Felvállalni?
Alapvetően kétfajta meleg létezik. Az egyik, aki felvállalja másságát, és a másik, aki nem. Erre tekinthetünk úgy, mint két halmazra, melyek metszik egymást. Én magamat éppen a metszéspontba helyezem.
Sosem gondoltam, hogy mindenki előtt fel kellene lebbentenem a nemi irányultságomat. Épp ellenkezőleg: korábban úgy gondoltam, hogy ez csak rám tartozik, hogy ez az én saját kis titkom. Aztán megismerkedtem fiúkkal, olyan fiúkkal, bekerültem többféle meleg körbe, s ez akarva-akaratlanul is magával rántotta azt a világnézeti változást, amire szükségem volt, és amire minden – még a nemi identitását kereső – fiúnak szüksége van, szerintem.
Sok tapasztalat és néhány kőkemény hangú beszélgetés árán azt hiszem megtanultam, hogyan viszonyuljak a felvállaláshoz. Hangsúlyozom, hogy ez bennem még mindig egy változó dolog.
Azt hiszem, olyan ez a dolog, mint egy képzeletbeli számegyenes, amin a nulla a teljes titkolózás. Innen indul minden. Ezernyi dolog hat rád, alakít, formál, egészen életed végéig. Az a számegyenes vége.
Még mindig vannak emberek, akik előtt nem akarom felfedni a nemi identitásomat. Nem félelemből, nem is szégyenből. Egész egyszerűen csak tudom, tudom, hogy megváltozna a kapcsolatunk, és azt is tudom, hogy rossz irányba. Egyébként ők vannak kevesebben.
Hiszen ott van az érem másik oldala: az, hogyha egy körben tudják rólam, mi a "szitu": felemelő érzés őszintének lenni (persze-persze, meg hallani a szokásos buzi-vicceket és beszólásokat. Jó, azért, néha már fárasztó).
De nekem ez így jó. Hogy nem mindenki tudja. Nem is hiszem, hogy mindenkinek tudnia kellene. Nekem ez így jó. De változni fog. Érzem, hogy változni fog. Mindig minden változik.
Az első CO
Füstszag. Két sör, két vodka és sok szál cigaretta. Kocsmanesz. Egy lány, és egy m.
Nekem ez kellett a coming-out-hoz. Gyakorlatilag csak néhány szó volt. Megelőzte millió gondolat, kétely és aggodalom.
Már néhány év eltelt azóta, de magam előtt látom magam, és a lányt, a lányt a babzsák fotelbe süppedve, látom a végzetem, hallom a sóhajok suttogó kiáltását, látom az arcom vonásait, rezzenéseit, érzem a nyelvemen a szavak súlyosságát.
Féltem, rettegtem, féltem a választ, féltem a reakciót. Szó lett mondva. Figyelj, tudod, van a mostani barátnőm. Ő nem nő. Fiú.
A lány felkacag, csengő kacagással: ne viccelj, m.
Nem viccelek.
Elnémul a kocsma, elnémul az arcvonások párbeszéde. Csönd. Csönd. Csönd.
Néma hazamenetel. Értetlenség és kételyek.
Aztán este az sms. Ne aggódj. Nem változik semmi. Így is ugyanúgy szeretlek.
Igaza van. Egy CO-tól nem változik semmi. Ne legyen kétségetek. Feleslegesek.
Mikor vagy a legboldogabb?
Amikor a boldog tudatlanság fátyla borít mindennemű negatív mellékzöngét.
Amikor nem tudsz arra gondolni, hogy egy kapcsolatnak vannak árnyoldalai.
Amikor meg sem fordul a fejedben, hogy átvernek, kihasználnak, becsapnak.
A kezdetek kezdetén, amikor próbálod a szárnyad. Amikor igazán szerelmes vagy.
Akkor nem csak a fiúba szerelmesedsz bele. Hanem abba az újszerű, mámorító érzésbe is, ami langyos csókot lehel rád: szerelmes vagy a szerelembe.
Szerelmes vagy a világba. Szerelmes vagy az utcán turbékoló galambokba, szerelmes vagy az Oktogon nyüzsgő hangyabolyába, szerelmes vagy az Andrássy út zöldellő faágaiba. Szerelmesen lépkedsz a járdán, nevetve figyelve, hogy csak a vonalakra, a "kötélre" lépj, különben lezuhansz a mélybe. Szerelmesen dobsz aprót a Deák aluljárójában gitározó srácnak, aki szerelmesen hálás pillantásokkal kísér végig, míg fel nem érsz a lépcsőn…
… a fénybe.
A fénybe, ahol már mosolyogva vár Minden Szerelem Megtestesülése. A fiú, akiért odaadnád az életed. A fiú, akiért bármit megtennél, a világ másik feléről is elindulnál – akár gyalog – ha arra kérne.
Áll ott a napszemüvegében, arccal a ragyogó Napnak, beszélget vele némán mosolyogva, halászgatyájából kikandikál a barna lábszár, mellkasán kidomborodik a szíve, és a lélek sugárzása. Úgy nézel rá, mint a világ legnagyobb kincsére. Mert Ő az is.
Odaosonsz mögé, és megsimogatod a nyakát. Beletúrsz a hajába, nem érdekel, hogy a város közepén vagytok, legszívesebben átölelnéd, magadhoz vonnád a karcsú derekát, érezni akarod, ahogy az izmos mellkasán átdobogó szíve a tiéddel folytat dialógust. És ahogy a szemébe nézel. Elönt a gyötrő kéj és az őrjítő vágy. Látod a tekintetébe, hogy te vagy a legfontosabb neki. Te vagy az egyetlen. Te vagy a Minden. Te vagy a gyémánt.
Nincs zavar, egymásra vagytok hangolódva a legelső másodperc előtt-től. Folyamatosan beszéltek.
Átsétáltok a Gödörhöz, lefekszetek a fűbe. Mosolyogva mutatod neki a fényképeket, amit a kiránduláson készítettél. Közel hajol hozzád, érzed a bőrödön a forró leheletét. Nevetve nézi a képeket. Annyira tetszik a hófehér mosolya, hogy gyorsan csinálsz egy képet róla is. Ő megrovóan rád tekint, és játékos mozdulatokkal belebokszol az oldaladba.
Eldőlsz a füvön. Néhány perc néma mosolygás. De a némaság is beszél. Sóhajt. Csacsog. Nézitek közösen a felhőket. Nem beszéltek, de nem is kell, mert mindent tudtok.
Szereted. És ő is szeret. A kölcsönös szerelmetek az, ami elkísér titeket hosszú hónapokon át. Több mint két évig. A bizalom és az őszinteség. Szerelem. Szerelem. Szerelem.
Kincs voltam neked és te gyémánt voltál nekem. Életem végéig hálás leszek ezért.
Cigi, csók és szex
Amikor oda jut az a szerencsétlen m. blogger, hogy az első kapcsolatáról hányjon gondolat formálta betűket a HP monitorjára, váratlanul óriási problémákba ütközik. Mi az a kapcsolat? Mikor volt nekem kapcsolat? Mindig kapcsolatban vagyok. Állandó jelleggel kapcsolódom fiúkhoz, lányokhoz, és egyebekhez. Egy vasból szőtt háló közepén ülök, méla mosollyal szemlélve a tanácstalanul rángatózó, hálóba akadt embereket.
Leül a blogger. Nem tud írni. Még nem tudja, mit kellene. Kimegy. Elszív egy cigit. Közben gondolkodik. Rákacsint a piros Lucky és a színes füstje megsúgja neki a választ: az első kapcsolatod… amikor először szerelmes voltál, és amikor először viszonozták a szerelmed.
Egyszer voltam csak szerelmes. De mi az a szerelem? Kérdezné most a kivetülésem. A szerelem az a biológiai folyamat, amiről most nem írok, mert hosszú és bonyolult lenne. A szerelemnek – a tudósok bebizonyították végre – semmi köze nincs a szexhez. Az emberiségnek ezt még el kell fogadnia. Szerelem, amikor nincs benned üresség. Szerelem az, amikor az egész Világ reszkető lábakra emelkedik és rázza magát. Amikor egyszerre vagy fent és egyszerre vagy… lent. Amikor beléd költözik valami. Valami olyan, ami betakarja a – már születésünkkor bennünk levő – fekete foltot.
Amikor én először szerelmes voltam fiúba. Az szörnyű volt. Szörnyű volt, mert még tejfölös volt a szám. Nem tudtam semmit. Mindig rá gondoltam, s ő mindig messze volt tőlem. Hülyeségeket csináltam. Millió-milló őrültséget, amit ma már betudok a fiatalságomnak. Persze az a fiú nem volt szerelmes belém. Volt egy barátja. Aztán nem volt. És akkor egymáshoz sodort az élet. Akkor talán megszeretett. Bár sosem mondta ki, hogy szeretlek. Ahogy én sem. Azóta senkinek.
Sokáig voltunk együtt. Nem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk. Az emberek változnak. Nem lehet elvárni, hogy a tizenhat éves rózsaszín álom örökké tartson. Semmi nem tart örökké. Az első kapcsolatom. Szörnyű volt. Most visszatekintve. Persze, ahogy akkor megéltem, az felrepített. Boldoggá tett. Amikor belegondolok, hogyan hajtottam puha fejemet a mellére, ahogy az átszuszogott vagy épp átszerelmeskedett éjszakákra gondolok, elmosolyodom. Minden szörnyűsége ellenére nem kívánhattam volna jobb fiút magam mellé. Örülök neki.
Aztán a Dunán lecsorognak a dinnyehéjak. Meg az évek is. Az emberek meg változnak. Folyamatosan. Átértékelődik a kapcsolat szó jelentése. Mindenkinek mást jelent. Neked mit jelent? Bezártságot? Szabadságot? Kötelességet? Szerelmet? Melegséget? Állandó szexpartnert?
Vagy mindezek groteszk keverékét…?
Az első orális kényeztetés (18+)
Ott szuszogtak mellettünk. Három lány. És mi, két fiú. Borgőzös leheletünk hamar megtöltötte a sátrat. Alig fértünk el öten, a lábam valamelyik lány térdén pihent, nyakamba pedig Ő szuszogott bele. Közelebb húzódott hozzám. Átkarolt és belefúrta szöszi fejét a nyakamba. Éreztem a bőrömön a mosolyát. Éreztem őt. És – bár sötét volt –, láttam is. Puszit nyomtam az arcára.
Lehet azt az érzést elfelejteni? Öreg a lelkem, véznán remegő lábakkal tartja magán az évek súlyos terhét. De emlékszem az első szerelem minden egyes percére. Akkor olyan könnyű voltam. Mindenre emlékszem. Az óvatos, és féltő mozdulatokra. A hozzá nem értés érintéseire. Az arc minden egyes mimikájára, itt csengenek a Minden szavai a fülemben. Ó, bárcsak. Ó bár lehetne olyan gépet létrehozni, ami visszarepítene oda. Az első szerelem perceibe. A szűz fiú bőrébe. A mindent betöltő mosolygás időszakába.
Nyár volt, s a sátorban fullasztó meleg. Valahogy kimásztam négykézláb. Mámorító volt az első levegővétel a hűvös éjszakából. Elterültem a füvön, néztem a csillagokat, aztán a térdemre ragadt fűszálakat. Nem kellett sok hozzá, Ő is kibújt hozzám. Most is itt van előttem. Libeg a csíkos pólójában, és a rövidgatyájában. Lefekszik mellém. Mellemre hajtva a fejét, ő is a csillagokat kémleli. Aztán nem kémlel semmit. Felül. Az ágyékomra helyezi a finom kis fenekét. Mocorog egy kicsit. Átkarolja a nyakamat. Lassan előrehajol. Elmosolyodom. Kókusz illat. Mindketten lebegünk, amikor megcsókol. Nedves ajkai gyengéden masszírozzák a nyelvemet. Aztán az ő nyelve furakodik be az én számba. Ott vagyunk, valahol középen, a két ajak, a két nyelv találkozásánál, kifújja magából a lelkét, és én magamba szívom. Átlehelem belé a lelkem és elmosolyodom. Megint. Ring a feneke. Lehúzza rólam a fekete trikót. Pőre vagyok. Csókolja. Végigfut nyelvével a nyakamon. Belém harap, amikor felnyögök. A hátát simogatom. A csíkos póló is lekerül. Ott vagyunk ketten a Semmi füvén, lebarnult bőrünk is egymással beszél. Végigkóstol Ő. Végignyal rajtunk az éjszaka is.
Ez volt az első alkalom, amikor ennyire közel kerültem egy fiúhoz. 16 voltam. Friss. Ő egy évvel idősebb nálam. Tapasztaltabb. Elidőzött nyelvével a köldökömnél, s miközben fürge mozdulatokkal csiklandozta azt, kezével már a farmerom alatti dudort simogatta. Megmarkolta és húzott rajta egyet-egyet. És istentelenül jó érzés volt így, ruhán keresztül is. Aztán kibontotta a narancssárga övemet. Lehúzta a farmer rövidgatyám. Nem időzött, akkor már mindketten reszkettünk az izgalomtól. Hátravetettem a fejem, és azon gondolkodtam, hogy vajon bekapta-e már? Ollá. Megéreztem. Hű, igen. Akkor ott megéreztem és megértettem, miért is olyan jó, ha szopnak valakit. Egyszerre éreztem puhaságot, nedvességet, egyszerre kívántam, hogy sose hagyja abba, és hogy hadd élvezhessem tele a száját. Kinyitottam a szemem, és millió csillag ragyogott felettünk, s átfutott a fejemben, hogy milyen szép lesz ez a történet, ha pár év múlva mesélek róla.
Kicsit felemeltem a fejem, hogy lássam, mit ügyködik lent. Mint egy pornósztár, teljes átéléssel kényeztetett. Élveztem nézni néhány másodpercig, aztán nem bírtam tovább. Kívántam én is, végig akartam ízlelni minden porcikáját. Letéptem róla a rövidnadrágot, alatta nem volt boxer, és elkezdtem a műveletet. Persze, nekem ezelőtt semmi minta nem volt, hogy mit kezdjek egy felém meredő fasszal, de a szexfilmekből kiindulva hamar feltaláltam magam. Annyit talán ösztönösen tudtam, hogy jó az, ha a elhúzzuk a dolgokat. Épp ezért először csak a nyelvem hegyével nyaltam végig a feneke és a herezacskója közötti részt. Majd a zacskó következett, eljátszottam a golyókkal. Puszik végig a meredt hímtagon. A makk csúcsára pedig jöhetett egy finom, nedves csók.
Talán itt volt a hiba.
Azt hiszem itt éreztem meg a fiúk valódi ízét, ami teljesen beindított. Bekaptam az egészet, játszottam, közben a kezemmel is segítettem. Próbáltam minél mélyebbre bevenni, és egész hamar rájöttem a technikára. Valószínűleg nem lehettem teljesen béna, mert Ő belesuttogta az éjszakába, hogy: „m…. ezt… nagyon… jól… csinálod…”
Néhány percig így szoptam, miközben ő néha-néha megrándult, és nagyon mélyeket sóhajtott. Elképesztően ízlett a farka, egész éjszaka nyalogattam volna. De hamar elfáradt a szám, ilyenkor apró szüneteket iktattunk be, csókolóztunk. Majd pózt váltottunk. A klasszikus hatvankilenc. Igen. Végre ezt is kipróbálhattam. Mindezt a nedves füvön, a csillagporos paplan alatt. Az egyre hangosabb sóhajainkból pontosan tudtuk, hogy mikor fogunk elélvezni. Nem is volt meglepő, egyszerre rándultunk össze, egyszerre sikkantottunk fel, és egyszerre lőttük tele egymás száját. Sok jött. Forró volt. Édes. Ragacsos, mégis egyből lement a torkomon. Imádtam. Az eddigi fiúk közül neki volt a legfinomabb íze.
Felültünk. Egymáshoz fordultunk. Megöleltem és megcsókoltam. Mosolyogtunk. Lesöpörtem a testére ragadt fűszálakat. Nem is mentünk vissza a sátorba, csak kihoztunk két takarót, az egyiket a földre terítettük, másikkal pedig betakaróztunk. Nagykifli voltam. Ő pedig a kicsi. Szorosan öleltük egymást. Olyan szorosan… Olyan szép volt. Ez is olyan szép volt…
***
***Megjegyz.: persze az első anális szex nem volt ennyire egyszerű. De arról majd egy másik bejegyzésben mesélek nektek. Ha érdekel.
Öt éve
Vele a soktornyú megyeszékhely állomásán találkoztam először. Emlékszem, ültem a vasszagú sínek melletti kis büfében, kávét szürcsölgettem és cigit szívtam. Direkt így terveztem, kényelmesen, fél órával korábban odamentem. Nem akartam a véletlenre bízni, hiszen ez volt az első olyan alkalom, amikor élőben találkoztam egy meleg fiúval.
Természetesen az internetről ismertem. Kinéztem magamnak. Megtetszett a fényképe. Írtam neki. Leveleztünk. Aztán MSN. És az első telefonhívás. Remegett a kezem, miközben néztem, ahogy a telefonom kijelzőjén villog a neve. Vártam pár másodpercig, és felvettem. Hallom ma is, hogyan rezgett a hangja. Izgult. De az enyém akkor már nyugodt volt.
Ültem a frissen festett, fehérre mázolt széken. Hallgattam az elrobogó vonatokat. Azon gondolkodtam, hogy hogyan köszönjek neki. Fogjak kezet vele? Adjak puszit? Nem tudtam semmit, tizenöt éves kis senki voltam.
Aztán leült velem szembe. Szőke volt és macskaszemű. Mosolygott. Rámosolyogtam. Tudtam, hogy minden aggódásom alaptalan volt. Tudtam, már az első pillantásából tudtam mindent. A legelső másodperctől fogva egymásra voltunk hangolva.
Persze, furcsa volt, félévnyi interneten való interakció után a való életben is találkozni, érezni a finom kókuszillatát, hallani a hangját, látni minden apró mimikáját. Ezerszer többet kaptam élőben, mint az interneten. De persze előtte ott volt bennem a félelem. Mi lesz, ha nem tudunk egymásnak mit mondani, mi lesz, ha csak ülünk, mi lesz, ha túl sokat beszélek, mi lesz ha…
Ezeregy kérdés cikázott a fejembe. És ezeregy kérdés suhant ki egyből belőlem, amikor megláttam őt. Ő volt az első fiú, aki megcsókolt. Azt mondják – bár nem tudom nálatok hogy van – az első csókot sosem felejtjük el. Én semmiképp. Egész egyszerűen azért, mert minden tökéletes volt. A hely, az idő, a fiú. Hálásan gondolok vissza arra a napra.
Leláncolt gondolatok
Magyarországra születtem. Itt élek, már húsz éve. Itt kellett, hogy kialakuljon az identitásom, és a világszemléletem. Az, hogy hova születtem, hogy hol, milyen környezetben szocializálódtam, hozzájárult az én- és világképem kialakulásához.
Elmosolyodom. Itt élni nekem olyan, mintha a megtestesült szürke sivárság porában tapicskolnék. Szeretem Budapestet. Szeretem az országot. Az intoleráns emberek mentalitását azonban már kevésbé. És lássuk be: az emberek befolyásolják leginkább azt, hogy hogyan érezzük magunkat egy adott közösségben. Számomra – sajnos – úgy tűnik, egyre több olyan ember él itt, egyre több olyan embert nevel fel a társadalom szürke köpenyes anyja, akik a környezetük hatására válnak javíthatatlan, kendővel betakart szemű fiatalokká.
Nem ezt vártam. Az elmúlt években felreppent néhány üdvözítő gondolat, hófehér reménybe burkolva, hogy igen: valami változhat, jó irányba. Reméltem, hogy előrefele masírozunk, nem hátra. De rosszul ítéltem meg a helyzetet. Túl sokat vártam. Azt hittem, elfogadóbbá válunk, hogy végre a komp-ország véglegesen kiköt Nyugaton. De nem. A saját bőrömön tapasztalom azt, hogy mennyire elmaradottak egyesek, mind gondolkodásban, mind világszemléletben. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy pár év alatt képes megváltozni egy nemzet, és verem a falba a fejem, hogy reméltem, és esélyt adtam. Mert visszafele sült el minden igyekezetem. A magyarok többsége még nincs megérve a változásra. És ha minden úgy megy tovább, mint most… nem is lesz.
Meleg életforma? Meleg lét? Mi az? Te mit értesz alatta? Itt nincs minta. Tegnap láttam az Astoria és a Ferenciek tere között sétálni két harmincas férfit. És rájuk mosolyogtam, és ők visszamosolyogtak. Külföldiek. Egymást átkarolva. Aztán, mikor utánuk fordultam, már egymás kezét fogták. És jött a bácsi. Mogorva öregúr. Vaskos sétabottal, megállt, ő is utánuk fordult, ránézett a mosolygós arcomra. És dörmögött, átkozott. Engem is és a férfiakat is.
Itt nincsen minta. Itt lehetetlenség felhőtlen boldogságban megélni a melegséget. Itt nem az utcán, nem is a saját környezetedből tapasztalod meg, mik a lehetőségeid melegként. Távoli mintákhoz kell fordulnod. Fiúk a klubból. Blogok. Fórumok. Itt nincs olyan hely, ahol melegekkel tudsz megismerkedni. Hiszen a legtöbb meleg, még ha nem is titkolja az identitását, nem szívesen beszél róla. Mert tart a stigmatizálástól. A megbélyegezéstől. Attól, hogy emiatt elfordulnak tőle, kinevetik, furcsán néznek rá. Nincsen olyan, hogy meglátsz egy fiút a kávéházban, és odamész hozzá, beszélgetni. Ez a magyar természetből is fakad: nem vagyunk kifejezetten nyitottak. Nem sűrűn lépünk interakciókba számunkra idegen emberekkel. Pedig ennek sem kellene így lennie.
Akaratlanul eszembe jut Berlin. Mosolygós gondolatokkal képzelem magam elé Milánó szűk utcáit. Az ottani embereket. Az ottani melegeket. Boldogok, mert elfogadták a melegséget. Boldogok, mert közvetlenek. Boldogok, mert boldogan élhetnek. Mert nekik nem kell felvállalni azt, ami természetes.
Előttem nem volt minta, hogy hogyan kellene megélnem a melegségemet. Nagyon sokáig nem is találkoztam vele. Persze a sztereotípia sütött a tévéből, a homofóbia pedig a társadalomból… Nem tetszett. Még mindig nem tetszik.
És szörnyű, hogy több száz kilométert kellett utaznom, hogy belássam: nincs ez mindenhol így. Hogy van, ahol a melegség nem tabu…
Ezt fel kellene ismernie minden embernek. És elfogadni: melegek voltak, vannak és lesznek. És nem vagyunk rossz emberek.
De akkor miért nem szeret minket a társadalom?
Az első pornófilm
Emlékszel életed első pornófilmjére? Én igen. Még most is fel tudok idézni belőle apró részleteket: milyen volt a hölgy ruhája, a gyöngysora, tisztán látom a férfi arcát és a mozdulatok gyakorlottságát.
Pedig nem sokszor láttam. Egy jelentéktelen kis videó kazetta volt, gondosan elrejtve, de persze előlem nem sok mindent lehet eldugni.
Szerintem nálam már akkor kialakult – még ha nem is voltam tudatában – a nemi identitás. Módszeresen tekertem az engem érdeklő részekhez a kazettán. Persze, hogy nem tudtam akkor még, miért izgat jobban a férfi, és miért nem érdekel a nő. Persze, hogy nem tudtam, nem is gondoltam bele, mert minek? Minden hónapban szerelmes voltam, minden hónapban más lányba. Fiúkról akkor még szó sem volt.
A lányokkal való kapcsolataim sorra buktak el. Valójában el sem kezdődtek. Féltem belemenni kapcsolatba. Féltem úgy belemenni egy kapcsolatba, hogy nem éreztem a pluszt a másik nemben.
Általánosból elballagva, gimnázium elején már tudtam, hogy más vagyok. Ennek ellenére voltak itt is próbálkozások lányokkal, ám emellett egyre több meleg témájú történetet olvastam, aztán egyre több meleg témájú képet nézegettem, végül egyre több videóra kattintottam rá. Az internet eddig ismeretlen utakat nyitott meg előttem, s lassan átbillent a mérleg. Azt hiszem, a döntő fordulat akkor következett be, amikor életemben először regisztráltam egy meleg társkereső oldalra, a randi.gay.hu-ra. Ekkor tudatosult bennem, hogy olyan útra léptem, ami kihívásokkal teli. Ami rengeteg nehézséget gördít elém. Ami megbélyegez.
De én választottam. És ő is választott engem. Az út hosszú, és még mindig nem értem a végére. De felismertem és elfogadtam azt, hogy más(abb) vagyok [ti.: most egy titkot osztok meg a régi olvasóimmal is: nem minden esetben zárkózom el a lányok társaságától. A szépet keresem, s ez igenis megvan mindkettő nemben].
Amit eddig sikerült elérnem: beismertem magam előtt, hogy más vagyok, elfogadtattam magammal a tényt. Néhány emberrel – nevezhetjük őket barátnak – is sikerült megosztanom ezt. Boldog tudok lenni így.
De még mindig van mit fejlődnöm.