GayTalk

A felvállalás folyamat

Azt hiszem, én elértem a felvállalás csúcsára. Nem akarok tovább lépni, talán már csak a titkolózást hagyom hátra, s ha egy barát vagy ismerős megkérdezi, nem mondok mást, csak amit érzek.

A barátokkal kezdődött. A bizalmasokkal és a volt szerelmemmel, aki lány. Az elmúlt 2 évem alatt ők voltak az elsők, akik megtudták. Az első pár hónapban felfedtem előttük, mi a helyzet, aztán sokáig nem történt semmi, majd el kezdett foglalkoztatni, hogy mi lenne, ha...

Valamikor tavaly ősszel kezdtem kacérkodni, hogy talán a szüleimnek elmondhatnám. Mindenki előtt olyan könnyedén ment, miért pont előttük okozna nehézséget? Ha a volt barátnőm képes volt megbirkózni azzal, hogy szakításunk után 2 hónappal elmondtam neki, a szüleim is megtudhatják.

Aztán egyszer csak kiböktem. Anyunak a telefonba. Ott ültem a szőnyegen, s elmondtam neki. Sírt és letette. Ott a szőnyegen bántam meg az elmúlt fél év minden tervezését. Pedig ezerféleképpen akartam elmondani. Legegyenesebben úgy akartam, hogy otthon leültetem mindkettőjüket a konyhában (a nappali túl nyitott, öcséim könnyen kihallgathattak volna - még erre is gondoltam).

Átfutott az agyamon az is, hogy megyek ki az állomásra, ha netán azt mondják, 10 percem van összepakolni és takarodjak.

Ehhez képest anya beszélt apával. Apa még az autóban hazafelé menet rákérdezett, s otthon megbeszéltünk mindent.

S mi kellett mindehhez?

Amikor még otthon laktam, a szüleimmel arrogánsan, türelmetlenül viselkedtem. Most viszont, hogy már messze élek és ritkán járok haza, már megváltoztam. Kedves vagyok, beszélgetünk és egyre inkább megnyíltam. Talán ez is segített.

Amikor az állomáson álltam, s a vonatra vártam, felhívtam anyut, hogy szereztem jegyet. Mikor elbúcsúztunk, azt mondta, ha bármi titkom van, máskor nem kell haboznom, nyugodtan mondjam el.

örülök, hogy a szüleim megbeszélték ezt. Örülök, hogy elmondtam nekik. De legfőképp annak örülök, hogy mindez nemhogy gyengített, hanem erősített minket.

Azt hiszem, itt a határ. A nagyszüleimnek biztos nem mondom el, nem akarom terhelni őket ezzel. Az öcséim se fogják megtudni, majd ha idősebbek lesznek. Az pedig, hogy a család többi tagja megtudja, kizárt. Apu óva intett, ha nagybátyám megtudná, képes lenne 1-2 beszólásával sírásra sarkalni anyut.

Azt hiszem, az elmúlt két évben folyamatos volt a coming out. Itt most megálltam és időzöm egy darabig.

xoxo Maxen

Egy postit

2007 február vége felé járunk. Captain ziláltan vág át a fagyott Fagyivároson unokatestvére háza felé, ahol csapnak egy "görbe estét". 15 évesen a görbe este számomra még mentes volt az alkoholtól, cigitől és egyéb ártalmas förtelmektől- sokkal inkább jelentett jóval éjfél után fent létet, nevetést, filmeket, beszélgetést- könnyed és egyszerű gyermeki együttlétet.

2007 február vége felé, azon a zimankós fagyivárosi éjszakán minden megváltozott.

Feltett szándékom volt beavatni Nórit valamibe, aminek kilétét, természetet, mibenlétét még én sem nagyon értettem, nem fogtam fel teljességében, nem tudtam keresztüllátni rengeteg rétegű természetén és a társadalmat megosztó természetén.

Akkor úgy tudtam, más vagyok. Ma azonban már tudom: cseppet sem vagyok más, mint bárki. Az a fagyos februári este Fagyivárosban az első lépés volt ennek felismeréséhez.

Hogy ne tudjak megszökni magam elől, már jó előre bejelentettem: el akarok mondani valamit. Ő pedig rögtön faggatni kezdett, gyermeki kíváncsisággal akart tudni mindent arról, amiről jószerével még én sem tudtam sok mindent.

Szenvedtem. Makogtam. Dadogtam, hebegtem- habogtam, szavakat keresetem de nem találtam: kértem hát egy postitet.

Hazugsággal indítottam az életem új, a kiteljesedés és önfelismerés felé vezető szakaszát: azt írtam, nem csak a lányokat szeretem.

Ez a kis ferdítés, ez az önkímélő kis hazugság indította el azt a lavinát, aminek utórengései még ma is sziklákat gördítenek, árkokat és völgyeket nyitnak meg- formálják és alakítják a tájat.

Vége lesz valaha is...? Azt hiszem, ez egyike azon számtalan kérdésnek, amire sem én, sem Te, se senki más nem tud válaszolni.

Barát, az egyetlen

Az egyetem melletti étteremben ülünk. Beszélgetünk és eszünk. Hosszúra nyúlik ez a délután.

Az egyetemi csoportban a legjobb barátom, lány. Alig múlt 2-3 hónapja, hogy szakítottam a nagy Ő-vel, Mirandával. Aztán egyszer csak elmondtam neki, miért jövök én annyit a fővárosba. Meglepődik, de elfogadja. Megért. Részéről ugyan úgy a barátja maradok, sőt, erősödik is a barátságunk.

Aztán telik az idő, s Mirandának is elmondom. Mérges és dühös. Érthető. Nem is értem, miért mondtam el. Viszont jól sül el a dolog. A szakításunk után újra jóban leszünk. A tény, hogy a fiúkhoz vonzódom, megváltoztat mindent. Ő barát, amit elfogad. Rátalál a szerelemre, megéli az újabb szakítást, majd ismét szerelmes lesz.

Aztán újabb barátoknak mondom el. Kettőnek. Ülünk a teázóban. A tökéletes alkalom ez. Ez az az időszak, amikor a baráti társaság átalakul azzal, hogy valaki kilép a körből. Háromra zsugorodik a brancs. Kihasználom az alkalmat, s közlöm mindkettőjükkel, hogy meleg vagyok. Nincs meglepődés. Sőt! Szerintük én mindig is az voltam, s meglepődtek, hogy lánnyal jártam!

Végül a negyedik alkalom. A lakótársammal - aki szintén lány -, s középiskolai osztálytársam volt, a Margitszigeten sétálunk. Mirandáról beszélgetünk, hogy miért szakítottam vele. Mondom, egy fiú miatt. Kicsúszik. Kerek szemekkel néz rám, csak nem csalt meg? Mondom, nem. Csak szakítottam, aztán kipróbáltam egy sráccal, s azóta fiúkkal vagyok. Ő is jól fogadta.

Négy alkalom volt, amikor elmondtam a hozzám közel álló 5 embernek. Aztán végleg a fővárosba költöztem, s már tudják azok, akikkel napi kapcsolatban vagyok.

De a szüleim nem, s ez az, ami a legjobban kétségek közé sodor. Vajon mikor és hogyan mondom el nekik? Lassan ott tartok, hogy 2 éve lakom Pesten. Az első fél évben 2 hetente hazajártam, majd 2-3 havonta. Tavaly nyár óta viszont csak 2-szer utaztam haza. Legutóbb karácsonykor.

Egyrészt, túl ritkán találkozunk, hogy ez csak úgy kijöjjön. Másrészt, miért is? Hisz, telefonon beszélünk, mióta Budapesten lakom, sokkal jobb a kapcsolatom velük. S végül, még néha most is az asztalra vetik a "költözz haza" kártyákat, de én félek kidobni az asztalra azt Ászt, akit nem hagynék el semmiért.

A felvállalásnak két fontos állomása van, a barátok és a szülők. Előbbi könnyebb, hisz a melegség egy életforma, amit titkolni ostobaság, s csak húzni lehet előttük a dolgot. Utóbbi viszont meghatározó lépés, mert azok alkotnak eztán véleményt, akik felneveltek, akikre életünk végéig felnézünk, s akik mindig a családtagjaink maradnak.

xoxo Maxen

Levél

Múlt vasárnap végre megtörtént velem az, ami mindezidáig óriási bizonytalanságban tartott. "Elmondtam" anyukámnak, hogy meleg vagyok. Azért csak "elmondtam", mert valójában nem szóban tettem mindezt, ahhoz azért nem voltam elég bátor, meg inkább a könnyebb utat választottam, ha már volt rá lehetőség, úgyhogy írtam neki egy levelet, amiben beszámoltam a másságomról. Tettem ezt mindazért, mert már nem bírtam tovább. Nem bírtam, hogy nap mint nap azzal kelek és fekszek, hogy ott motoszkál bennem a gondolat, hogy mikor lenne jó ötlet elmondani neki. Nem bírtam, hogy folyton ezen agyalok, hogy sorra veszem az eshetőségeket, hogy folyton elbizonytalanodok, majd felbátorodok, aztán megint csak ugyanott tartok. Nem bírtam a bizonytalanságot. Ezért is döntöttem úgy, hogy ha szakad, ha törik, én márpedig elmondom neki, legyen bármi is, már nem érdekelt az egész, csak az, hogy végre ne kelljen magamban tartanom ezt a dolgot. Nem tudtam hogyan fogja majd fogadni, de már nem is emiatt aggódtam. Inkább amiatt, hogy sikerüljön véghez vinnem. Tehát megírtam a beszámoló levelemet neki, majd odavittem hozzá, visszamentem a szobámba és vártam. Végzett a levél olvasásával, majd pedig odajött hozzám. Amit abban a pár percben éreztem, amíg a levelet olvasta, azt az érzést leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valami miatt iszonyatosan izgulok: a gyomrom hullámzik, a gondolatok kavarognak és azt várom, hogy legyek már túl az egészen. Odajött hozzám és először nem értette a dolgot. Kérdezte, hogy ez most hogy jött és, hogy mi ez. Aztán töredelmesen, félszavakban elmondtam neki, hogy ezt én komolyan gondolom, ez így van, így jól érzem magam és boldog vagyok és mindezt csak azért szerettem volna, hogy tudja, hogy őszinte maradhassak vele a továbbiakban is. Nagyon megértő volt és kijelentette, hogy akármi legyen én számíthatok rá. Aztán annyiban maradtunk, hogy majd még beszélünk a dologról. Ezután a korábbi izgalmam örömmé duzzadt. Leírhatatlan és felfoghatatlan örömmé, amit valószínű sosem tapasztaltam volna meg, ha nem teszem meg ezt a lépést. Úgy gondolom ezek után, hogy nincs olyan probléma, amit szülő és gyerek ne tudna megbeszélni egymással. Persze olyan van, hogy az egyik fél elzárkózik mindennemű probléma megoldástól és akkor lőttek az egésznek. De kis ráhatással, kis akarással mindent el lehet érni, csak bízni kell magunkban és a másikban, hogy igenis, a dolgokon lehet változtatni, még ha nehezen is és még ha sokáig is tart ez a változtatás, de nem lehetetlen.

Túl vagyok rajta. Tudja, tudom, tudjuk. Azt is tudom, hogy nem mindenki van ilyen szerencsés helyzetben, de éppen ezért írtam le az előző pár sorban, hogy van remény, hogy nem szabad feladni. Persze gondolhatjátok, hogy most nagy a szám, meg könnyen beszélek, pedig nem. Ugyanolyan vagyok most is, mint voltam, csak annyi könnyedséggel, hogy nem kell többé magamban tartanom olyan dolgot, ami kihatással volt talán az egész eddigi életemre. Bizonytalanságban éltem, egy ingó talajon, ami valjuk be nem igazán jó helyzet. Ezen akartam változtatni, hogy ha anyum mégsem fogad el, mégsem ért meg, azért én magamban helyre tegyem a dolgokat, hogy megkönnyítsem a saját életem. És remélem ezzel, hogy ezeket most leírtam és elmondtam, talán másoknak is egyfajta támaszt tudok nyújtani, azoknak főleg, akik hozzám hasonlóan túl bizonytalanok a láthatatlan jövővel kapcsolatban.

Anyu, meleg vagyok!

Ez az a mondat, ami soha nem hagyta el a szám. Ennek ellenére anyukám mégis tudja. Ennek részleteiről nem akarok mesélni, leírtam a történetemben hogyan ment.

Viszonylag sok tizenéves meleget ismerek és a legtöbbük azzal a problémával küzd hogy nem tudja, meri vagy akarja bevallani szüleinek, de legalábbis édesanyjának melegségét. Hogy miért?

Úgy gondolom, a mai magyar szülők akiknek tizenéves gyermekeik vannak, javarészt konzervatívok ezt a kérdést illetően. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne szeretnék a gyermekeik azok után, hogy megtudják, melegek. Egy szülő mindig szülő marad.

Sokan félnek a drámai jelenetektől, a kitagadástól, attól hogy már nem fogják szeretni, nem fognak rájuk ugyanúgy tekinteni. Éppen ezért sokan hajlamosak magukból áldozatot csinálni és a saját kis világukba bezárkózni, elűzni maguktól mindent- ezek az emberek lassan a szakadékba hajszolják magukat.

Amit mindenképp figyelembe kell venni az az, hogy a melegség felismerése és megélése nem csak a melegeknek lehet lelki teher, hanem a szülőknek is. Nem azért, mert a kisfiukat vagy kislányukat tisztességes családanyának vagy -apának képzelték el és úgy gondolják, hogy ebbe a képbe nem illik bele a melegség, hanem azért, mert legtöbbük ugyanúgy szánalmasan keveset tud a melegségről, mint a magyar társadalom legtöbb tagja. Ezért amire szükségük van az rengeteg türelem. A kezdeti nehéz fogadtatásnál nem kell rögtön megsértődni vagy eljátszani a hattyú halálát hanem nyugodtan meg kell velük beszélni hogy mi is a helyzet a fiú-fiú párosokkal, az AIDS-szel, ezzel az életformával. Az őszinteséggel, nyugalommal és azzal, hogy megmutatod a szülődnek hogy igenis tenni akarsz azért hogy ezt is együtt éljétek át, úgy gondolom -és úgy tapasztaltam - hogy a sikeres elfogadás előfeltétele.

Innentől pedig a dolgok a maguk útján haladhatnak tovább; a titkolózás lebontása, a folyamatos őszinteség és akár a párod bemutatása sokat segíthet. Nem kell állandó napirenden lennie a melegségednek, elég ha olyan mindennapi és evidens témának veszed amit alapvetően megosztasz velük.

Persze ha tartós elutasítás a válasz mindennemű közeledésre, akkor nem árt egy pszichológushoz segítségül fordulni, aki segít mindenkinek átvészelni a nehéz időszakot.

Alapvetően különbség van az anyák és az apák között- mondják sokan. Talán tényleg úgy lehet hogy az apák nehezebben fogadják el, nem tudom, de szerintem általános hogy aki igazán szeret, az mindenhogy szeret. Nem a heterot vagy a meleget szereti benned hanem a gyermekét, aki az övé.

Az első, de nem az utolsó...

Tavaly megtörtént az első coming outom - végre! Most pedig elétek tárom, hogy hogyan is jutottam el odáig, hogy megtegyem azt a lépést, amitől mindig tartottam és amit soha sem akartam megtenni, mert féltem, de megtettem és örülök neki, hogy így döntöttem.

Egészen kis koromban, talán 4-5 éves lehettem, amikor már motoszkált bennem valami, amit akkor még nem igazán tudtam, hogy micsoda, csak volt és ennyi. Észrevettem, hogy az oviban és a játszótársaim között is inkább a lányokat preferálom - persze nem úgy, hanem mint barát. Soha sem érdekeltek a játékautók, a katonásdi, szóval igazából semmi ilyen fiús dolog, ami abban a korban megszokott. Jobban éreztem magam lányok társaságában, viszont a fiúktól visszahúzodzkodtam. Nem tudtam, hogy mindez miért van. Úgy voltam vele, hogy majd biztos elmúlik és hogy ennek így kell lennie.

De nem múlott el. Volt egy fiú barátom, akivel egészen jóban voltunk és építettünk egy kis bunkert ahol játszottunk, aztán egyszer csak gyermeki kiváncsiságból meglestük egymás csúnyácskáját, amikor is a testvérem és a haverjai ránk rontottak. Iszonyatos érzés volt, hirtelen azt sem tudtuk mit csináljunk abban a helyzetben. A tesómék meg egyből lehomokosoztak minket. Én még akkor nem voltam tisztában, hogy mit is jelent ez pontosan, viszont láttam, hogy az emberek nem igazán tolerálják ezt a dolgot. Tehát nem volt más, úgy döntöttem, hogy eztán csak a lányok irányába mozgok és megtagadom azt, ami vagyok. De nem segített, hiszen ahogy nőttem, cseperedtem, nem változott semmi, az emberek ugyanúgy kezeltek, mint az eset után, kaptam hideget meleget és már nem éreztem jól magam úgy, hogy próbálok más lenni, mint aki vagyok.

15 évig éltem úgy, hogy másként másképp éltem, mint ahogy azt kellett volna tennem. És mindezt fölöslegesen, próbálkozások és műszerelmek sorával, amikben nem éreztem jól magam egyáltalán. 18 évesen megtörtént az első csókom - egy lánnyal. Bánom, mert őt is és magamat is becsaptam. És megint csak kételyek közé kerültem, amikből már addig is elég sok jutott. Hát úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek az önmarcangolásnak és az leszek, aki vagyok. 20 évesen jutottam el odáig, hogy végre magam előtt is beismertem, hogy rossz az amit tettem és ezen változtatnom kell, amíg még nem késő. Magam előtt is nyilvánvalóvá tettem, hogy én bizony meleg vagyok. Ez volt az első dolog, amiután úgy éreztem, hogy valami pozitív változás indult el bennem, hogy sikerült kimondanom magamnak, hogy meleg vagyok és elfogadtam önmagamat.

Mostmár csak az zavart, hogy bár én tudtam már magamról, hogy melyik úton is járok, de így mégsem éreztem még egészen jól magamat. Hiszen így mit érek vele, ha nem adhatom mások előtt is magamat, ha továbbra is egy álarcot viselek, ami nem én vagyok. A családomban még senki sem tudja, hogy meleg vagyok - bár sejtéseik vannak efelől. A dolog, ami visszatart az a félelem és a kétség, hogy mi lesz, ha megtudják, hogy fogadják, szeretnek-e még utána is vagy megvetnek, hogyan fognak kezelni eztán?

Vannak olyan döntések, amelyeket egyedül kell meghoznunk az életben és ez is egy ilyen. A következő kérdés az volt, hogy kinek, mikor, hogyan mondjam el. És megéri-e elmondani? Mérlegeltem a dolgokat, lejátszottam magamban több verziót, végigmentem azokon, akikben megbízok és akiket szeretek. Aztán eljutottam odáig, hogy megtegyem az első lépést. Az egyik legjobb haveromra esett a választásom, aki előtt nem titkolóztam (persze ez nem igaz így, hiszen a melegségemről hallgattam előtte is). De mivel megbízok benne és tényleg nem akarom, hogy bármi is a barátságunk közé álljon, még akár egy ilyen titok is, így úgy döntöttem, hogy ő lesz az, akinek először mondom el azt, ami már több mint egy évtizede furdalja a lelkemet. Persze mindez nem csak úgy hipp-hopp történt. Rákészültem és azt mondtam, hogy legyen bármi is, történjék bármi, én elmondom, mert már nem bírom egyszerűen magamban tartani. Természetesen tartottam tőle, hogy elfordul tőlem meg hasonlók, de azért valahol titkon reménykedtem benne, hogy talán nem. Szóval felléptem msn-re, beszélgettünk, aztán egyszer csak megtettem és egy rövid bevezető után elmondtam neki, hogy meleg vagyok. Igen, ez így gyávaságnak tűnhet, de arra még nem igazán készültem fel, hogy szemtől szembe is megtegyem ezt a lépést. Egy szó mint száz, tehát elmondtam. Vártam a reakcióját, miközben rengeteg érzés kavargott bennem. Aztán visszaírt, hogy nagyon meglepte a dolog és hogy büszke rám, amiért el mertem mondani mindezt neki.

Amikor elolvastam az válasz üzenetét hirtelen hatalmas teher zuhant le rólam, úgy éreztem magam, mint azelőtt még sohasem. Felszabadult voltam és utólag életem egyik legjobb döntésének tekintem azt, amikor elhatároztam, hogy megteszem mindezt. Nem történt semmi ezután, ugyanúgy viszonyul hozzám, mint eddig, nem néz le, nem néz ki, szóval semmi negatívum. És mindez boldoggá tett. Túl vagyok az elsőn és jól érzem magam tőle, hogy végre nem kell terhet cipelnem magamon. Természetesen még így is van rajtam valamennyi, hiszen eddig csak ő tud róla, hogy meleg vagyok, de akkor is leírhatatlan érzés, ami bennem van azóta. És, hogy sikerrel vettem az első, döntő akadályt, ez erőt ad a következőkhöz, ahhoz, hogy mások előtt is színt valljak és hogy az igazi arcomat mutathassam végre.

az én történetem

Sőt, mondhatnánk: visszaemlékezés, de ez elég furcsa lenne egy 17 éves sráctól aki még nem sok mindenre emlékezhet vissza :) De mindent, amire igen most leír. Ez a co-story azért születik most, mert rettenetes szembesülni hány hozzám hasonló korú meleg van aki nem mer előbújni (de utálom ezt a szót!) mert fél a reakciótól. S ha körülnézünk, van is rá okuk. Ezeknek a taglalása viszont most kimarad mert különben végtelenül hosszú lenne a bejegyzés :D

Szóval. Igazából már 13 éves korom körül kezdtem érezni hogy valami nagyon nincs úgy mint ahogy a többieknél, mert már kisebb koromban is valahogy olyan... nem is tudom hogyan kívják azt az érzést, ahogy a jó pasikra gondotam, vagy igazán én sem tudom megnevezni ezt az egészet hogy mi volt, nem tudtam megmagyarázni hogy mi, de valami vonzott a fiúkhoz. Akkor még nem tudtam rá magyarázatot, most már azonban teljesen világos a helyzet: ez nem volt más, mint az apahiány. Talán ez volt az, ami már jóval idő előtt előhozta ezt az érzést.

Ahogy megéreztem hogy valószínűleg meleg vagyok, regisztráltam a randira, ám ez a regisztráció nem volt hosszú életű, töröltem a profilom. Hogy miért? Gyávaságból, megfutamodásból...? Nem, egyszerűen csak azért mert körülnéztem és láttam hogy az még korántsem az én terepem. Irányt váltottam hát és 14 éves korom végéig egy csajra hajtottam. Közben persze meg-meg kísértettek a fiúk, férfiak ábrándjai, és gondolatban... nagyon, nagyon, nagyon sok dolgot csináltam amit akkor még egy olyan dolognak minősítettem amivel ráérek később is foglalkozni, vagy talán majd nem is kell mert elmúlik. És ebben a hitben mentem gimnáziumba és egyúttal kollégiumba.

Egy teljesen új világba csöppentem, aminek annyi negatívuma volt (van) hogy felsorolni sem lenne elég de már szeptemberben megláttam az akkor számomra egyetlen pozitívumot: nincsenek szülők. A magam ura vagyok (a megadott kereteken belül), azt teszek amit akarok, úgy ahogy akarok, nem kell elszámolnom vele senkinek...

Emlékeztem egy mail-címre a múltból. Kipróbáltam, még működött. Az első meleg élményem pedig egy alkalmi volt, 15 évesen. Innentől kezdve olyan időszaka következett az életemnek amire nagyon nem vagyok büszke de valahol talán mégis hasznos volt, hiszen a tartós kapcsolataimba már nem tapasztalatlanként vágtam bele hanem valamiféle kis előismeret birtokában. Az alkalmikat nem részletezem mert... mert szóval nem és kész :)

Az első coming-outom az első barátom idején jött el, 15 éves koromban, 2007 februárjában. Hosszas gondolkodás után unokatesóm választottam ki, és neki mondtam el a valóságot, kicsit gyengített verzióban: biszex vagyok, hazudtam neki. Persze én is jól tudtam hogy ez nem így van, de sokkal könnyebb volt ezt a félmegoldást választani, hiszen akkor még talán én sem tudtam teljesen szembenézni a ténnyel, hogy márpedig meleg vagyok, akár tetszik, akár nem.

Rettenetes félelem volt bennem, hogy hogyan fog reagálni. Ottaludtam nála egy szombati napon, a szülei nem voltak otthon de teljesen jól reagált. Semmi változás nem állt be a kettőnk kapcsolatában sőt, még szorosabb lett (ha lehet ennél szorosabb még, egymás szomszédságában, együtt nőttünk fel), ő volt az aki minden barátom ismerte, akivel szemben azóta is kötelességemnek érzem a barátaim bemutatását.

Az első co sikere felbuzdított és vallomások sorozatát indítottam el, elmondtam gyakorlatilag mindenkinek akiket a barátaimnek neveztem, akiket érdemesnek tartottam rá, bár egy elég sajátos módon: levélben írtam le nekik (nem voltam elég erős a szóbeli vallomáshoz) és természetesen a bi-dumát adtam be nekik.

Közben szakítottam az első barátommal és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy anyukám is beavassam.

A szüleim elváltak, anyukám mindig is úgy nevelt hogy fogadjam el magam olyannak, amilyen vagyok, ne akarjam megváltoztatni magam, így kell jónak lennem. Tehát modern nevelést kaptam de mégis féltem, mert elég jól ismertem a családom. Tudtam, hogy konzervatív, bár anyukám ilyen téren liberális (nem a politikai irányzatokra célzok ezekkel a jelzőkkel), mindenit egyénileg ítél meg és nem kirekesztő, diszkriminatív.

Nála is a leveles megoldást választottam, vasárnap este megírtam neki a levelet, én visszajöttem a koliba és vártam... és vártam... és hívott.

Hatalmas megkönnyebbülés volt.  Hogy így is a fia vagyok, hogy így is szeret, hogy dehogy tagad ki, csak arra kér hogy vigyázzak magamra és legyek vele mindig őszinte és nyílt (ennek igyekszem is eleget tenni).

Ez pedig elég önbizalmat és lendületet adott ahhoz, hogy mindenkinek elmondjam a teljes igazságot: meleg vagyok. Csakis és kizárólag a fiúk érdekelnek.

Mielőtt beavattam valakit, nagyon féltem, hogyan fog reagálni. Negatív tapasztalatom nem volt egy coming-outomnál sem, soha, senkinél. Sőt, életem egyik legjobb döntésének tartom hogy mindezt akkor tettem meg és mindenkit beavattam. Így nyílt tudtam lenni és őszinte, az engem ért megrázkódtatásokat sokkal könnyebben el tudtam viselni mert voltak, akik átsegítettek a nehéz időszakokon, akikkel mindig őszinte tudtam lenni, korlátok nélkül. A tény, hogy meleg vagyok nem szétzilálta de megerősítette a kapcsolataim. Ennek köszönhetően ma már ott tartok, hogy nem félek nem titkolni melegségem. Az iskolám persze továbbra is tabu-terület ezen a téren, de új ismerőseim előtt már teljesen őszinte tudok lenni. Magam lehetek, teljes egészben.

Remélem, hogy ez a történet segít mindenkinek aki co-gondokkal küzd. Egy örök érvényű igazság létezik szerintem: aki igazán, feltétel nélkül, csak magadért szeret azt nem fogja zavarni a dolog sőt, ha lehet még jobban fog szeretni mert őszinte voltál vele és át fogja érezni, hogy nem volt könnyű megosztanod vele terhedet.

Aki pedig elhagy, elfordul tőled esetleg utál... lehet akárki, nem szeretett igazán, vagy szeretete nem volt elég erős ahhoz hogy felülemelkedjen az előítéletein. Az élet nem tündérmese, ez is benne van a pakliban és én sem ringatom magam abba az illúzióba, hogy az, hogy velem ez eddig még nem történt meg nem jelenti azt, hogy nem is fog.

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja