Egy postit
2007 február vége felé járunk. Captain ziláltan vág át a fagyott Fagyivároson unokatestvére háza felé, ahol csapnak egy "görbe estét". 15 évesen a görbe este számomra még mentes volt az alkoholtól, cigitől és egyéb ártalmas förtelmektől- sokkal inkább jelentett jóval éjfél után fent létet, nevetést, filmeket, beszélgetést- könnyed és egyszerű gyermeki együttlétet.
2007 február vége felé, azon a zimankós fagyivárosi éjszakán minden megváltozott.
Feltett szándékom volt beavatni Nórit valamibe, aminek kilétét, természetet, mibenlétét még én sem nagyon értettem, nem fogtam fel teljességében, nem tudtam keresztüllátni rengeteg rétegű természetén és a társadalmat megosztó természetén.
Akkor úgy tudtam, más vagyok. Ma azonban már tudom: cseppet sem vagyok más, mint bárki. Az a fagyos februári este Fagyivárosban az első lépés volt ennek felismeréséhez.
Hogy ne tudjak megszökni magam elől, már jó előre bejelentettem: el akarok mondani valamit. Ő pedig rögtön faggatni kezdett, gyermeki kíváncsisággal akart tudni mindent arról, amiről jószerével még én sem tudtam sok mindent.
Szenvedtem. Makogtam. Dadogtam, hebegtem- habogtam, szavakat keresetem de nem találtam: kértem hát egy postitet.
Hazugsággal indítottam az életem új, a kiteljesedés és önfelismerés felé vezető szakaszát: azt írtam, nem csak a lányokat szeretem.
Ez a kis ferdítés, ez az önkímélő kis hazugság indította el azt a lavinát, aminek utórengései még ma is sziklákat gördítenek, árkokat és völgyeket nyitnak meg- formálják és alakítják a tájat.
Vége lesz valaha is...? Azt hiszem, ez egyike azon számtalan kérdésnek, amire sem én, sem Te, se senki más nem tud válaszolni.
Kategóriák: Felismerés, Captain bejegyzései, Felvállalás Címkék: coming out, felvállalás, meleg
írta: captain29
A múltamról
Épp osztálykirándulásról tartottunk haza. Ültünk a buszon már órák óta, a sötétségben szeltük a kilométereket. Páran békésen szundikáltak, mások zenét hallgattak. Beszélgetni csak kevesen voltak képesek a fáradságtól. Szomorúan néztem ki a párás ablakon, valamiféle ideiglenes megnyugvást keresve. Az egyik legjobb barátom, a legkedvesebb lány az akkori osztályból mellém ült, és megfogta a kezem. Kérdezgetni próbált, hogy mi a szomorúságom oka. Én csak egy reménytelen sóhajt tudtam válaszként produkálni...
Akkor már hónapok óta szerelmes voltam egy fiúba. (hamar felismertem az érzést.) Tőlem alig karnyújtásnyira ült akkor is, - mint mindig azokban az időkben - ő is békésen szundikált. Néztem ahogy alszik. Jó lett volna oda bújni hozzá, csókot lehelni a homlokára, és vigyázni az álmaira. Eljátszottam a gondolattal: Talán senki észre sem venné a sötétségben, ha halkan mellé ülnék, és átkarolnám. Mindent megadtam volna akkor ezért, de tudtam, nem kockáztathatok. Meg kellett elégednem az akkori helyzettel. A szerelmem a legjobb barátjának tartott, bármit megtett volna értem. Bármit! Csak épp az érzelmeim nem tudta viszonozni.
Hónapok teltek el így. Szerelmemet megvallva neki sem halványultak az érzelmek. Őrizte a titkom, támogatni próbált, hogy túl legyek Rajta. A dolog kegyetlen kettősséget rejtett magában, amelyet akkor nem tudtam felfogni.
- Ismerem a lányt? - Törte meg a csendet a Barátnő. Bólogattam, majd elindult életem hazugságokkal teli korszaka.
Hazudtam a szerelmemről, az identitásomról, a barátaimról. Egyszóval mindenről. Hogy megbántam-e? Nem. Ez kellett akkor a túléléshez. Nem voltam még elég érett ahhoz, hogy felvállaljam teljes vállszélességgel azt, amit még ma is csak itt - ott, néhány ember előtt vállalok fel. Persze e két állapot között óriási a különbség: A jelenlegi életemet már én alakítom! És ez jó így.
Homokszem, káprázat
Nyomja egy teher a vállamat. Szeretnék elfutni, messze szaladni...jó messzire. Felmérem a lehetőségeket, aztán nagy lendületet veszek és csak rohanok. Meg se állok.
Magam mögött hagyom a lányt, aki szeret, s akit én is szeretek. Menekülök az addig nem tapasztalt nyomás elől.
Majd hirtelen megállok.
Körülöttem már semmi se az, ami régen volt. Hol van minden, merre van mindenki? Az események felgyorsulnak. Olyan sok mindenre kellene most összpontosítanom, de semmire se tudok. Belekerülök a mókuskerékbe.
Chat-en beszélgetek melegekkel. Azt hiszem, úgy gondolom, ők nem csak barátokat keresnek...valaki olyan kellene, akivel megoszthatom a bajomat, de a chaten nincs senki ilyen. Imponál az udvarlás, a dicsérő szó, de valahogy nem az igazi, valami hiányzik mindebből.
Messzire szaladtam, s csak egy helyben toporgok. Nem találom az új utat. Nem tudom itt mi a fehér, és mi a fekete. Tanácstalan vagyok, de elkezdtem valamit, s nem hagyhatom abba.
Ha már belefolytam az internetes ismerkedésbe, hát tűzzünk ki egy célt: miért is teszem mindezt?
Nem ismerem be, hogy meleg vagyok, nem ismerem be, hogy ez kell nekem, de tetszenek a bókok, tetszenek a srácok és a helyzet. Tetszik, hogy nem én udvarolok, hanem engem halmoznak el figyelmességgel. Tetszik, hogy mindezt egy srác teszi! Több srác!
Nincs tapasztalatom...se rossz, se jó, így viszont a döntés nehéz. Végül lépek egyet előre, s beleugrom a vízbe. Nem érdekel, ha elnyel, a lényeg, hogy érezzem a hullámokat, amiket eddig láttam. Csapkodom, köpöm ki a számból a vizet. Utálom magam, hogy vonz és taszít ez!
Sikerrel veszek egy akadályt, ami önbizalmat ad, s ezt az önbizalmat kiterítem ebben a "titkos" életben is. Felbuzdulva egy hosszú út elején, találkozom egy sráccal.
Hagyom, hogy a naiv romantika magával ragadjon, s reménykedjem az első éjszaka folytatásában. Két hónap telik el úgy, hogy a környezetemben senki se tud semmit, én viszont örömtől és megalázottságtól kisírt szemmel őrzöm az élményeket.
Nehezen ismerem fel előre a helyzeteket, főleg azokat, amik utólag tanítanak meg nagy dolgot. Képtelen vagyok felkészülni válaszokkal, tettekkel, vagy csak egyszerű menekülési stratégiával.
Melegségem első éve egy korszak: a tapasztalatszerzés korszaka. Elindulok, megyek, vak vagyok. Néha úgy érzem, szeretnek, néha csak azt, hogy én szeretek. Aztán a végkifejlet: csak túl kisgyerek vagyok mindahhoz, ami világosan vázolja, nincs szeretet, nincs szerelem, pusztán egy intellektuális vibrátor vagyok, akiben lemerül az elem, s ahelyett, hogy feltöltenék, lecserélik. Néha én veszem észre, túl kevés embert csókoltam meg ahhoz, hogy tudjam, ki csókol jól.
Aztán, amikor kezdem elveszíteni az uralmat, azt mondom, hogy állj! Nincs tovább. Szusszanunk egyet, s átgondoljuk mi kell nekem:
Eltelik 2 hónap, hogy belehabarodjak, majd kiábránduljak egy fiúból. Újabb 2 hét, hogy rájöjjek, milyen könnyű az internetet felhasználni hazugságokra. Aztán újabb 3 hónap, hogy rájöjjek, nem kell elhinni minden szót, s lehet kritikusan is nézni a melegeket. Ez a hat hónap egy kemény önigazolás folyamata: beismerni, vagy legalábbis csendben eldörmögni, hogy meleg vagyok, hogy ki is vagyok én. Aztán újabb fél év a kiélés éve. Önző, tragikus, lehengerlő és elszomorító ismerkedések. Némi ironikus tapasztalat-átadás, tapasztalatszerzéssel vegyítve.
Végül egy STOP!
Nagy betűkkel felfestve a fiú mosolyára. Lefékezem. Megállok. Mosolygok.
A vállaim fölött pillantok hátra. Csak egy másodperc az egész; épp elég ahhoz, hogy mosolyogjam egyet. Mindez...minden hiba és baklövés, minden siker, minden önző és önzetlen lépés kellett ahhoz, hogy most itt álljak. Ismét előre nézek, bele a szemébe!
xoxo Maxen
Az első pornófilm
Emlékszel életed első pornófilmjére? Én igen. Még most is fel tudok idézni belőle apró részleteket: milyen volt a hölgy ruhája, a gyöngysora, tisztán látom a férfi arcát és a mozdulatok gyakorlottságát.
Pedig nem sokszor láttam. Egy jelentéktelen kis videó kazetta volt, gondosan elrejtve, de persze előlem nem sok mindent lehet eldugni.
Szerintem nálam már akkor kialakult – még ha nem is voltam tudatában – a nemi identitás. Módszeresen tekertem az engem érdeklő részekhez a kazettán. Persze, hogy nem tudtam akkor még, miért izgat jobban a férfi, és miért nem érdekel a nő. Persze, hogy nem tudtam, nem is gondoltam bele, mert minek? Minden hónapban szerelmes voltam, minden hónapban más lányba. Fiúkról akkor még szó sem volt.
A lányokkal való kapcsolataim sorra buktak el. Valójában el sem kezdődtek. Féltem belemenni kapcsolatba. Féltem úgy belemenni egy kapcsolatba, hogy nem éreztem a pluszt a másik nemben.
Általánosból elballagva, gimnázium elején már tudtam, hogy más vagyok. Ennek ellenére voltak itt is próbálkozások lányokkal, ám emellett egyre több meleg témájú történetet olvastam, aztán egyre több meleg témájú képet nézegettem, végül egyre több videóra kattintottam rá. Az internet eddig ismeretlen utakat nyitott meg előttem, s lassan átbillent a mérleg. Azt hiszem, a döntő fordulat akkor következett be, amikor életemben először regisztráltam egy meleg társkereső oldalra, a randi.gay.hu-ra. Ekkor tudatosult bennem, hogy olyan útra léptem, ami kihívásokkal teli. Ami rengeteg nehézséget gördít elém. Ami megbélyegez.
De én választottam. És ő is választott engem. Az út hosszú, és még mindig nem értem a végére. De felismertem és elfogadtam azt, hogy más(abb) vagyok [ti.: most egy titkot osztok meg a régi olvasóimmal is: nem minden esetben zárkózom el a lányok társaságától. A szépet keresem, s ez igenis megvan mindkettő nemben].
Amit eddig sikerült elérnem: beismertem magam előtt, hogy más vagyok, elfogadtattam magammal a tényt. Néhány emberrel – nevezhetjük őket barátnak – is sikerült megosztanom ezt. Boldog tudok lenni így.
De még mindig van mit fejlődnöm.
Az én történetem
Valahol mindig tudtam, hogy meleg vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, ez így nem teljesen igaz: valahol mindig tudtam, hogy más vagyok. Valamilyen téren eltérő, nem ugyanolyan. Tudtam, hogy van egy lényeges tulajdonságom (ha ezt annak lehet nevezni), ami nem illik bele a nagy általános képbe.
13 évesen „szerelmes” voltam egy lányba. Jobb szó híján használom a szerelmest, mert a mai napig nem tudom hová tenni ezt a dolgot. Nem tudom, mi hajtott felé. Annyit tudok, hogy 14 éves koromban már konkrétan éreztem és sejtettem, hogy ez a lány talán csak egy ürügy valamire- de ez nem tudatosult bennem. Nem jött felszínre, nem jutott el addig, hogy összeálljon egy nyílt és egyértelmű gondolattá.
Hogy ez mikor történt meg, azt a mai napig nem tudom egyértelműen megmondani. Mikor 15 évesen elkerültem Fagyivárosból a számomra akkor nagyváros Kecskemétre, és az addigi életemből minden tekintetből kiszakítottak, nagyon nehéz időkön mentem keresztül. Nem csak azért, mert nem akartam elfogadni a változásokat, hanem azért is, mert életemben először voltam tökéletesen szülőmentes, és nem kellett indokot adnom, ha elmentem valahová.
Persze, már az első hetek alatt sok minden történt. Sok dolog, amikről majd később írok- a kis randiktól a nagy szerelemig. Olyan helyzetek sokaságával kellett megküzdenem, amikről előtte nem is tudtam. Megkérdőjeleztem magamat, a személyiségemet, azt, hogy jó irányba halad-e az életem, hogy valóban az vagyok-e akivé válok…
Nem volt egy pillanat, mikor leesett a dolog. Nem volt nagy megdöbbenés, nem volt hirtelen megvilágosodás, nem volt isteni szikra. Csendesen, a felszín alatt ment végbe az önelfogadás folyamata. Nem tudok olyan konkrét momentumokat felidézni, amikor éreztem, közelebb kerültem önmagamhoz. Azt hiszem, ez az egész annak a hosszú folyamatnak volt az eredménye, ami a személyiségemet alakította át. Ami önállóbbá, érettebbé, magabiztosabbá és lázadóbbá tett. Ami kegyetlenül belevágott egy új helyzetbe, és hagyta, hogy kapálózzak a mélyvízben. Egyedül kellett boldogulnom az otthontól való távolsággal és a másság lassú kibontakozásával.
Közben sokat olvastam a témáról, kutattam cikkek, weboldalak után, ahol bármilyen új információt kaphatok a dologról. És mindeközben lassan de folyamatosan, tudat alatt kerültem közelebb az igazi önmagamhoz.
"Life is just a learning experience" - Jade Cole
Vágjunk a közepébe! Meleg vagyok. Hogy miért? Nem tudom, már igazából nem is érdekel. Azt viszont tudom, hogy már óvodás koromban másként viselkedtem, mint a többiek. Míg a fiúk autóztak, én a játékfigurákat részesítettem előnyben, kifejezetten a barbie-kat. Mondjuk elég fura, hogy szüleim vettek is nekem. Persze én kértem azzal a magyarázattal, hogy filmet forgatok velük.
Mindig is a lányok társaságát kerestem. Ez mind a mai napig így van. Emlékszem, kisiskolásként öten alkottunk egy klikket, én voltam az egyedüli fiú. A suli hátsó udvarán, ahol senki sem látott minket, együtt táncoltunk és énekeltünk, sokszor még kendőt is tettem a fejemre, mintha hosszú hajam lenne. Ejj, transzvesztita-hajlam. :DD Totál lányos kisgyerek voltam, nagyapám abban az idően kérte tőlem, amire most is tisztán emlékszem: "Most már egy kicsit férfiasabban!" A suliban el is lettem könyvelve a buzinak. Most, hogy belegondolok, eddigi életem során minden nagyobb társaságban (pl. osztály, néptánccsoport) kételkedtek a nemi hovatartozásomban. Noha voltak gyerekszerelmeim, jártam kisiskolásként lányokkal, de nem számít, hisz kinek ne lettek volna pindurkapcsolatai. De ez nem számít.
Teltek-múltak az évek és egyre inkább komolyodtam, ezzel együtt pedig csendesedtem. Elkezdtek érdekelni a fiúk. Hatodik osztályos voltam, mikor információéhesen kutakodtam könyvekből és neten, vajon mi ez az érzés, ami rabul ejtett. És kiderült: ez a homoszexualitás. Nem estem pánikba, nem is akartam elfojtani magamban, inkább azon voltam, hogy senki se tudja meg. Mivel konzervatív és anyai ágon vallásos családban nőttem fel, kihatottak rám szüleim nézetei, így máris az jutott eszembe, hogy úristen, nem lehet majd családom és kitagadnak, ha kitudódik. Onnantól kezdve ez lett a legmélyebb titkom. Visszahúzódóbbá váltam. Nem sokkal később kezdetét vette az az időszak, mikor még jobban belemerültem a témába és mára már nincs olyan oldal, amit ne kerestem volna fel. Először is szembesülnöm kellett a szomorú ténnyel: utálnak minket. Azonban nem próbáltam lányokkal járni, sem ostorozni magam emiatt. Azt sem mondom, hogy könnyű volt elfogadni, de nem volt iszonyatosan nehéz. Ehhez persze az egóim is hozzájárult később.
Elballagtam általános iskolából és jött a gimi. Plátóian szerelmes lettem egy végzős srácba. Ha elmentünk egymás mellett a folyosón, eszméletlenül zavarba jöttem, sokszor rá se mertem nézni, holott ő megtette és néha még meg is akadt a tekintetünk egymáson. Ekkor voltam 15 éves. Ma már kezdeményezően rámosolyognék vagy valami, de akkor persze még nem volt hozzá bátorságom.
Felfedeztem a chatet. Az állításaim azonban sosem edték a valóságot. Mindig csak hazudtam és hazudtam, mert féltem, de legalább kapcsolatot teremtettem melegekkel egy kis időre. 2008 februárjában (16 évesen) találkoztam személyesen életem első melegével, akit MSN-ről már két hónapja ismertem. Nagyon izgultam a találka előtt. Bemutatkoztunk egymásnak, elmentünk inni valamit (na nem kocsmába, hanem egy elegáns kávézóba :D), aztán még sétálgattunk és elbúcsúztunk egymástól. Tőle szereztem tudomást a helyi melegbuliról, azelőtt azt sem tudtam, hogy létezik ilyen a városban. A találkozást követően felbátorodtam és ténylegesen elkezdtem ismerkedni meleg srácokkal. Már nem hazudtam, csak magamat adtam, így szép számmal gyűjtöttem az ismerősöket. A srác többször is hívott melegbulizni, de csak negyedjére mondtam igent, mert addig féltem elmenni, persze kerestem a jobbnál jobb kifogásokat. Még jó, hogy egyáltalán érdekeltem és tovább erősködötött. Szóval lementem és az volt életem legjobb melegbulija. Azt az érzést kívánom minden olyan zöldfülűnek, aki először jár olyan helyen (a zöldfülű kifejezés itt nem bántás, hisz én is az voltam). Persze én lettem az újfiú, akire mindenki kíváncsi. Ez mindig így van: ha helyes vagy és kezdő, sokan rád fognak nyomulni. A buliban találkoztam egy mai napig jóbarátommal, akivel már két hónapja MSN-eztem. Nagyon jól éreztem magam.
2008 áprilisában mondtam el két akkori barátnőmnek, hogy meleg vagyok. Nyáron pedig megcéloztam két gyerekkori barátnőmet és velük is tudattam. Tisztelték, becsülték, hogy közöltem velük és onanntól kezdve mindig kérdezgettek, hogy mi miként történik a melegvilágban. Ez természetes folyamat: azok, akik jól fogadják a dolgot, nyitnak és kíváncsiak. Aki meg az előbújás után leszar, az sose szeretett.
Jött a nyár, jött a "szerelem" (azért idézőjel, mert igazából szerelem a szerelembe). Vegyük úgy, hogy az első párkapcsolat, amire az egész nyaram ráment. Nos, nem volt egy love story. Féltékenység és hazugságok árnyékolták be a kapcsolatunkat, amibe túl hamar belerohantam. Kis kezdő voltam, örültem, hogy wow járhatok egy fiúval, szexelhetek egy fiúval és megélhetem a meleg oldalam is. Nem voltam eléggé körültekintő, de elé naiv ahhoz, hogy belemenjek. Lehetett volna több eszem? Később az exei kezdték zavarni a vizeket, az istenért se hagyták volna, hogy nekem jó legyen. Párom is elég nyitott volt feléjük, sőt, állítása szerint barátaivá fogadta őket, visszajárt hozzájuk. Ez engem nagyon zavart. Úgy gondoltam, hogy érez valamit irántuk. A szakítás után már nem így vélekedtem, de miután megtudtam, hogy még szexel is velük... visszatértem ahhoz a nézethez, amit a kapcsolatunk idején vallottam: ha még benne van az ex a képben, ott biztos van valami. Értitek. Továbbá a párom a szüleimnek is el akarta mondani, hogy meleg vagyok. Erőszakoskodott. Akkor kellett volna őt otthagynom, de látjátok, idióta voltam és még vele maradtam. Hogy mi lett a vége? Egy botrányos szakítás. Ő mondta ki a végét, mégsem hagyott nyugton, folyamatosan zaklató leveleket és SMS-eket kaptam tőle. Na meg újra elkezdett fenyegetni, hogy lejön hozzánk és mindent kitereget anyuéknak (annak ellenére, hogy nem is ismerte őket). Jobbnak láttam, ha megelőzöm és én leszek az, akitől anyu megtudja az igazat.
Bementem tesóm szobájába, ahol anyu épp netezett. Rázúdítottam a dolgot röpke tíz perc alatt. Nem sírt, nem akadt ki, csak kérdéseket tett fel nekem meglepődve. Arra kértem, hogy hívja fel és állítsa le az exemet. Meg is tette, a zaklatás befejeződött. Anyu másnap már a következőket vágta a fejemhez (gondolom addig még sokkban volt és csak aznapra fogta fel, hogy mi is van): "Szeretlek, de nincs már benned semmi reményem."; "Hogy pusziljalak meg, ha tudom, hogy azelőtt egy fiú ért hozzád?"; "Nem lesz hosszú életed." (célzott az AIDS-re). Oh, ha már az AIDS-nél tartunk, a párommal óvszer nélkül szeretkeztem, megijedtem és már rohantam is tesztre. Negatív lett, de a rémület megvolt. Aranyszabály: védekezz! Visszatérve anyura, teltek-múltak a napok és egyre inkább kezdett leülepedni benne az, hogy meleg vagyok. Azonban a téma máig tabu köztünk. Nem beszélünk a melegségemről, nem is erőltetem. A hullámvölgyekből most egy időre kikecmergett és megnyugodott, de félek, ha lesz párom, újra közéjük téved majd. Mintha lazult volna egy kicsit a kapcsolatunk... nem is tudom.
Számos dolgot tapasztaltam a melegvilágban és valószínüleg tapasztalni is fogok még sok mindent. Azt hittem, hogy minden szép és jó, de tévedtem. A melegek közt is ugyanúgy megy a szarkavarás, a kétszínűség, a hát mögötti susmus, a rosszakarás és az általam oly gyűlölt hajtűdobálás. Találkoztam olyan meleggel is, aki a szerepét féltette a helyi melegéletben. Tartott tőle, hogy ő lejárt lemez lesz és én fogok kelleni mindenkinek helyette. Őt bárki ágynak dönti, engem nem, szóval meg is maradt a ribanc-imidzse. De nem csak rossz tapasztalatokat szereztem! Találtam magamnak barátokat is, megértő lelkitársakat, sőt, azt mondom, hogy az első kapcsolatom is megedzett. Én is elkövettem a saját hibáimat, amiket a teljesség igénye nélkül fel is soroltam ebben a szövegben.
És ma már élem életem a melegségemmel, a pasikkal együtt. :) További történetek hamarosan!
Kategóriák: Felismerés, Szex, Iguazu bejegyzései, Felvállalás
írta: Iguazu
az én történetem
Sőt, mondhatnánk: visszaemlékezés, de ez elég furcsa lenne egy 17 éves sráctól aki még nem sok mindenre emlékezhet vissza :) De mindent, amire igen most leír. Ez a co-story azért születik most, mert rettenetes szembesülni hány hozzám hasonló korú meleg van aki nem mer előbújni (de utálom ezt a szót!) mert fél a reakciótól. S ha körülnézünk, van is rá okuk. Ezeknek a taglalása viszont most kimarad mert különben végtelenül hosszú lenne a bejegyzés :D
Szóval. Igazából már 13 éves korom körül kezdtem érezni hogy valami nagyon nincs úgy mint ahogy a többieknél, mert már kisebb koromban is valahogy olyan... nem is tudom hogyan kívják azt az érzést, ahogy a jó pasikra gondotam, vagy igazán én sem tudom megnevezni ezt az egészet hogy mi volt, nem tudtam megmagyarázni hogy mi, de valami vonzott a fiúkhoz. Akkor még nem tudtam rá magyarázatot, most már azonban teljesen világos a helyzet: ez nem volt más, mint az apahiány. Talán ez volt az, ami már jóval idő előtt előhozta ezt az érzést.
Ahogy megéreztem hogy valószínűleg meleg vagyok, regisztráltam a randira, ám ez a regisztráció nem volt hosszú életű, töröltem a profilom. Hogy miért? Gyávaságból, megfutamodásból...? Nem, egyszerűen csak azért mert körülnéztem és láttam hogy az még korántsem az én terepem. Irányt váltottam hát és 14 éves korom végéig egy csajra hajtottam. Közben persze meg-meg kísértettek a fiúk, férfiak ábrándjai, és gondolatban... nagyon, nagyon, nagyon sok dolgot csináltam amit akkor még egy olyan dolognak minősítettem amivel ráérek később is foglalkozni, vagy talán majd nem is kell mert elmúlik. És ebben a hitben mentem gimnáziumba és egyúttal kollégiumba.
Egy teljesen új világba csöppentem, aminek annyi negatívuma volt (van) hogy felsorolni sem lenne elég de már szeptemberben megláttam az akkor számomra egyetlen pozitívumot: nincsenek szülők. A magam ura vagyok (a megadott kereteken belül), azt teszek amit akarok, úgy ahogy akarok, nem kell elszámolnom vele senkinek...
Emlékeztem egy mail-címre a múltból. Kipróbáltam, még működött. Az első meleg élményem pedig egy alkalmi volt, 15 évesen. Innentől kezdve olyan időszaka következett az életemnek amire nagyon nem vagyok büszke de valahol talán mégis hasznos volt, hiszen a tartós kapcsolataimba már nem tapasztalatlanként vágtam bele hanem valamiféle kis előismeret birtokában. Az alkalmikat nem részletezem mert... mert szóval nem és kész :)
Az első coming-outom az első barátom idején jött el, 15 éves koromban, 2007 februárjában. Hosszas gondolkodás után unokatesóm választottam ki, és neki mondtam el a valóságot, kicsit gyengített verzióban: biszex vagyok, hazudtam neki. Persze én is jól tudtam hogy ez nem így van, de sokkal könnyebb volt ezt a félmegoldást választani, hiszen akkor még talán én sem tudtam teljesen szembenézni a ténnyel, hogy márpedig meleg vagyok, akár tetszik, akár nem.
Rettenetes félelem volt bennem, hogy hogyan fog reagálni. Ottaludtam nála egy szombati napon, a szülei nem voltak otthon de teljesen jól reagált. Semmi változás nem állt be a kettőnk kapcsolatában sőt, még szorosabb lett (ha lehet ennél szorosabb még, egymás szomszédságában, együtt nőttünk fel), ő volt az aki minden barátom ismerte, akivel szemben azóta is kötelességemnek érzem a barátaim bemutatását.
Az első co sikere felbuzdított és vallomások sorozatát indítottam el, elmondtam gyakorlatilag mindenkinek akiket a barátaimnek neveztem, akiket érdemesnek tartottam rá, bár egy elég sajátos módon: levélben írtam le nekik (nem voltam elég erős a szóbeli vallomáshoz) és természetesen a bi-dumát adtam be nekik.
Közben szakítottam az első barátommal és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy anyukám is beavassam.
A szüleim elváltak, anyukám mindig is úgy nevelt hogy fogadjam el magam olyannak, amilyen vagyok, ne akarjam megváltoztatni magam, így kell jónak lennem. Tehát modern nevelést kaptam de mégis féltem, mert elég jól ismertem a családom. Tudtam, hogy konzervatív, bár anyukám ilyen téren liberális (nem a politikai irányzatokra célzok ezekkel a jelzőkkel), mindenit egyénileg ítél meg és nem kirekesztő, diszkriminatív.
Nála is a leveles megoldást választottam, vasárnap este megírtam neki a levelet, én visszajöttem a koliba és vártam... és vártam... és hívott.
Hatalmas megkönnyebbülés volt. Hogy így is a fia vagyok, hogy így is szeret, hogy dehogy tagad ki, csak arra kér hogy vigyázzak magamra és legyek vele mindig őszinte és nyílt (ennek igyekszem is eleget tenni).
Ez pedig elég önbizalmat és lendületet adott ahhoz, hogy mindenkinek elmondjam a teljes igazságot: meleg vagyok. Csakis és kizárólag a fiúk érdekelnek.
Mielőtt beavattam valakit, nagyon féltem, hogyan fog reagálni. Negatív tapasztalatom nem volt egy coming-outomnál sem, soha, senkinél. Sőt, életem egyik legjobb döntésének tartom hogy mindezt akkor tettem meg és mindenkit beavattam. Így nyílt tudtam lenni és őszinte, az engem ért megrázkódtatásokat sokkal könnyebben el tudtam viselni mert voltak, akik átsegítettek a nehéz időszakokon, akikkel mindig őszinte tudtam lenni, korlátok nélkül. A tény, hogy meleg vagyok nem szétzilálta de megerősítette a kapcsolataim. Ennek köszönhetően ma már ott tartok, hogy nem félek nem titkolni melegségem. Az iskolám persze továbbra is tabu-terület ezen a téren, de új ismerőseim előtt már teljesen őszinte tudok lenni. Magam lehetek, teljes egészben.
Remélem, hogy ez a történet segít mindenkinek aki co-gondokkal küzd. Egy örök érvényű igazság létezik szerintem: aki igazán, feltétel nélkül, csak magadért szeret azt nem fogja zavarni a dolog sőt, ha lehet még jobban fog szeretni mert őszinte voltál vele és át fogja érezni, hogy nem volt könnyű megosztanod vele terhedet.
Aki pedig elhagy, elfordul tőled esetleg utál... lehet akárki, nem szeretett igazán, vagy szeretete nem volt elég erős ahhoz hogy felülemelkedjen az előítéletein. Az élet nem tündérmese, ez is benne van a pakliban és én sem ringatom magam abba az illúzióba, hogy az, hogy velem ez eddig még nem történt meg nem jelenti azt, hogy nem is fog.
Kategóriák: Felismerés, Captain bejegyzései, Személyiség Címkék: coming out, család, felvilágosítás, g, meleg, tini
írta: captain29