GayTalk

Az a fehér Opel II

Miután négy éve abban a fehér Opelban átléptem az első tapasztalat határát, és ajkaink elhajoltak egymástól, komolyan, férfiasan a szemembe nézett. Mondanom sem kell, természetesen én akkor nem voltam sem komoly sem férfias. Fiatal voltam, zsenge, tapasztalatlan és talán felkészületlen is. Viszont nagyon vágytam a legnagyobb félelmemre, egy fiúra, srácra, férfira, akármire, ami elérhető volt. Alig egy hónap kecskeméti élet után pedig ő volt a legelérhetőbb.

Kiszállt, s én követtem. Körbejött a kisbusz körül, majd hozzám érve kinyitotta a rakodóteret. Bemászott, s én követtem. Naivan azt hittem, csak erre az alkalomra kapta ezt a szerepét a rakodótér- ma már tudom, hogy nem. Volt ott minden, ami kellett- matrac, pléd és párna. Ismét megcsókolt, én pedig viszonoztam. Keze lassan becsúszott a pólóm alá. Minden porcikám vad örömmel tiltakozott.

Valami hirtelen jött bátorság hatására én is viszonoztam az érintését. Egyre merészebben engedtem az ujjaimat kalandozni. A pornófilmekből ellesett mozdulatokkal próbáltam erotikusnak szánt ölelésbe vonni. Látva tapasztalatlanságomat, nem tétovázott tovább, hanem lassan levetkőztetett, és ő is megszabadult a ruháitól.

Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. De tudtam, hogy nem szabad. Tudtam, hogy ez kell.

Hanyatt fektetett, és ajkamtól a péniszemig végigcsókolgatott, majd bekapta. Mintha a menny és a pokol egyesült volna abban a pillanatban. Egy villanásnyi idő alatt szakadt át a mélyről gyökerező görcsös ellenállás, és vette volna át a helyét a tomboló, üvöltő vad öröm.

Életemben először végre nem a jobb kezem vitt el a csúcsra.

Lassan, puszilva jött fel, mint ahogy lement. Csókolóztunk, majd - aznap már sokadszorra - ismét az ismeretlenbe vetettem magamat. Lefelé.

Nem tudom, mennyire volt ösztönös, mennyire a filmekből tanult és mennyire csak bénázások sorozata. Sosem kérdeztem, ő pedig sosem mondta. Azt hiszem, élvezte. Nem kellett sok neki.

***

Aznap éjszaka a kollégiumban álmatlanul forgolódtam. Nem tudtam elhinni, mi történt. Az agyam egy része még mindig erőtlenül tagadta a történteket és bűnbánatra szólított- de már túl késő volt. Vitathatatlanul és visszavonhatatlanul kiléptem a gyermekkori álmodozás világából.

***

Ma már kicsit bánom, hogy így történt meg. Ismerve a mai énemet, a mai értékeimet és a dolgokat, amikre büszke vagyok, mintha nem is ugyanaz az ember lennék. De tudom, hol kezdtem, tudom, mennyire szánalmas voltam, és tudom, hogy ha visszamehetnék az időben, megtenném újra. Nem tudtam tovább magamba fojtani a vágyakozást, a tagadás és az elnyomás szörnyetegét. Hagynom kellett tombolni, hogy megszabadulhassak tőle.

Fiúslányos szex

Nem tudok elvonatkoztatni a fiú-lány közötti párhuzam összehasonlításáról.

Lánnyal szexelni más élmény, mint fiúval.

Ha lánnyal szexelsz - és srác vagy -, ott érzed, hogy te irányítasz, hogy te vagy az erős, a harcra kész gladiátor. Amikor lefekszel egy lánnyal, akkor képes vagy a legmagasabb hegycsúcsra is felkapaszkodni, csak azért, hogy megmutasd, férfi vagy a talpadon!

Amikor lánnyal szexeltem, mégis volt bennem valami félsz...talán pont emiatt az érzés és nézőpont miatt gondoltam mindig azt, hogy kudarcot vallok...talán pont ez sodort el attól az érzéstől, hogy már-már feszengtem minden egyes alkalommal, amikor az ágy nappal is közel került.

Aztán fordult a világ, s egy srác mellett kötöttem ki. Itt már lehettem az oltalomra vágyó fél, az, aki csak akkor férfi, ha szükségét látja; s mégis, az első fiús alkalom volt a legrosszabb emlék.

Amikor lánnyal van az ember, akkor az más érzés. A lány puha, szinte beszippant. A fiú viszont kemény, erős és szorít. Mind a kettő megköveteli az óvatosságot...és itt nem is tudok tovább gondolkodni, mert tovább nem jutottam. Nem tudok teljes erőből lőni, mert lánnyal soha nem jutottam el arra a szintre, sráccal pedig mindig az "ártatlanabbik" szerepben voltam.

 

Az orált pedig jobban szeretem...mindegy, melyik végén vagyok a nyalókának...

Lánynak sose engedtem...fiút viszont ritkán dugok...szóval a két dolgot nehéz összehasonlítani. Már csak azért is, mert amikor orálisan kényeztettem egy lányt, az természetesen jött; viszont, amikor egy srác először élvezett a számba...azt hittem meghalok, ott, azon nyomban szinte visszaöklendeztem rá az egészet, majd rohantam kimosni a számat.

Szégyelltem magam, amikor először voltam sráccal! Sírtam, s szégyenkeztem! De tudtam, hogy nem utoljára tettem.

Utána már srácra vágytam. Lassan felismertem, hogy nekem nem a punci kell. Hogy én nem vagyok aktív (kivéve az orált, mert azt szeretem;) ).

Néha most is elgondolkozom, hogyan tovább, hogy ha most, ebben a szent pillanatban, amikor annyira szeretem a barátomat, ő elhagyna, én képes lennék egy lánnyal együtt lenni, szexelni vele, de képtelen lennék igazi férfiként viselkedni...jó nekem így, kisfiúként, srácként, talán feminim férfiként; jó így, gyengébbik férfiként, mert olyat kapok, amit nő mellett nem kapnék meg.

Egy lány mellett kötelességem lenne, egy srác mellett kedvem van. Mint első alkalommal; a lány mellett feladatnak éreztem a teljesítést, a srác mellett felszabadultam.

xoxo Maxen

Az első kapcsolat

Előbb vagy utóbb mindenki életében eljön a boldog pillanat amikor először csókol meg úgy egy srácot, hogy tudja, nem csak egy éjszakás futókaland lesz belőle. Vagy nem? Miről ismerszik meg a jó párkapcsolat? Egyáltalán, honnan lehet tudni hogy 'a dolog' közted és Közte komoly vagy nem? Honnan tudhatod meg hogy tényleg szeret és nem csak gerincre akar vágni?

Sokan azt mondják, hogy az első komoly kapcsolat előtt nem árt egy kis élményszerzés, hogy utána magabiztosabb legyél. Mások viszont úgy vélik hogy előbb olyan valakit keress, akit szeretni tudsz, hogy bízhass benne, hiszen ki tudja mi mindenre lenne képes egy aljas nyunyóvadász...?

Nos, megmondom őszintén én valahol mindkét oldalnak igazat adok. Az első párkapcsolat sem egy beskatulyázható fogalom, melyre rá lehet húzni egy általános sémát. Ahány ember, annyiféle változat, bár meg kell vallani, életre szóló szerelem általában nem egy olyan kapcsolatból szokott kialakulni, amelybe az ember 15-16 éves fejjel ugrik bele, jórészt tapasztalatlanul.

Én már rendelkeztem némi előismerettel, mind elméleti, mind pedig gyakorlati síkon amikor az első párkapcsolatom elkezdődött és szerintem ez nekem egyáltalán nem jött rosszul. Őszintén megvallva előtte nem is nagyon kerestem tartós kapcsolatot, vagyis ha kerestem is, nem találtam arra megfelelőt, vagy ha megfelelő lett is volna, tapasztalatlan, félős kis 'pályakezdő' nyunyóként nem mertem sokat tenni egy ügy érdekében sem.

Az első kapcsolatom pedig lett amilyen lett... nem túl hosszú, de mindenképpen tanulságos, és szerintem ez az optimális. Én mindig is híve voltam a mélyvíz-taktikának. Igaz, hogy ez a legkíméletlenebb módszer, viszont tény, hogy ezzel tanul a legjobban az ember. Már ha megfelelő lelkülettel rendelkezik, hiszen van, akit a kezdeti kudarc és félreismert ember csak elrettent. Minden esetre azonban ha más nem is, az mindenképpen elmondható nagy általánosságban, hogy az első kapcsolat bír a legnagyobb tanító és nevelő erővel. Egyrészt önbizalmat adhat (Lám, megy ez nekem!), megismertethet egy sor élménnyel és tapasztalattal, ami fontos az önbizalomépítésben, és végül, de nem utolsó sorban akár ismerettségekre is szert tehet az ember, ami azért fontos, mert...

... javítsatok ki, ha tévedek vagy torz ideáim vannak, de szerintem ez az egész párkapcsolatosdi olyan, mint egy lépcső. Hogy egyre magasabbra és magasabbra érj, sok lépcsőfokot kell magad mögött hagynod. Ehhez nyilván egyre nagyobb erő és ügyesség szükségeltetik, mire végül már annyira erős és ügyes leszel hogy eléred a lépcső tetejét, ahonnan már nincs feljebb- vagyis megtalálod életed szerelmét. Szőke fürtök, fehér paci, mi kell még...?

A lényeg mindenképpen az, hogy bár annak tűnhet, az első kapcsolatot nem kell véresen komolyan venni, mindamellett persze, hogy tiszteled és szereted valamilyen szinten a másikat.

Ismét hangsúlyozom, hogy ellene vagyok mindenféle sematizmusnak, tehát az is lehet, hogy az első pasid/csajod rögtön életed szerelme lesz- nos, ez esetben rohadj meg nagyon szerencsés vagy, és csak irigykedni gratulálni tudok :D

"Life is just a learning experience" - Jade Cole

Vágjunk a közepébe! Meleg vagyok. Hogy miért? Nem tudom, már igazából nem is érdekel. Azt viszont tudom, hogy már óvodás koromban másként viselkedtem, mint a többiek. Míg a fiúk autóztak, én a játékfigurákat részesítettem előnyben, kifejezetten a barbie-kat. Mondjuk elég fura, hogy szüleim vettek is nekem. Persze én kértem azzal a magyarázattal, hogy filmet forgatok velük.

Mindig is a lányok társaságát kerestem. Ez mind a mai napig így van. Emlékszem, kisiskolásként öten alkottunk egy klikket, én voltam az egyedüli fiú. A suli hátsó udvarán, ahol senki sem látott minket, együtt táncoltunk és énekeltünk, sokszor még kendőt is tettem a fejemre, mintha hosszú hajam lenne. Ejj, transzvesztita-hajlam. :DD Totál lányos kisgyerek voltam, nagyapám abban az idően kérte tőlem, amire most is tisztán emlékszem: "Most már egy kicsit férfiasabban!" A suliban el is lettem könyvelve a buzinak. Most, hogy belegondolok, eddigi életem során minden nagyobb társaságban (pl. osztály, néptánccsoport) kételkedtek a nemi hovatartozásomban. Noha voltak gyerekszerelmeim, jártam kisiskolásként lányokkal, de nem számít, hisz kinek ne lettek volna pindurkapcsolatai. De ez nem számít.

Teltek-múltak az évek és egyre inkább komolyodtam, ezzel együtt pedig csendesedtem. Elkezdtek érdekelni a fiúk. Hatodik osztályos voltam, mikor információéhesen kutakodtam könyvekből és neten, vajon mi ez az érzés, ami rabul ejtett. És kiderült: ez a homoszexualitás. Nem estem pánikba, nem is akartam elfojtani magamban, inkább azon voltam, hogy senki se tudja meg. Mivel konzervatív és anyai ágon vallásos családban nőttem fel, kihatottak rám szüleim nézetei, így máris az jutott eszembe, hogy úristen, nem lehet majd családom és kitagadnak, ha kitudódik. Onnantól kezdve ez lett a legmélyebb titkom. Visszahúzódóbbá váltam. Nem sokkal később kezdetét vette az az időszak, mikor még jobban belemerültem a témába és mára már nincs olyan oldal, amit ne kerestem volna fel. Először is szembesülnöm kellett a szomorú ténnyel: utálnak minket. Azonban nem próbáltam lányokkal járni, sem ostorozni magam emiatt. Azt sem mondom, hogy könnyű volt elfogadni, de nem volt iszonyatosan nehéz. Ehhez persze az egóim is hozzájárult később.

Elballagtam általános iskolából és jött a gimi. Plátóian szerelmes lettem egy végzős srácba. Ha elmentünk egymás mellett a folyosón, eszméletlenül zavarba jöttem, sokszor rá se mertem nézni, holott ő megtette és néha még meg is akadt a tekintetünk egymáson. Ekkor voltam 15 éves. Ma már kezdeményezően rámosolyognék vagy valami, de akkor persze még nem volt hozzá bátorságom.

Felfedeztem a chatet. Az állításaim azonban sosem edték a valóságot. Mindig csak hazudtam és hazudtam, mert féltem, de legalább kapcsolatot teremtettem melegekkel egy kis időre. 2008 februárjában (16 évesen) találkoztam személyesen életem első melegével, akit MSN-ről már két hónapja ismertem. Nagyon izgultam a találka előtt. Bemutatkoztunk egymásnak, elmentünk inni valamit (na nem kocsmába, hanem egy elegáns kávézóba :D), aztán még sétálgattunk és elbúcsúztunk egymástól. Tőle szereztem tudomást a helyi melegbuliról, azelőtt azt sem tudtam, hogy létezik ilyen a városban. A találkozást követően felbátorodtam és ténylegesen elkezdtem ismerkedni meleg srácokkal. Már nem hazudtam, csak magamat adtam, így szép számmal gyűjtöttem az ismerősöket. A srác többször is hívott melegbulizni, de csak negyedjére mondtam igent, mert addig féltem elmenni, persze kerestem a jobbnál jobb kifogásokat. Még jó, hogy egyáltalán érdekeltem és tovább erősködötött. Szóval lementem és az volt életem legjobb melegbulija. Azt az érzést kívánom minden olyan zöldfülűnek, aki először jár olyan helyen (a zöldfülű kifejezés itt nem bántás, hisz én is az voltam). Persze én lettem az újfiú, akire mindenki kíváncsi. Ez mindig így van: ha helyes vagy és kezdő, sokan rád fognak nyomulni. A buliban találkoztam egy mai napig jóbarátommal, akivel már két hónapja MSN-eztem. Nagyon jól éreztem magam.

2008 áprilisában mondtam el két akkori barátnőmnek, hogy meleg vagyok. Nyáron pedig megcéloztam két gyerekkori barátnőmet és velük is tudattam. Tisztelték, becsülték, hogy közöltem velük és onanntól kezdve mindig kérdezgettek, hogy mi miként történik a melegvilágban. Ez természetes folyamat: azok, akik jól fogadják a dolgot, nyitnak és kíváncsiak. Aki meg az előbújás után leszar, az sose szeretett.

Jött a nyár, jött a "szerelem" (azért idézőjel, mert igazából szerelem a szerelembe). Vegyük úgy, hogy az első párkapcsolat, amire az egész nyaram ráment. Nos, nem volt egy love story. Féltékenység és hazugságok árnyékolták be a kapcsolatunkat, amibe túl hamar belerohantam. Kis kezdő voltam, örültem, hogy wow járhatok egy fiúval, szexelhetek egy fiúval és megélhetem a meleg oldalam is. Nem voltam eléggé körültekintő, de elé naiv ahhoz, hogy belemenjek. Lehetett volna több eszem? Később az exei kezdték zavarni a vizeket, az istenért se hagyták volna, hogy nekem jó legyen. Párom is elég nyitott volt feléjük, sőt, állítása szerint barátaivá fogadta őket, visszajárt hozzájuk. Ez engem nagyon zavart. Úgy gondoltam, hogy érez valamit irántuk. A szakítás után már nem így vélekedtem, de miután megtudtam, hogy még szexel is velük... visszatértem ahhoz a nézethez, amit a kapcsolatunk idején vallottam: ha még benne van az ex a képben, ott biztos van valami. Értitek. Továbbá a párom a szüleimnek is el akarta mondani, hogy meleg vagyok. Erőszakoskodott. Akkor kellett volna őt otthagynom, de látjátok, idióta voltam és még vele maradtam. Hogy mi lett a vége? Egy botrányos szakítás. Ő mondta ki a végét, mégsem hagyott nyugton, folyamatosan zaklató leveleket és SMS-eket kaptam tőle. Na meg újra elkezdett fenyegetni, hogy lejön hozzánk és mindent kitereget anyuéknak (annak ellenére, hogy nem is ismerte őket). Jobbnak láttam, ha megelőzöm és én leszek az, akitől anyu megtudja az igazat.

Bementem tesóm szobájába, ahol anyu épp netezett. Rázúdítottam a dolgot röpke tíz perc alatt. Nem sírt, nem akadt ki, csak kérdéseket tett fel nekem meglepődve. Arra kértem, hogy hívja fel és állítsa le az exemet. Meg is tette, a zaklatás befejeződött. Anyu másnap már a következőket vágta a fejemhez (gondolom addig még sokkban volt és csak aznapra fogta fel, hogy mi is van): "Szeretlek, de nincs már benned semmi reményem."; "Hogy pusziljalak meg, ha tudom, hogy azelőtt egy fiú ért hozzád?"; "Nem lesz hosszú életed." (célzott az AIDS-re). Oh, ha már az AIDS-nél tartunk, a párommal óvszer nélkül szeretkeztem, megijedtem és már rohantam is tesztre. Negatív lett, de a rémület megvolt. Aranyszabály: védekezz! Visszatérve anyura, teltek-múltak a napok és egyre inkább kezdett leülepedni benne az, hogy meleg vagyok. Azonban a téma máig tabu köztünk. Nem beszélünk a melegségemről, nem is erőltetem. A hullámvölgyekből most egy időre kikecmergett és megnyugodott, de félek, ha lesz párom, újra közéjük téved majd. Mintha lazult volna egy kicsit a kapcsolatunk... nem is tudom.

Számos dolgot tapasztaltam a melegvilágban és valószínüleg tapasztalni is fogok még sok mindent. Azt hittem, hogy minden szép és jó, de tévedtem. A melegek közt is ugyanúgy megy a szarkavarás, a kétszínűség, a hát mögötti susmus, a rosszakarás és az általam oly gyűlölt hajtűdobálás. Találkoztam olyan meleggel is, aki a szerepét féltette a helyi melegéletben. Tartott tőle, hogy ő lejárt lemez lesz és én fogok kelleni mindenkinek helyette. Őt bárki ágynak dönti, engem nem, szóval meg is maradt a ribanc-imidzse. De nem csak rossz tapasztalatokat szereztem! Találtam magamnak barátokat is, megértő lelkitársakat, sőt, azt mondom, hogy az első kapcsolatom is megedzett. Én is elkövettem a saját hibáimat, amiket a teljesség igénye nélkül fel is soroltam ebben a szövegben.

És ma már élem életem a melegségemmel, a pasikkal együtt. :) További történetek hamarosan!

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja