azt bizonyítja, hogy van kiút a legmélyebb gödörből is. Persze nem szabad eddig eljutni és ennek az útnak az elején megannyi helyes és jóravezető út közül választhat az ember, még akkor is, ha elsőre bizonytalannak és végeláthatatlannak tűnik egy-egy nehezebb út, de a végén ott van a megoldás, ami nem az, hogy eldobjuk magunktól az életet illetve hogy szomorúságba süllyedünk, hanem az, hogy ÉLJÜK az életet annak minden jóságával, gondjával, bajával, mert erről szól az élet, mert mindenre van megoldás és mindenhonnan van kiút, csak keresni kell és higyjétek el, hogy mindig fogtok találni, nem is egy helyes irányt.

Csak azt tudom tanácsolni, hogy semmi sérelmet ne tartsatok magatokban, de tényleg semmit. Én ezt úgy oldottam meg, hogy egy füzetbe - nevezzük naplónak - mindig kiírtam magamból azt, ami bánt és közben elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan is lehetne orvosolni az adott problémát, amelyet végül nem is kellett, hiszen azonnyomban megszűnt, ahogy befejeztem az írást, mert már nem volt bennem és máshogy láttam azt, amit korábban még a világ legszörnyűbb dolgának tekintettem, ami csak történhet velem és körülöttem. Fontos, hogy legyen valaki, aki mindig meghallgat és segít, de ha nincs az se adjon okot az elkeseredésre, hiszen megannyi lehetőség van, hogy kiadd magadból a szomorúságod, gondoljunk például csak az előbb említett füzetre ;) Szóval mindig tartsd szem előtt, hogy az életnek igenis VAN napos oldala és csak rajtad múlik, hogy mennyire teszed fényessé azt az oldalt, mennyire akarsz azon az oldalon maradni.

"Ott megy a buzi..."

A fent említett mondatfoszlány egyike azoknak, amelyekkel életemben sajnos elég sokszor voltam kénytelen találkozni. Pontosabban nemtalálkozni mert ilyen és ehhez hasonló mondatok általában nem az ember orra előtt hanem a háta mögött hangzanak el.

Nem tudom, hányan vagytok kitéve hasonló iskolai sértéseknek nap mint nap, hiszen ahány meleg, annyi stílus. Van, aki tipikusan az az eset, akiről "soha nem találnád ki", van akiről "süt", van aki pedig "meggondolandó". A nagyszájú lúzer bunkóknak, akik a buziviccek legnagyobb terjesztői és kitalálói, a leghangosabb melegellenesek, nekik már az is elég ha van egy-két félreérthető elszólásod, mozdulatod vagy érzékenyebb vagy, mint az átlag, nem számít tovább: meleg vagy.

Tudni kell, hogy ezek az emberek mind szenvednek valamitől, amelyet úgy akarnak leplezni hogy a másikban megtalált gyengeségeket hangoztatják, remélve hogy így elterelhetik a figyelmet a saját gyengeségükről. A tény azonban, hogy tudjuk, mennyire szánalmas és gyerekes amit tesznek, nem vigasztaló és nem segít abban, hogy leszereljük, ignoráljuk őket- gondolják sokan.

Pedig segít. Ezek az emberek ugyanis olyanok, akikkel nem nagyon tudsz mit kezdeni; mivel általában nem ők a legokosabbak egy társaságon belül, ezért észérvekkel nem lehet rájuk hatni, legyőzni őket meg pláne nem hiszen ha leállsz a hülyékkel vitatkozni, akkor lesüllyedsz a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal.

Azzal pedig, ha látványosan felháborodsz és kikéred magadnak a melegséget, inkább csak elárulod magad mint heteroságod bizonyítod, hiszen általában éppen a bűnösök bizonygatják leginkább és legelőször ártatlanságukat.

Mit lehet tehát tenni?

Én két módszert találtam beváltnak.

Az egyik az, hogy lekötelezed őket. Ehhez ki kell használni valamilyen előnyt, vegyük a legegyszerűbbet: ha te jó vagy egy tárgyból, ők pedig nem, minden erődet összeszedve erőltess mosolyt az arcodra, jó modort a stílusodba és mintha mi sem lenne magától értetődőbb, ajánld fel segítséged. Én az egyik ilyen nagyarcút elkezdtem korrepetálni angolból, és ha barátok nem is lettük, de most már köszönünk egymásnak és azóta nem szól rám egy rossz szót sem.

Vigyázni kell azonban, hogy a segítség ne forduljon át meghunyászkodott szolgaiságba. Más dolog, ha magadtól segítesz és más, ha csettintésre ugrassz, mert így cseberből vederbe esel majd.

Ha erre nem érzed magadat képesnek- hiszen leállni jópofizni és mindezt meggyőzően eljátszani azoknak akiket a halálnak arra a bizonyos testrészére kívánsz leginkább, nos ez a feladat enyhén szólva idegölő- akkor választhatod a felsőbbrendű hallgatást és ignorálást is. Vagyis: süketnek tetteted magad és éled az életed mintha mi sem történne. Ha nincs fogás rajtad, remélhetőleg előbb- utóbb feladják.

A legrosszabb ezekben az esetekben nem is az, hogy milyen hülyék az emberek hanem az, hogy mindezzel mennyi feszültséget tudnak felhalmozni. Nem győzöm azonban hangsúlyozni hogy ők ezzel csak leplezni akarnak valamit, és egyáltalán nem éri meg önértékelési hibás senkiháziak miatt kiborulni vagy valóban ócska, semmirekellő buzinak érezni magad. A legegyszerűbb nevetni rajtuk és a kicsinyességükön, majd továbbmenni.

Sztorizok

Most elvileg coming outokról kéne írnom, de azt majd később teszem meg, remélem nem harapják le a fejem. Helyette inkább írok arról, hogy nekem személyesen, hogy alakultak a dolgok azóta, hogy belevetettem magam a sűrűjébe.

Nálam a nagy vízválasztó az volt, hogy jól betöltöttem a tizennyolcadik évemet. Felmerülhet a kérdés, hogy miért pont akkor? Talán azért, mert olyan nagy dolognak tűnt, hogy "Ú, öcsém, 18, szavazhatok, alkohol, stb." Később rájöttem, hogy ez nem annyira így van, de most nem erről van szó. Gondoltam akkor, hogy kezdhetnék már valamit ezzel az egésszel, már mint, hogy meleg vagyok. Már tudtam előtte egy ideje, hogy mi az ábra, de nem léptem, mert nem akartam, nem tudtam, nem tudom miért. Aztán elhatároztam magam, hogy regisztrálok egy társkeresőre. Az én ízlésemnek tökéletesen megfelelő oldalra regisztráltam fel először. Először teljesen ál adatokkal, mai napig nem tudom miért. Körbenéztem és megakadt a szemem valakin. Töröltem magam. Aztán pár nappal később teljesen valós adatokkal regisztráltam, megint körbejártam a helyet, megnézegettem az embereket. Következő nap, amikor felmentem, várt egy üzenet. Döbbenet, padlót fogtam, ilyesmik. Az első levelet attól kaptam, akin megakadt a szemem. Ez lehet nagyon szenzációhajhásznak tűnhet, de szavamra mondom, így esett a dolog. Nekikezdtem, hogy körberohanjak a szobámban, de a lábam bevertem az ágyba. Ez nem akadályozott meg abban, hogy a szívem olyan hevesen verjen tovább, mint egy nagyon hevesen verő szív. Izgultam rendesen. Nekem még nem volt fent képem, ezért email-ben küldtem neki. Aztán msn. Aztán sms. Aztán beszéltünk telefonon és majdnem elkéstem egy koncertről. Találkoztunk is egy-két héttel később, még mindig megvan a vonatjegyem. Jó volt, nem részletezem, most csak külső szemlélők vagyunk és tanulságokat állapítunk meg, amiből következtetést lehet levonni. Rengeteg mindent köszönhetek neki. Olyan hihetetlenül kicsi dolgokat is például, hogy ő biztatott, hogy rakjak ki magamról képet. Raktam ki és nem bántam meg. (Van egy eszmefuttatásom a képkirakásról, majd egyszer leírom.) Ez kicsi dolog, de én úgy érzem magabiztosabb lettem és jó volt, hogy ezt és még sok minden mást nem egyedül kellett végigcsinálnom. Nem tudom egyedül meddig tartott volna nekem. Nagyon introvertált vagyok még szerintem ma is, de mivel ezeket a dolgokat meg tudtam csinálni, szerintem sokat fejlődtem. Az élet minden területén biztosabbnak érzem most már magam. Vannak olyan dolgok, amiket egyedül kell megtapasztalni és végigcsinálni, ez attól is függ, ki milyen ember, de szerintem, a jó kezdet nagyon fontos és a jó kezdethez kell a segítség. Még hosszú az utam, de a kezdőlépést azt hiszem sikerült megtennem egy jó irányba.

Ezután még sok minden történt, majd azokról is írok. Még annyit tennék hozzá talán ehhez a kis történethez, hogy sajnos az utaink már nem keresztezik egymást, de (ide sok mindent írhatnék, de nem fogok). Nem teljesen írtam le mindent, szeretném megtartani magamnak az aprószép dolgokat. De ebből is tisztán ki lehet venni szerintem a lényeget. :)

az én történetem

Sőt, mondhatnánk: visszaemlékezés, de ez elég furcsa lenne egy 17 éves sráctól aki még nem sok mindenre emlékezhet vissza :) De mindent, amire igen most leír. Ez a co-story azért születik most, mert rettenetes szembesülni hány hozzám hasonló korú meleg van aki nem mer előbújni (de utálom ezt a szót!) mert fél a reakciótól. S ha körülnézünk, van is rá okuk. Ezeknek a taglalása viszont most kimarad mert különben végtelenül hosszú lenne a bejegyzés :D

Szóval. Igazából már 13 éves korom körül kezdtem érezni hogy valami nagyon nincs úgy mint ahogy a többieknél, mert már kisebb koromban is valahogy olyan... nem is tudom hogyan kívják azt az érzést, ahogy a jó pasikra gondotam, vagy igazán én sem tudom megnevezni ezt az egészet hogy mi volt, nem tudtam megmagyarázni hogy mi, de valami vonzott a fiúkhoz. Akkor még nem tudtam rá magyarázatot, most már azonban teljesen világos a helyzet: ez nem volt más, mint az apahiány. Talán ez volt az, ami már jóval idő előtt előhozta ezt az érzést.

Ahogy megéreztem hogy valószínűleg meleg vagyok, regisztráltam a randira, ám ez a regisztráció nem volt hosszú életű, töröltem a profilom. Hogy miért? Gyávaságból, megfutamodásból...? Nem, egyszerűen csak azért mert körülnéztem és láttam hogy az még korántsem az én terepem. Irányt váltottam hát és 14 éves korom végéig egy csajra hajtottam. Közben persze meg-meg kísértettek a fiúk, férfiak ábrándjai, és gondolatban... nagyon, nagyon, nagyon sok dolgot csináltam amit akkor még egy olyan dolognak minősítettem amivel ráérek később is foglalkozni, vagy talán majd nem is kell mert elmúlik. És ebben a hitben mentem gimnáziumba és egyúttal kollégiumba.

Egy teljesen új világba csöppentem, aminek annyi negatívuma volt (van) hogy felsorolni sem lenne elég de már szeptemberben megláttam az akkor számomra egyetlen pozitívumot: nincsenek szülők. A magam ura vagyok (a megadott kereteken belül), azt teszek amit akarok, úgy ahogy akarok, nem kell elszámolnom vele senkinek...

Emlékeztem egy mail-címre a múltból. Kipróbáltam, még működött. Az első meleg élményem pedig egy alkalmi volt, 15 évesen. Innentől kezdve olyan időszaka következett az életemnek amire nagyon nem vagyok büszke de valahol talán mégis hasznos volt, hiszen a tartós kapcsolataimba már nem tapasztalatlanként vágtam bele hanem valamiféle kis előismeret birtokában. Az alkalmikat nem részletezem mert... mert szóval nem és kész :)

Az első coming-outom az első barátom idején jött el, 15 éves koromban, 2007 februárjában. Hosszas gondolkodás után unokatesóm választottam ki, és neki mondtam el a valóságot, kicsit gyengített verzióban: biszex vagyok, hazudtam neki. Persze én is jól tudtam hogy ez nem így van, de sokkal könnyebb volt ezt a félmegoldást választani, hiszen akkor még talán én sem tudtam teljesen szembenézni a ténnyel, hogy márpedig meleg vagyok, akár tetszik, akár nem.

Rettenetes félelem volt bennem, hogy hogyan fog reagálni. Ottaludtam nála egy szombati napon, a szülei nem voltak otthon de teljesen jól reagált. Semmi változás nem állt be a kettőnk kapcsolatában sőt, még szorosabb lett (ha lehet ennél szorosabb még, egymás szomszédságában, együtt nőttünk fel), ő volt az aki minden barátom ismerte, akivel szemben azóta is kötelességemnek érzem a barátaim bemutatását.

Az első co sikere felbuzdított és vallomások sorozatát indítottam el, elmondtam gyakorlatilag mindenkinek akiket a barátaimnek neveztem, akiket érdemesnek tartottam rá, bár egy elég sajátos módon: levélben írtam le nekik (nem voltam elég erős a szóbeli vallomáshoz) és természetesen a bi-dumát adtam be nekik.

Közben szakítottam az első barátommal és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy anyukám is beavassam.

A szüleim elváltak, anyukám mindig is úgy nevelt hogy fogadjam el magam olyannak, amilyen vagyok, ne akarjam megváltoztatni magam, így kell jónak lennem. Tehát modern nevelést kaptam de mégis féltem, mert elég jól ismertem a családom. Tudtam, hogy konzervatív, bár anyukám ilyen téren liberális (nem a politikai irányzatokra célzok ezekkel a jelzőkkel), mindenit egyénileg ítél meg és nem kirekesztő, diszkriminatív.

Nála is a leveles megoldást választottam, vasárnap este megírtam neki a levelet, én visszajöttem a koliba és vártam... és vártam... és hívott.

Hatalmas megkönnyebbülés volt.  Hogy így is a fia vagyok, hogy így is szeret, hogy dehogy tagad ki, csak arra kér hogy vigyázzak magamra és legyek vele mindig őszinte és nyílt (ennek igyekszem is eleget tenni).

Ez pedig elég önbizalmat és lendületet adott ahhoz, hogy mindenkinek elmondjam a teljes igazságot: meleg vagyok. Csakis és kizárólag a fiúk érdekelnek.

Mielőtt beavattam valakit, nagyon féltem, hogyan fog reagálni. Negatív tapasztalatom nem volt egy coming-outomnál sem, soha, senkinél. Sőt, életem egyik legjobb döntésének tartom hogy mindezt akkor tettem meg és mindenkit beavattam. Így nyílt tudtam lenni és őszinte, az engem ért megrázkódtatásokat sokkal könnyebben el tudtam viselni mert voltak, akik átsegítettek a nehéz időszakokon, akikkel mindig őszinte tudtam lenni, korlátok nélkül. A tény, hogy meleg vagyok nem szétzilálta de megerősítette a kapcsolataim. Ennek köszönhetően ma már ott tartok, hogy nem félek nem titkolni melegségem. Az iskolám persze továbbra is tabu-terület ezen a téren, de új ismerőseim előtt már teljesen őszinte tudok lenni. Magam lehetek, teljes egészben.

Remélem, hogy ez a történet segít mindenkinek aki co-gondokkal küzd. Egy örök érvényű igazság létezik szerintem: aki igazán, feltétel nélkül, csak magadért szeret azt nem fogja zavarni a dolog sőt, ha lehet még jobban fog szeretni mert őszinte voltál vele és át fogja érezni, hogy nem volt könnyű megosztanod vele terhedet.

Aki pedig elhagy, elfordul tőled esetleg utál... lehet akárki, nem szeretett igazán, vagy szeretete nem volt elég erős ahhoz hogy felülemelkedjen az előítéletein. Az élet nem tündérmese, ez is benne van a pakliban és én sem ringatom magam abba az illúzióba, hogy az, hogy velem ez eddig még nem történt meg nem jelenti azt, hogy nem is fog.

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja