GayTalk

Depresszió

Sajnos sokakat érint ez a betegség és sajnos a melegekre ez halmozottan igaz. Természetesen ez független attól, hogy az ember meleg-e vagy sem. Esetünkben inkább arról lehet szó, hogy a kialakulása esetleg olyan dolgokhoz vezethető vissza, mint az elutasítottság a szülők, barátok részéről vagy éppen önmagunk nem elfogadása. Nekem is volt benne részem és sikerült kijönnöm belőle, éppen ezért osztom meg a történetem, hogy segítséget, támpontot nyújtsak a hasonló helyzetben lévőknek.

6 éve történt meg az, amire egyáltalán nem vagyok büszke és amit, ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor máshogy csinálnék, másképp csinálnék. Akkortájt kerültem középsuliba és már előre féltem, hogy mi lesz, kik vesznek majd körül, hogyan fogadnak stb. Először mindenki ismerkedett a másikkal az osztályban, aztán elkezdtek kialakulni a klikkek. Sajnos nem minden emberben van jóindulat és pont egy ilyen emberekből álló csapat talált meg magának, annak ellenére, hogy akkor még magam sem vállaltam fel még önmagam előtt sem, hogy meleg vagyok. Nem tudom hogyan, miből gondolták, hogy az vagyok (persze nem tévedtek e téren), de elkezdtek célozgatásokat tenni, piszkálódtak. Megpróbáltam elkerülni őket mindig, de persze a bujkálás nem megoldás. Így hát inkább tűrtem, hogy beszólogatnak, mintsem, hogy megfutamodjak. Csak azzal nem számoltam, hogy a folyamatos védekezés nélküli tűrés hova fog vezetni. Próbáltam minden szavukat elengedni a fülem mellett, de teljesen sohasem sikerült, mindig volt olyan, amit meghallottam és bennem ragadt. Olyannyira, hogy ez a sok sérelem felhalmozódott bennem és nem igazán sikerült szemet hunynom felette. Addig-addig gyűlt bennem, még eljutottam arra a pontra, hogy azon kezdtem el gondolkodni, hogy már semmiért sem éri meg, nincs értelme itt lennem. Ez három hónapon keresztül zajlott bennem és közben egyre mélyebbre süllyedtem, egyre többször jártak olyan gondolatok a fejemben, amik egy ép és egészséges ember fejében meg sem fordulnak. Sokszor gondoltam a halálra, arra, hogy akkor biztos jobb lenne, nem kellene tűrnöm a megalázásomat másoktól, nem kellene ilyenekkel foglalkoznom. Sajnos odáig fajult a dolog, hogy a gondolatokból tett lett, de még akkor sem álltam meg. Nem akartam tovább szenvedni, tovább törni magam mások miatt. Teljesen kilátástalannak éreztem az életemet, magamat pedig hasztalannak gondoltam, aki csak azért van a világon, hogy szenvedjen. Aztán 2003 decemberében történt valami. Épp színházi előadásra mentünk az osztállyal - amire én már nem értem oda. Útközben ugyanis rosszul lettem és a mentő vitt el. Történhetett mindez azért, mert önmagamat hibáztattam mindenért, saját magamat marcangoltam, mind lelkileg, mind testileg és mindez odáig vezetett, hogy a testem figyelmeztetésképp feladta a harcot az agyammal . A kórházban, az ágyban fekve azon az estén átértékeltem mindent magamban. Felfogtam, hogy a dolgok nem mindig úgy működnek, ahogy azt én szeretném és gondolom. Vannak bizonyos dolgok, amiket tudunk befolyásolni és vannak olyanok, amiket el kell fogadni, még ha ez baromi nehéznek és lehetetlennek tűnik. Az első, amit akkor megfogadtam magamban, hogy nem teszem tönkre magamat csak azért, mert úgy gondolom, hogy akkor nekem jobb lesz. Nem éri meg egyáltalán.

Az önmarcangolás nem megoldás a problémákra, a halál nem megoldás a problémákra, csupán elfedi, de nem szünteti meg azokat. Ha igazán azt akarom, hogy a bajaim végleg megszűnjenek, akkor nekem is kell tennem valamit, áldozatot kell hoznom, meg kell bírkóznom a hétköznapokkal, még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy semmi értelmük nincsen. Ezzel a fejemben keltem fel másnap és ezeket azóta is magam előtt tartom. Nem szabad, hogy bármi is a kedvem szegje vagy kizökkentsen a saját ritmusomból. Nem szabad, hogy más emberek miatt, akik úgy élik ki magukat, hogy másokat bántanak, szidalmaznak, piszkálnak az ember rosszul érezze magát, hiszen pontosan ez a céluk, hogy azt lássák, ahogy megtörnek. Ezt pedig nem szabad engedni és igenis lehet ellene tenni, hisz az én példám is azt bizonyítja, hogy van kiút a legmélyebb gödörből is. Persze nem szabad eddig eljutni és ennek az útnak az elején megannyi helyes és jóravezető út közül választhat az ember, még akkor is, ha elsőre bizonytalannak és végeláthatatlannak tűnik egy-egy nehezebb út, de a végén ott van a megoldás, ami nem az, hogy eldobjuk magunktól az életet illetve hogy szomorúságba süllyedünk, hanem az, hogy ÉLJÜK az életet annak minden jóságával, gondjával, bajával, mert erről szól az élet, mert mindenre van megoldás és mindenhonnan van kiút, csak keresni kell és higyjétek el, hogy mindig fogtok találni, nem is egy helyes irányt.

Csak azt tudom tanácsolni, hogy semmi sérelmet ne tartsatok magatokban, de tényleg semmit. Én ezt úgy oldottam meg, hogy egy füzetbe - nevezzük naplónak - mindig kiírtam magamból azt, ami bánt és közben elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan is lehetne orvosolni az adott problémát, amelyet végül nem is kellett, hiszen azonnyomban megszűnt, ahogy befejeztem az írást, mert már nem volt bennem és máshogy láttam azt, amit korábban még a világ legszörnyűbb dolgának tekintettem, ami csak történhet velem és körülöttem. Fontos, hogy legyen valaki, aki mindig meghallgat és segít, de ha nincs az se adjon okot az elkeseredésre, hiszen megannyi lehetőség van, hogy kiadd magadból a szomorúságod, gondoljunk például csak az előbb említett füzetre ;) Szóval mindig tartsd szem előtt, hogy az életnek igenis VAN napos oldala és csak rajtad múlik, hogy mennyire teszed fényessé azt az oldalt, mennyire akarsz azon az oldalon maradni.

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja