GayTalk

L'ho amato

Kicsit gondban vagyok, amikor az első kapcsolatomról kell írnom- nem tudom eldönteni, melyiket tekintsem elsőnek. Azt, ami "hivatalosan" az első fiú-fiú kapcsolatom volt, egy kapcsolat külső jellemzőinek többségével? Azt, amikor először éreztem ezt a körülírhatatlan, bizsergető érzést, amire a legtöbben szerelemként hivatkoznak? Azt, amelyikben először hagytak cserben, használtak ki és vetettek oda valaki másért?

Nem az időrendbeli első kapcsolatomat tekintem az elsőnek. Az elsőnek azt a kapcsolatot tekintem, ahol először éreztem, milyen önmagamról elfeledkezve szeretni valakit, ahol egymásnak adtuk magunkat, ahol - noha fiatal voltam és sokszor sok dologban rosszul döntöttem, de - megtanultam kevésbé én és inkább mi lenni.

Ő volt az első, aki megmozgatott valamit az akkor gyermekszívemben- ő volt az, aki elindított a felnőtté válás nehéz útján. Őt vállaltam először a családom előtt, vele csókolóztam először a négy falon kívül, ő mutatta meg, hogy melegnek lenni nem szégyen, és hogy mindig van tovább.

Megtanultam kezelni egy másik ember érzéseit. Megtanultam a felelősséget, hogy minden, ami én vagyok, már ő is, és minden, ami ő, én is lettem. Nem csináltam tökéletesen, és most is távol állok tőle, de az alapokat akkor szereztem meg.

Megtudtam, mi az a féltékenység, hogy mit jelent az önbizalomhiány. Átéltem, mit éreznek az elutasítottak, és mekkora jelentőséggel bírnak a kimondatlan szavak is.

Határon voltam. Míg sem gyerek, sem felnőtt nem voltam, sok tekintetben gyerekesen viselkedtem, sokban pedig meglepően felnőttesen tudtam bizonyos dolgokhoz hozzáállni. Ezután a kapcsolat után azonban visszafordíthatatlanul és visszavonhatatlanul eldőlt, merre vezet tovább az életem útja.

Nem volt más választásom; egyszer és mindenkorra elhagytam a gyerekkor utolsó halvány határvonalát.

Az első kapcsolat

Későn érő típus voltam, vagyis inkább későn típus vagyok. : )

Tini éveimet a barátaimmal töltöttem, kirándultunk, buliztunk, hülyültünk. Valahogy nem éreztem hiányát annak, amit a barátaim nagy része viszont igen: "De jó lenne egy csaj!" Érdekes, de még 17 évesen sem azt mondtam, hogy: "De jó lenne lány/pasi!" Hanem azt, hogy "Fiatalok vagyunk még, élvezzük!"

Sokat gondolkoztam már rajta, hogy mi lett volna ha úgy alakul az életem, hogy (teszem azt) 15 évesen már lett volna párkapcsolatom. Hogyan éltem volna meg? Vajon ugyanazok az előnyök/hátrányok lettek volna jellemzőek egy ilyen kapcsolatra is, mint egy heteroszexuális tini szerelemre? Vagy tegyük fel, kiderült volna már az elején, és én lettem volna az a suliban, akit emiatt kicsinálnak? Vagy a családom előtt nem tudtam volna titkolni? Vajon máshogy alakult volna az életem, ha ennyire fiatalon utat tudtam volna nyitni a bennem rejlő érzéseknek? Persze ezek már múltbéli dolgok, amiken változtatni mint tudjuk, nem lehet...

...de nem baj, mert talán így kellett lennie, mert visszagondolva, ezek az évek nagyon szépen teltek. Jó volt középsulisnak lenni, barátságokat kötni, nagyokat bulizni, kirándulni, egyszóval élvezni a gondtalan diákéletet.

Végzősként lett először igényem arra, hogy szeretnék valakit magam mellé. (talán megérintett a változás szele) Olyan valaki, akivel szorosabban megoszthatom az életemet, aki mindig ott van, aki megért, aki törődik velem. Nem úgy mint egy barát, hanem mint egy társ. Az első próbálkozásom kudarcba fulladt, és csak sokadikra találkoztam olyan fiúval, akivel érdemes volt valamit is elkezdeni.

Viszont vidéken éltem, távkapcsolat lett a dologból. Ritkán találkoztunk, de akkor jó volt. Átléphettem végre 1-2 határt, amire testileg és lelkileg is nagyon vágytam már. Aztán nem tartott sokáig az egész, tán még 2 hónapot sem, de sokat köszönhetek annak a srácnak.

 

Christof

Az a fehér Opel II

Miután négy éve abban a fehér Opelban átléptem az első tapasztalat határát, és ajkaink elhajoltak egymástól, komolyan, férfiasan a szemembe nézett. Mondanom sem kell, természetesen én akkor nem voltam sem komoly sem férfias. Fiatal voltam, zsenge, tapasztalatlan és talán felkészületlen is. Viszont nagyon vágytam a legnagyobb félelmemre, egy fiúra, srácra, férfira, akármire, ami elérhető volt. Alig egy hónap kecskeméti élet után pedig ő volt a legelérhetőbb.

Kiszállt, s én követtem. Körbejött a kisbusz körül, majd hozzám érve kinyitotta a rakodóteret. Bemászott, s én követtem. Naivan azt hittem, csak erre az alkalomra kapta ezt a szerepét a rakodótér- ma már tudom, hogy nem. Volt ott minden, ami kellett- matrac, pléd és párna. Ismét megcsókolt, én pedig viszonoztam. Keze lassan becsúszott a pólóm alá. Minden porcikám vad örömmel tiltakozott.

Valami hirtelen jött bátorság hatására én is viszonoztam az érintését. Egyre merészebben engedtem az ujjaimat kalandozni. A pornófilmekből ellesett mozdulatokkal próbáltam erotikusnak szánt ölelésbe vonni. Látva tapasztalatlanságomat, nem tétovázott tovább, hanem lassan levetkőztetett, és ő is megszabadult a ruháitól.

Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. De tudtam, hogy nem szabad. Tudtam, hogy ez kell.

Hanyatt fektetett, és ajkamtól a péniszemig végigcsókolgatott, majd bekapta. Mintha a menny és a pokol egyesült volna abban a pillanatban. Egy villanásnyi idő alatt szakadt át a mélyről gyökerező görcsös ellenállás, és vette volna át a helyét a tomboló, üvöltő vad öröm.

Életemben először végre nem a jobb kezem vitt el a csúcsra.

Lassan, puszilva jött fel, mint ahogy lement. Csókolóztunk, majd - aznap már sokadszorra - ismét az ismeretlenbe vetettem magamat. Lefelé.

Nem tudom, mennyire volt ösztönös, mennyire a filmekből tanult és mennyire csak bénázások sorozata. Sosem kérdeztem, ő pedig sosem mondta. Azt hiszem, élvezte. Nem kellett sok neki.

***

Aznap éjszaka a kollégiumban álmatlanul forgolódtam. Nem tudtam elhinni, mi történt. Az agyam egy része még mindig erőtlenül tagadta a történteket és bűnbánatra szólított- de már túl késő volt. Vitathatatlanul és visszavonhatatlanul kiléptem a gyermekkori álmodozás világából.

***

Ma már kicsit bánom, hogy így történt meg. Ismerve a mai énemet, a mai értékeimet és a dolgokat, amikre büszke vagyok, mintha nem is ugyanaz az ember lennék. De tudom, hol kezdtem, tudom, mennyire szánalmas voltam, és tudom, hogy ha visszamehetnék az időben, megtenném újra. Nem tudtam tovább magamba fojtani a vágyakozást, a tagadás és az elnyomás szörnyetegét. Hagynom kellett tombolni, hogy megszabadulhassak tőle.

Az első...

Biztosan sokunk elképzelte (velem együtt) anno tiniként, hogy milyen lesz az első szexuális élménye. Ilyen szempontból tipikus voltam, úgy képzeltem el, mint ahogy ez a nagy könyvben meg van írva. A szőke Lánnyal, fülig szerelmesen, halk zenére, gyengéden.
Aztán valami hasonló le is játszódott. Volt zene, gyengédségre is figyeltem, igaz nem szőke volt, hanem barna...de a szerelem...nos, az valahol máshol járt akkoriban.

Aztán nem jött több lány, (se szőke se barna) de nem kötöttem ki egyből egy fiú karjaiban. Nekem hónapokba telt az, hogy felismerjem magamban az új(?) indentitást, találkozni merjek fiúkkal, majd meg merjek nyílni. Mindenre hagytam időt, habár nem tudatosan. Nekem ilyen a vérmérsékletem, nem ez határozz(t)a meg az életemet, hogy Minél-Hamarabb-Valakivel...

Aztán eljött az a nap is, amikor az első orális, majd pár hónap múlva az Igazi (ha lehet így fogalmazni) szexuális élményemet megszereztem. Mindkettőre úgy emlékszem vissza, hogy nagyon élveztem. Nem volt elsietve, megvolt a jó atmoszféra, időt hagytunk mindenre. És nem utolsó sorban megvolt rá a megfelelő személy. Büszke vagyok rá, hogy eddig csak párkapcsolatban volt szexuális élményem. Ezen soha, semmilyen körülmények között nem kívánok változtatni. Az én kis életem így kerek...

Első kapcsolatom a meleg világgal...

Amikor a fiúkkal beszélgettünk arról, hogy milyen témákról szóljon az oldalunk, én ajánlottam a fenti, címben szereplő kategóriát. Olyan egyszerűnek, és magától értetődőnek tűnik a elnevezés, és noha úgy tűnik, könnyű erről írni, ez még sincs így, mert...

Sokféleképpen lehet a fenti címet megközelíteni, hisz valljuk be, elég tág lehet ez a feladvány. Mit értünk azalatt, hogy "meleg világ"? (mert mindnyájunknak más a világnézete, ahogy a meleg világképe is) Mi az hogy első kapcsolat? Fizikai? Lelki? További kérdések helyett megpróbálok "válaszolni".

Tudatlanul/tudatosan. E két csoportra ésszerű talán felbontani a dolgot. Mikor találkoztam először véletlenül (vagy azok nincsenek?) a "jövőmmel" és mikor volt az, amikor már én provokáltam a találkozást.
Körülbelül 6 éves lehettem, amikor otthon családi körben tévéztünk. Azt hiszem, tél volt, de ebben már nem vagyok biztos. Egy sorozatot (vagy filmet?) néztünk. Volt benne egy mellékszál, ami két fiúról szólt. Az egyikük súlyos balesetet szenvedett, és kórházba került. A másik srác zokogott a folyosón. Körülbelül ennyi volt, amennyit felfogtam belőle. Azt hittem, biztos testvérek, vagy barátok. Viszont Anyáék beszélgetni kezdtek róluk. Hogy: akkor ők most férj és férj? És kié lehet a lányszerep? Fogalmam nem volt, miről beszélnek. Próbáltam őket kérdezgetni, de azt mondták, ezt még úgy sem értem.  Majd pár év múlva kérdezzem őket erről...
Persze azóta sem hoztam fel otthon a témát. (Pedig eléggé tévesen látják/látták a dolgokat) Azóta is elmosolyodom sokat ezen a dolgon, hogy talán nem véletlenül maradt meg bennem pont ez a jelenet olyan mélyen...

Tudatosan 2008 nyár végén léptem kapcsolatba a meleg világgal. A heteró fiú után érzett szerelemet egyedül már nem bírtam feldolgozni, segítséget kértem. Egy negyvenes leszbikus nő (Szabi) válaszolt a  kétségbeesett fórumbejegyzésemre. Miközben folyamatosan léptem túl a szerelmi problémán, úgy kerületem egyre jobb kapcsolatba a Szabival. Elhívtak a barátnőjével magukhoz, megismertem a gyerekeiket. A budapesti felköltözésben is óriásit segített, mivel a bátyja (régóta nem használt) II.  kerületi lakásában lakhatunk...

U.i.: Soha nem tudhatod hogy életed melyik, legapróbbnak tűnő mozzanata lesz hatással a jövődre.

Christof

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja