GayTalk

Andreo visszatér

Andreo pár hete viharos körülmények között kénytelen volt feladni a blogolást. Erről sok melegblogon olvashattatok, hiszen nagy port kavartak a gyűlölködő, homofób kommentek. Andreo azonban - ha csak egy bejegyzés erejére is- de visszatér. Nagy öröm számunkra, hogy elvállalta a GayTalk felkérését, és megosztja a melegséggel és elfogadással kapcsolatos véleményét. Íme tehát: Andreo!

Hűha. Ez is eljött. Én írok a GayTalk-ba. Na próbáljunk tehát megfelelni a feladatnak. Konkrét témát nem boncolgatnék, legyen szó most a melegségről, annak elfogadtatásáról, és az esetleges el nem fogadásáról, netán inzultálásról, toleranciáról, intoleranciáról saját történeteken keresztül.

Mondjuk, hogy valahol mindig is sejtettem, hogy más vagyok, mint a többiek. Persze, ez tök sablonos, de így volt. Próbáltam elnyomni is, nem ment, így hát hagytam, hogy a felszínre törjön. Elmondtam egy embernek, kettőnek, háromnak, mégtöbbnek, és immáron úgymond nyíltan melegként élek.

És milyen volt a fogadtatás? Baráti részről abszolút jó. Semmi felesleges kérdés. Oké, ez van, de ettől semmi sem változik. Lánybarát részről, egyenesen csodálatos fogadtatás. Ölelés, stb., ami kell. Szóval jólesett, hogy ők tudják, és így fogadnak el. Azóta is mindig mindent megbeszélek velük.

Másnak nem is mondtam. Közben persze elkezdtem blogot írni (És lásd, ide is kinőttem magam.), de nem volt tudomásom róla, hogy titokban az egész osztályom olvassa. Így mindenről írtam, kendőzetlenül a véleményemet. Konkrétan persze sosem írtam le, hogy meleg vagyok, de akik tudott a sorok közt olvasni, annak lejött.

Hát az osztályom részéről nem tapasztaltam túl sok toleranciát. De fel voltam rá készülve. Szerencsére azért gyorsan reagálok, így nem tudtak nagyon letámadni. Ha jött a kérdés: „Mi van, buzi vagy?” – ment a válasz: „És, ha igen? Elhiheted, hogy nem rád, a tapló parasztra bukom.” Persze próbáltak azért fogást keresni, de lepergett. Magas labdákat dobtak, de én még magasabbról ütöttem vissza őket. (Ez de fellengzős, sebaj, így volt.) „Nyissad már ki az ablakot, MELEG van.” – „Én kinyisni nem tudom, max. kinyitni, nem tudom, ti otthon hogy csináljátok.”  De elmúlt, elszakadtam tőlük, nem is hiányoznak. Ők a múlt, vár a jövő.

És hogy tovább vigyem az elfogadás-tolerancia-intolerancia szálat. Nem is oly rég az előbb említett blogomban vihar támadt (hogy szépen fogalmazzak.) Ocsmány kommenteket kaptam ismeretlenektől, és ami jobban fájt, ismerősöktől, volt osztálytársaktól, iskolatársaktól. A … hagyjuk nem írom le, miket. „Ilyen szót nem illik képernyőre/papírra vetni” – ahogy a Word mondja.

Sejtették, sőt az ötödik évben meg is bizonyosodhattak róla, hogy igen, meleg vagyok. De egyik sem mert egy szót sem szólni. Némán hallgattak, lapultak. Én voltam olyan bátor, hogy a világhálón arccal is vállaljam a blogom, és azt, hogy meleg vagyok. Ők ahhoz sem voltak bátrak, hogy a szemembe mondják, amit gondolnak. Most, hogy már nem vagyok ott, most bezzeg tudnak irkálni mindenfélét. És besokalltam. Nem attól, hogy támadnak, azt mondjuk úgy szomorúan megszoktam. Hanem attól, hogy bármit írtam, mindig én voltam rossz buzi. Ha egy szóval sem érintettem meleg témát akkor is. Innentől kezdve, nem akartam, hogy egyáltalán tudják, mi is történik velem. Felejtsenek el. Örökre. Higgyék azt, hogy megtörtek. De majd még visszatérek.

Felszámoltam az előző blogom, de már aznap este a poraiból újat indítottam. És tudtam, hogy ezt nem hagyom annyiban. Másfél héttel a blog-botrány után visszatértem a volt sulimba. Az osztálytársak persze nincsenek ott – hogy is lennének – de a suliban is nyílt titokká alakult a blogom, sőt voltak iskolatársak is, akik kommenteltek. Na gondoltam lássuk akkor, hányadán is állunk. Lefutottam a kötelező köröket a tanárokkal – ők semmit sem tudnak, ahogy láttam – majd a sors folytán egy osztályba is be kellett mennem. Végzős osztály. Ismernek hírből. Ment a susmus. Ezt gyorsan letudtam. Majd pedig mivel még várnom kellett valakit, na tegyünk egy próbát, lesz-e bárki vagány. Lementem az aulába, és száz wattos mosollyal, karba tett kézzel vártam. Voltak, akik összesúgtak, voltak, akik mit sem sejtettek az egészről. De senki, senki sem mert odajönni, és a szemembe mondani, hogy mit gondol.

A dolog jelzésértékű volt. „Megpróbáltatok lealázni? Azt hittétek megtörtem? Azt hiszitek bujdokolni fogok? Hát nem.” Ecce homo. – Íme az ember. Gondoltam magamban. Az ember, aki vállalja magát, szemben azokkal, akik nem képesek erre. A névtelenség homályába burkolózva azt hiszik bármit megtehetnek. De néha meg kell mutatni, hogy nem. Csak jelezni, hogy igen, még mindig itt vagyok. A csatát lehet megnyertétek, de a háborút sosem adjuk fel. A háborút a megértésért és elfogadásért.

Andreo

A Határ

Több, mint egy éve szab határt közém és a világ többi része közé egy buborék vékony, rezgő fala. Két határ húzódik közöttem és Magyarország között.

Vannak emberek, akiktől nincs határ, ami elválasztana. És vannak, akiktől mérföldekre taszít a türelmetlenség rikító piros vonala.

Magyar vagyok. Bármennyire is nyitott és világpolgárság felé hajladozó, életem végéig magyar leszek. Magyarországon születtem, ott töltöttem az életem első 18 évét. Onnan hozom az örökségem: az alapokban, a legelemibb mivoltom minden rezdülésében visszaköszön a magyarság. A világ egy magyar állampolgára vagyok, és igyekszem úgy élni, hogy mind a világnak, mind Magyarországnak jó legyen.

De meddig áldozhatom fel önmagamat valamiért, amitől folyamatosan csak az elutasítás jeleit kapom? Meddig gondolkodhatok komolyan a Magyarországhoz való tényleges hűségen, ha egyre inkább csak lenézés, másodsorba sorolás, jogfosztás a részem?

Nem volt más a melegségről szerzett első élményem sem. Nem jó. Buzik. Deviánsok. Nem érted. Gusztustalan. Az egyetlen ember, aki nem használt ilyen szavakat, akitől ilyet sosem hallottam, az az anyukám volt, amiért hálás vagyok mind Neki, mint a Sorsomnak.

Így nőtt fel bennem a melegségem. Szűkebb körben elfogadásban, kérdésekkel bombázva de támogatást találva; tágabb körben elutasítva, megismerés nélkül kitagadva.

Kezdő melegként egy pszichopatával kezdtem ki. Másfél hónap lett belőle.

Kezdő melegként belementem sok meggondolatlan, felelőtlen dologba. Éltem. Használni próbáltam a lehetőségeim- és már akkor rájöttem, hogy a melegvilág sajnos belterjes. Túl sok az átfedés.

Egy másik srác. Nem tartott sokáig. Akkor jelentős volt, ma szinte jelentéktelen.

Friss 16 évesen, gimi második elején majdnem elhagytam a kollégiumot, amit annyira utáltam. Egy fiú miatt maradtam. Ha valamiről döntök, az általában az indulás, az új utak keresése. Azóta sem tudok ehhez hasonló döntést felhozni- ennyire ellentmondásos döntést. 16 éves voltam, fiatal, zsenge, kiforratlan - talán valahol alkalmatlan is a dologra. 6 év az 6 év. 9 hónap pedig 9 hónap- az a kapcsolat nagyon nagy mértékben formált hasonlóvá a mai önmagamhoz. A mai Captain az akkori 3.0-s változata.

Utána megszűntem fiatal lenni, így a többi most nem számít. A szakítás utáni mélység megtanított felnőttként viselni a megaláztatást, a küzdelmet, a fájdalmat, a hiányt, az önmagammal szembeni bukást.

Így nőttem emberré. A világ magyar állampolgárává. Így lettem az, aki ma vagyok, és így leszek az, aki leszek. Így ismertem meg magamat, fedeztem fel a lehetőségeimet- meleg magyar emberkét. Így szenvedek egyre inkább az el nem fogadás piros- fehér- zöld keresztje alatt. Magyarország tanított meg arra, hogy fogadjam el magamat- de azért, hogy utána könnyebben boldogulhassak nélküle?

Én nem akarok a határ túloldalán rekedni. Át akarom lépni ezt az undok piros csíkot lélek és lélek, ember és ember között. Haza akarok menni. De a Haza nem jelenthet elutasítást és lenézést. A Haza nem jelenthet kísértő emlékeket. A Haza nem jelenthet feladott lehetőségeket.

Félek, talán örökre itt ragadtam. Hajléktalan világpolgárként, a gyűlölet születő otthonának szégyenkező nagyköveteként.

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja