GayTalk

Egy postit

2007 február vége felé járunk. Captain ziláltan vág át a fagyott Fagyivároson unokatestvére háza felé, ahol csapnak egy "görbe estét". 15 évesen a görbe este számomra még mentes volt az alkoholtól, cigitől és egyéb ártalmas förtelmektől- sokkal inkább jelentett jóval éjfél után fent létet, nevetést, filmeket, beszélgetést- könnyed és egyszerű gyermeki együttlétet.

2007 február vége felé, azon a zimankós fagyivárosi éjszakán minden megváltozott.

Feltett szándékom volt beavatni Nórit valamibe, aminek kilétét, természetet, mibenlétét még én sem nagyon értettem, nem fogtam fel teljességében, nem tudtam keresztüllátni rengeteg rétegű természetén és a társadalmat megosztó természetén.

Akkor úgy tudtam, más vagyok. Ma azonban már tudom: cseppet sem vagyok más, mint bárki. Az a fagyos februári este Fagyivárosban az első lépés volt ennek felismeréséhez.

Hogy ne tudjak megszökni magam elől, már jó előre bejelentettem: el akarok mondani valamit. Ő pedig rögtön faggatni kezdett, gyermeki kíváncsisággal akart tudni mindent arról, amiről jószerével még én sem tudtam sok mindent.

Szenvedtem. Makogtam. Dadogtam, hebegtem- habogtam, szavakat keresetem de nem találtam: kértem hát egy postitet.

Hazugsággal indítottam az életem új, a kiteljesedés és önfelismerés felé vezető szakaszát: azt írtam, nem csak a lányokat szeretem.

Ez a kis ferdítés, ez az önkímélő kis hazugság indította el azt a lavinát, aminek utórengései még ma is sziklákat gördítenek, árkokat és völgyeket nyitnak meg- formálják és alakítják a tájat.

Vége lesz valaha is...? Azt hiszem, ez egyike azon számtalan kérdésnek, amire sem én, sem Te, se senki más nem tud válaszolni.

Barát, az egyetlen

Az egyetem melletti étteremben ülünk. Beszélgetünk és eszünk. Hosszúra nyúlik ez a délután.

Az egyetemi csoportban a legjobb barátom, lány. Alig múlt 2-3 hónapja, hogy szakítottam a nagy Ő-vel, Mirandával. Aztán egyszer csak elmondtam neki, miért jövök én annyit a fővárosba. Meglepődik, de elfogadja. Megért. Részéről ugyan úgy a barátja maradok, sőt, erősödik is a barátságunk.

Aztán telik az idő, s Mirandának is elmondom. Mérges és dühös. Érthető. Nem is értem, miért mondtam el. Viszont jól sül el a dolog. A szakításunk után újra jóban leszünk. A tény, hogy a fiúkhoz vonzódom, megváltoztat mindent. Ő barát, amit elfogad. Rátalál a szerelemre, megéli az újabb szakítást, majd ismét szerelmes lesz.

Aztán újabb barátoknak mondom el. Kettőnek. Ülünk a teázóban. A tökéletes alkalom ez. Ez az az időszak, amikor a baráti társaság átalakul azzal, hogy valaki kilép a körből. Háromra zsugorodik a brancs. Kihasználom az alkalmat, s közlöm mindkettőjükkel, hogy meleg vagyok. Nincs meglepődés. Sőt! Szerintük én mindig is az voltam, s meglepődtek, hogy lánnyal jártam!

Végül a negyedik alkalom. A lakótársammal - aki szintén lány -, s középiskolai osztálytársam volt, a Margitszigeten sétálunk. Mirandáról beszélgetünk, hogy miért szakítottam vele. Mondom, egy fiú miatt. Kicsúszik. Kerek szemekkel néz rám, csak nem csalt meg? Mondom, nem. Csak szakítottam, aztán kipróbáltam egy sráccal, s azóta fiúkkal vagyok. Ő is jól fogadta.

Négy alkalom volt, amikor elmondtam a hozzám közel álló 5 embernek. Aztán végleg a fővárosba költöztem, s már tudják azok, akikkel napi kapcsolatban vagyok.

De a szüleim nem, s ez az, ami a legjobban kétségek közé sodor. Vajon mikor és hogyan mondom el nekik? Lassan ott tartok, hogy 2 éve lakom Pesten. Az első fél évben 2 hetente hazajártam, majd 2-3 havonta. Tavaly nyár óta viszont csak 2-szer utaztam haza. Legutóbb karácsonykor.

Egyrészt, túl ritkán találkozunk, hogy ez csak úgy kijöjjön. Másrészt, miért is? Hisz, telefonon beszélünk, mióta Budapesten lakom, sokkal jobb a kapcsolatom velük. S végül, még néha most is az asztalra vetik a "költözz haza" kártyákat, de én félek kidobni az asztalra azt Ászt, akit nem hagynék el semmiért.

A felvállalásnak két fontos állomása van, a barátok és a szülők. Előbbi könnyebb, hisz a melegség egy életforma, amit titkolni ostobaság, s csak húzni lehet előttük a dolgot. Utóbbi viszont meghatározó lépés, mert azok alkotnak eztán véleményt, akik felneveltek, akikre életünk végéig felnézünk, s akik mindig a családtagjaink maradnak.

xoxo Maxen

L'ho amato

Kicsit gondban vagyok, amikor az első kapcsolatomról kell írnom- nem tudom eldönteni, melyiket tekintsem elsőnek. Azt, ami "hivatalosan" az első fiú-fiú kapcsolatom volt, egy kapcsolat külső jellemzőinek többségével? Azt, amikor először éreztem ezt a körülírhatatlan, bizsergető érzést, amire a legtöbben szerelemként hivatkoznak? Azt, amelyikben először hagytak cserben, használtak ki és vetettek oda valaki másért?

Nem az időrendbeli első kapcsolatomat tekintem az elsőnek. Az elsőnek azt a kapcsolatot tekintem, ahol először éreztem, milyen önmagamról elfeledkezve szeretni valakit, ahol egymásnak adtuk magunkat, ahol - noha fiatal voltam és sokszor sok dologban rosszul döntöttem, de - megtanultam kevésbé én és inkább mi lenni.

Ő volt az első, aki megmozgatott valamit az akkor gyermekszívemben- ő volt az, aki elindított a felnőtté válás nehéz útján. Őt vállaltam először a családom előtt, vele csókolóztam először a négy falon kívül, ő mutatta meg, hogy melegnek lenni nem szégyen, és hogy mindig van tovább.

Megtanultam kezelni egy másik ember érzéseit. Megtanultam a felelősséget, hogy minden, ami én vagyok, már ő is, és minden, ami ő, én is lettem. Nem csináltam tökéletesen, és most is távol állok tőle, de az alapokat akkor szereztem meg.

Megtudtam, mi az a féltékenység, hogy mit jelent az önbizalomhiány. Átéltem, mit éreznek az elutasítottak, és mekkora jelentőséggel bírnak a kimondatlan szavak is.

Határon voltam. Míg sem gyerek, sem felnőtt nem voltam, sok tekintetben gyerekesen viselkedtem, sokban pedig meglepően felnőttesen tudtam bizonyos dolgokhoz hozzáállni. Ezután a kapcsolat után azonban visszafordíthatatlanul és visszavonhatatlanul eldőlt, merre vezet tovább az életem útja.

Nem volt más választásom; egyszer és mindenkorra elhagytam a gyerekkor utolsó halvány határvonalát.

Szeretve lenni

Mit is jelent számomra a kapcsolat? Amikor két ember ugyan úgy érez a másik iránt, viszonoznak és kapnak.

Két ilyen kapcsolatom volt: az egyik lánnyal, a másik a mostani barátommal.

Mindkettő hosszú ideig tart-tartott. Mindkettőben fejlődtem, mind olyan élményt adott, amit nem tudok helyettesíteni.

Nem tudom szétválasztani, vagy összehasonlítani őket, mert más volt a szerepem, máshogy gondolkodtam. Lánnyal én voltam a srác, olyan voltam, mint minden "normális" fiú...kicsit lányos azért.

Mivel lánnyal volt az első kapcsolatom, sokat tanultam az alkalmazkodásról. Aztán, amikor jöttek a fiúk, már képes lettem volna szerelemben lenni, de nem éltem még ki magam.

22 évesen, mikor először voltam sráccal, kezdetét vette az, amit kiélésnek neveznek. Fél év alatt voltam annyi emberrel, mint más 4-5 év alatt. Szégyellem is magam. Viszont volt mit behozni, hogy 23-24 évesen megérjek arra, amire a korombéliek, vagyis, hogy azt mondjam, stop, én most már egy ember mellett képzelem el az elkövetkezendő éveket.

A kapcsolatom a barátommal - gondolom nem okozok meglepetést - nehéz döntéseket is igényel. Képesnek kell lennem kompromisszumokra, igazodni hozzá, s kialakítani az egyensúlyt.

Egyensúlyt közöttem és az ő szuverén élete között; hogy ne én legyek reggel a felkelő nap, éjszaka a felkelő Hold. Anno ezt elrontottuk a barátnőmmel. Túl sokat követelt, minden percet együtt töltöttünk, nem volt szabad terem, s egyre jobban kezdett csömöröm lenni. Ráadásul a jövőmet a fővárosban képzeltem el, ő nem.

Külön váltunk.

Most viszont más a helyzet. Életem eddigi leghosszabb kapcsolata. Lassan másfél éves. Érzem a szeretetet, amit viszonozok is. Barát is vagyok, de főképp társ. hagyom, had legyenek titkai, amiket a barátaival oszt meg, s meghallgatom az igazán fontos titkokat, amikben csak rám számíthat.

Egy kapcsolat ezt jelenti. Áldozatot, bizalmat, egyensúlyt, szerelmet, barátságot. Akkor működik jól, ha mind a két fél részéről adott. Ha az elkövetett hibákat fel tudják dolgozni, képesek felnőttként kezelni.

Nem hiszek a gyerekszerelemben, ellenben hiszem, hogy az igazán tartós, felnőttes, őszinte érzelmek, amik mögött az érzések és a racionalizmus kényes egyensúlyának döntései állnak csak huszonéves korban, több csalódás és öröm után alakul ki. Kell a tapasztalat. És ez a tapasztalat csak akkor mutatkozik meg igazán, ha már voltak előtte precedensek.

Egy kapcsolat akkor jó, ha mind a két fél mögött vannak évek, emberek.

xoxo Maxen

Az a fehér Opel II

Miután négy éve abban a fehér Opelban átléptem az első tapasztalat határát, és ajkaink elhajoltak egymástól, komolyan, férfiasan a szemembe nézett. Mondanom sem kell, természetesen én akkor nem voltam sem komoly sem férfias. Fiatal voltam, zsenge, tapasztalatlan és talán felkészületlen is. Viszont nagyon vágytam a legnagyobb félelmemre, egy fiúra, srácra, férfira, akármire, ami elérhető volt. Alig egy hónap kecskeméti élet után pedig ő volt a legelérhetőbb.

Kiszállt, s én követtem. Körbejött a kisbusz körül, majd hozzám érve kinyitotta a rakodóteret. Bemászott, s én követtem. Naivan azt hittem, csak erre az alkalomra kapta ezt a szerepét a rakodótér- ma már tudom, hogy nem. Volt ott minden, ami kellett- matrac, pléd és párna. Ismét megcsókolt, én pedig viszonoztam. Keze lassan becsúszott a pólóm alá. Minden porcikám vad örömmel tiltakozott.

Valami hirtelen jött bátorság hatására én is viszonoztam az érintését. Egyre merészebben engedtem az ujjaimat kalandozni. A pornófilmekből ellesett mozdulatokkal próbáltam erotikusnak szánt ölelésbe vonni. Látva tapasztalatlanságomat, nem tétovázott tovább, hanem lassan levetkőztetett, és ő is megszabadult a ruháitól.

Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. De tudtam, hogy nem szabad. Tudtam, hogy ez kell.

Hanyatt fektetett, és ajkamtól a péniszemig végigcsókolgatott, majd bekapta. Mintha a menny és a pokol egyesült volna abban a pillanatban. Egy villanásnyi idő alatt szakadt át a mélyről gyökerező görcsös ellenállás, és vette volna át a helyét a tomboló, üvöltő vad öröm.

Életemben először végre nem a jobb kezem vitt el a csúcsra.

Lassan, puszilva jött fel, mint ahogy lement. Csókolóztunk, majd - aznap már sokadszorra - ismét az ismeretlenbe vetettem magamat. Lefelé.

Nem tudom, mennyire volt ösztönös, mennyire a filmekből tanult és mennyire csak bénázások sorozata. Sosem kérdeztem, ő pedig sosem mondta. Azt hiszem, élvezte. Nem kellett sok neki.

***

Aznap éjszaka a kollégiumban álmatlanul forgolódtam. Nem tudtam elhinni, mi történt. Az agyam egy része még mindig erőtlenül tagadta a történteket és bűnbánatra szólított- de már túl késő volt. Vitathatatlanul és visszavonhatatlanul kiléptem a gyermekkori álmodozás világából.

***

Ma már kicsit bánom, hogy így történt meg. Ismerve a mai énemet, a mai értékeimet és a dolgokat, amikre büszke vagyok, mintha nem is ugyanaz az ember lennék. De tudom, hol kezdtem, tudom, mennyire szánalmas voltam, és tudom, hogy ha visszamehetnék az időben, megtenném újra. Nem tudtam tovább magamba fojtani a vágyakozást, a tagadás és az elnyomás szörnyetegét. Hagynom kellett tombolni, hogy megszabadulhassak tőle.

Fiúslányos szex

Nem tudok elvonatkoztatni a fiú-lány közötti párhuzam összehasonlításáról.

Lánnyal szexelni más élmény, mint fiúval.

Ha lánnyal szexelsz - és srác vagy -, ott érzed, hogy te irányítasz, hogy te vagy az erős, a harcra kész gladiátor. Amikor lefekszel egy lánnyal, akkor képes vagy a legmagasabb hegycsúcsra is felkapaszkodni, csak azért, hogy megmutasd, férfi vagy a talpadon!

Amikor lánnyal szexeltem, mégis volt bennem valami félsz...talán pont emiatt az érzés és nézőpont miatt gondoltam mindig azt, hogy kudarcot vallok...talán pont ez sodort el attól az érzéstől, hogy már-már feszengtem minden egyes alkalommal, amikor az ágy nappal is közel került.

Aztán fordult a világ, s egy srác mellett kötöttem ki. Itt már lehettem az oltalomra vágyó fél, az, aki csak akkor férfi, ha szükségét látja; s mégis, az első fiús alkalom volt a legrosszabb emlék.

Amikor lánnyal van az ember, akkor az más érzés. A lány puha, szinte beszippant. A fiú viszont kemény, erős és szorít. Mind a kettő megköveteli az óvatosságot...és itt nem is tudok tovább gondolkodni, mert tovább nem jutottam. Nem tudok teljes erőből lőni, mert lánnyal soha nem jutottam el arra a szintre, sráccal pedig mindig az "ártatlanabbik" szerepben voltam.

Az orált pedig jobban szeretem...mindegy, melyik végén vagyok a nyalókának...

Lánynak sose engedtem...fiút viszont ritkán dugok...szóval a két dolgot nehéz összehasonlítani. Már csak azért is, mert amikor orálisan kényeztettem egy lányt, az természetesen jött; viszont, amikor egy srác először élvezett a számba...azt hittem meghalok, ott, azon nyomban szinte visszaöklendeztem rá az egészet, majd rohantam kimosni a számat.

Szégyelltem magam, amikor először voltam sráccal! Sírtam, s szégyenkeztem! De tudtam, hogy nem utoljára tettem.

Utána már srácra vágytam. Lassan felismertem, hogy nekem nem a punci kell. Hogy én nem vagyok aktív (kivéve az orált, mert azt szeretem;) ).

Néha most is elgondolkozom, hogyan tovább, hogy ha most, ebben a szent pillanatban, amikor annyira szeretem a barátomat, ő elhagyna, én képes lennék egy lánnyal együtt lenni, szexelni vele, de képtelen lennék igazi férfiként viselkedni...jó nekem így, kisfiúként, srácként, talán feminim férfiként; jó így, gyengébbik férfiként, mert olyat kapok, amit nő mellett nem kapnék meg.

Egy lány mellett kötelességem lenne, egy srác mellett kedvem van. Mint első alkalommal; a lány mellett feladatnak éreztem a teljesítést, a srác mellett felszabadultam.

xoxo Maxen

Hogyan ismerkedsz egy meleggel?

Mindig azon gondolkozom, vajon az interneten kívül hogyan lehet ismerkedni?

Számomra biztonságot és nagyobb lehetőséget ad egy internetes ismerkedés, mint a személyes kapcsolatfelvétel. Nem úgy éltem meg a meleggéválást, mint azok, akik már fiatal koruk óta tudják magukról. Én katasztrófaként, a korábban tervezett életstílus átalakítását, egy új életmód kialakítását jelentette.

Az internet nekem sokat adott, elvenni pedig minimálisat vett el. A chat-tel kezdtem. Nem tudtam, mit és hogyan. Nem voltak információim más lehetőségről. Vidéken éltem, így szóba se jöhetett, hogy a fővároson kívül máshol is keressek valakit. Amúgy is Budapestre építettem, felesleges kitérő lett volna kísérteni a Sorsot, hogy netán lebukok a barátok, családtagok, szülők és nagyszülők előtt.

A chatet hamar kinőttem. Mutattak pár oldalt, a randit és a gayromeot. Lételemem, hogy mindenhol csinosítsam a profilomat, hogy egyedi, jellegzetes stílusban írjak bemutatkozót!

Aztán az ismerkedés...szépen lassan kialakultak az aranyszabályok és a szokások. A chat-et elhagytam, akár csak a randit. Buliban sose ismerkedtem; s 1-2 kivételtől eltekintve mindenkihez úgy álltam, mint barát. Az első találkozás csak két sok levelet váltott barát személyes találkozása, nem randi! Ez sokszor fordult visszájára...mikor kiderült, hogy az érdeklődés egyoldalú, s nem az én oldalamról érlelődik.

Kínos percek, de szükségesek, amikor közöljük a másikkal, hogy bocs, de ezt én nem úgy gondoltam...átéltem már, s túléltem már sok ilyet.

A személyes ismerkedés, amikor nincs internetes tárkereső előzménye, az számomra egy talány. Ritkán...talán sose próbáltam. Én IRL (in real life) csak barátokat szerzek, csak barátkozom. Netán flörtölök. De hogy első alkalommal randiba ugorjak...olyan egyszer volt, 2 találkozás után temettük kettőnket.

Két kivételtől eltekintve sose írtam üzenetet senkinek, s az a két kivétel is inkább csak egy-egy baráti levélváltásba kanyarodott.

Ha leírom, mit gondolok és ki vagyok, az emberek tudják, kivel állnak szemben, tudják, mit kaphatnak és mire számítsanak. Lehet, hogy olykor többet ígérek, de ez csak azért lehet, mert először barátkozom, s csak aztán lépek tovább. Kis lépésekkel haladok előre. Nem várok senkitől semmit, s elvárom, hogy tőlem se várjanak semmit.

Szóval az internet. Én erre esküszöm, nekem az vált be. Talán azért, mert fontosabb volt, hogy megmutassam magam a világnak, minthogy megismerjem a világot.

xoxo Maxen

Andreo visszatér

Andreo pár hete viharos körülmények között kénytelen volt feladni a blogolást. Erről sok melegblogon olvashattatok, hiszen nagy port kavartak a gyűlölködő, homofób kommentek. Andreo azonban - ha csak egy bejegyzés erejére is- de visszatér. Nagy öröm számunkra, hogy elvállalta a GayTalk felkérését, és megosztja a melegséggel és elfogadással kapcsolatos véleményét. Íme tehát: Andreo!

Hűha. Ez is eljött. Én írok a GayTalk-ba. Na próbáljunk tehát megfelelni a feladatnak. Konkrét témát nem boncolgatnék, legyen szó most a melegségről, annak elfogadtatásáról, és az esetleges el nem fogadásáról, netán inzultálásról, toleranciáról, intoleranciáról saját történeteken keresztül.

Mondjuk, hogy valahol mindig is sejtettem, hogy más vagyok, mint a többiek. Persze, ez tök sablonos, de így volt. Próbáltam elnyomni is, nem ment, így hát hagytam, hogy a felszínre törjön. Elmondtam egy embernek, kettőnek, háromnak, mégtöbbnek, és immáron úgymond nyíltan melegként élek.

És milyen volt a fogadtatás? Baráti részről abszolút jó. Semmi felesleges kérdés. Oké, ez van, de ettől semmi sem változik. Lánybarát részről, egyenesen csodálatos fogadtatás. Ölelés, stb., ami kell. Szóval jólesett, hogy ők tudják, és így fogadnak el. Azóta is mindig mindent megbeszélek velük.

Másnak nem is mondtam. Közben persze elkezdtem blogot írni (És lásd, ide is kinőttem magam.), de nem volt tudomásom róla, hogy titokban az egész osztályom olvassa. Így mindenről írtam, kendőzetlenül a véleményemet. Konkrétan persze sosem írtam le, hogy meleg vagyok, de akik tudott a sorok közt olvasni, annak lejött.

Hát az osztályom részéről nem tapasztaltam túl sok toleranciát. De fel voltam rá készülve. Szerencsére azért gyorsan reagálok, így nem tudtak nagyon letámadni. Ha jött a kérdés: „Mi van, buzi vagy?” – ment a válasz: „És, ha igen? Elhiheted, hogy nem rád, a tapló parasztra bukom.” Persze próbáltak azért fogást keresni, de lepergett. Magas labdákat dobtak, de én még magasabbról ütöttem vissza őket. (Ez de fellengzős, sebaj, így volt.) „Nyissad már ki az ablakot, MELEG van.” – „Én kinyisni nem tudom, max. kinyitni, nem tudom, ti otthon hogy csináljátok.”  De elmúlt, elszakadtam tőlük, nem is hiányoznak. Ők a múlt, vár a jövő.

És hogy tovább vigyem az elfogadás-tolerancia-intolerancia szálat. Nem is oly rég az előbb említett blogomban vihar támadt (hogy szépen fogalmazzak.) Ocsmány kommenteket kaptam ismeretlenektől, és ami jobban fájt, ismerősöktől, volt osztálytársaktól, iskolatársaktól. A … hagyjuk nem írom le, miket. „Ilyen szót nem illik képernyőre/papírra vetni” – ahogy a Word mondja.

Sejtették, sőt az ötödik évben meg is bizonyosodhattak róla, hogy igen, meleg vagyok. De egyik sem mert egy szót sem szólni. Némán hallgattak, lapultak. Én voltam olyan bátor, hogy a világhálón arccal is vállaljam a blogom, és azt, hogy meleg vagyok. Ők ahhoz sem voltak bátrak, hogy a szemembe mondják, amit gondolnak. Most, hogy már nem vagyok ott, most bezzeg tudnak irkálni mindenfélét. És besokalltam. Nem attól, hogy támadnak, azt mondjuk úgy szomorúan megszoktam. Hanem attól, hogy bármit írtam, mindig én voltam rossz buzi. Ha egy szóval sem érintettem meleg témát akkor is. Innentől kezdve, nem akartam, hogy egyáltalán tudják, mi is történik velem. Felejtsenek el. Örökre. Higgyék azt, hogy megtörtek. De majd még visszatérek.

Felszámoltam az előző blogom, de már aznap este a poraiból újat indítottam. És tudtam, hogy ezt nem hagyom annyiban. Másfél héttel a blog-botrány után visszatértem a volt sulimba. Az osztálytársak persze nincsenek ott – hogy is lennének – de a suliban is nyílt titokká alakult a blogom, sőt voltak iskolatársak is, akik kommenteltek. Na gondoltam lássuk akkor, hányadán is állunk. Lefutottam a kötelező köröket a tanárokkal – ők semmit sem tudnak, ahogy láttam – majd a sors folytán egy osztályba is be kellett mennem. Végzős osztály. Ismernek hírből. Ment a susmus. Ezt gyorsan letudtam. Majd pedig mivel még várnom kellett valakit, na tegyünk egy próbát, lesz-e bárki vagány. Lementem az aulába, és száz wattos mosollyal, karba tett kézzel vártam. Voltak, akik összesúgtak, voltak, akik mit sem sejtettek az egészről. De senki, senki sem mert odajönni, és a szemembe mondani, hogy mit gondol.

A dolog jelzésértékű volt. „Megpróbáltatok lealázni? Azt hittétek megtörtem? Azt hiszitek bujdokolni fogok? Hát nem.” Ecce homo. – Íme az ember. Gondoltam magamban. Az ember, aki vállalja magát, szemben azokkal, akik nem képesek erre. A névtelenség homályába burkolózva azt hiszik bármit megtehetnek. De néha meg kell mutatni, hogy nem. Csak jelezni, hogy igen, még mindig itt vagyok. A csatát lehet megnyertétek, de a háborút sosem adjuk fel. A háborút a megértésért és elfogadásért.

Andreo

Első kapcsolatom a meleg világgal...

Amikor a fiúkkal beszélgettünk arról, hogy milyen témákról szóljon az oldalunk, én ajánlottam a fenti, címben szereplő kategóriát. Olyan egyszerűnek, és magától értetődőnek tűnik a elnevezés, és noha úgy tűnik, könnyű erről írni, ez még sincs így, mert...

Sokféleképpen lehet a fenti címet megközelíteni, hisz valljuk be, elég tág lehet ez a feladvány. Mit értünk azalatt, hogy "meleg világ"? (mert mindnyájunknak más a világnézete, ahogy a meleg világképe is) Mi az hogy első kapcsolat? Fizikai? Lelki? További kérdések helyett megpróbálok "válaszolni".

Tudatlanul/tudatosan. E két csoportra ésszerű talán felbontani a dolgot. Mikor találkoztam először véletlenül (vagy azok nincsenek?) a "jövőmmel" és mikor volt az, amikor már én provokáltam a találkozást.
Körülbelül 6 éves lehettem, amikor otthon családi körben tévéztünk. Azt hiszem, tél volt, de ebben már nem vagyok biztos. Egy sorozatot (vagy filmet?) néztünk. Volt benne egy mellékszál, ami két fiúról szólt. Az egyikük súlyos balesetet szenvedett, és kórházba került. A másik srác zokogott a folyosón. Körülbelül ennyi volt, amennyit felfogtam belőle. Azt hittem, biztos testvérek, vagy barátok. Viszont Anyáék beszélgetni kezdtek róluk. Hogy: akkor ők most férj és férj? És kié lehet a lányszerep? Fogalmam nem volt, miről beszélnek. Próbáltam őket kérdezgetni, de azt mondták, ezt még úgy sem értem.  Majd pár év múlva kérdezzem őket erről...
Persze azóta sem hoztam fel otthon a témát. (Pedig eléggé tévesen látják/látták a dolgokat) Azóta is elmosolyodom sokat ezen a dolgon, hogy talán nem véletlenül maradt meg bennem pont ez a jelenet olyan mélyen...

Tudatosan 2008 nyár végén léptem kapcsolatba a meleg világgal. A heteró fiú után érzett szerelemet egyedül már nem bírtam feldolgozni, segítséget kértem. Egy negyvenes leszbikus nő (Szabi) válaszolt a  kétségbeesett fórumbejegyzésemre. Miközben folyamatosan léptem túl a szerelmi problémán, úgy kerületem egyre jobb kapcsolatba a Szabival. Elhívtak a barátnőjével magukhoz, megismertem a gyerekeiket. A budapesti felköltözésben is óriásit segített, mivel a bátyja (régóta nem használt) II.  kerületi lakásában lakhatunk...

U.i.: Soha nem tudhatod hogy életed melyik, legapróbbnak tűnő mozzanata lesz hatással a jövődre.

Christof

Az első kapcsolat

Előbb vagy utóbb mindenki életében eljön a boldog pillanat amikor először csókol meg úgy egy srácot, hogy tudja, nem csak egy éjszakás futókaland lesz belőle. Vagy nem? Miről ismerszik meg a jó párkapcsolat? Egyáltalán, honnan lehet tudni hogy 'a dolog' közted és Közte komoly vagy nem? Honnan tudhatod meg hogy tényleg szeret és nem csak gerincre akar vágni?

Sokan azt mondják, hogy az első komoly kapcsolat előtt nem árt egy kis élményszerzés, hogy utána magabiztosabb legyél. Mások viszont úgy vélik hogy előbb olyan valakit keress, akit szeretni tudsz, hogy bízhass benne, hiszen ki tudja mi mindenre lenne képes egy aljas nyunyóvadász...?

Nos, megmondom őszintén én valahol mindkét oldalnak igazat adok. Az első párkapcsolat sem egy beskatulyázható fogalom, melyre rá lehet húzni egy általános sémát. Ahány ember, annyiféle változat, bár meg kell vallani, életre szóló szerelem általában nem egy olyan kapcsolatból szokott kialakulni, amelybe az ember 15-16 éves fejjel ugrik bele, jórészt tapasztalatlanul.

Én már rendelkeztem némi előismerettel, mind elméleti, mind pedig gyakorlati síkon amikor az első párkapcsolatom elkezdődött és szerintem ez nekem egyáltalán nem jött rosszul. Őszintén megvallva előtte nem is nagyon kerestem tartós kapcsolatot, vagyis ha kerestem is, nem találtam arra megfelelőt, vagy ha megfelelő lett is volna, tapasztalatlan, félős kis 'pályakezdő' nyunyóként nem mertem sokat tenni egy ügy érdekében sem.

Az első kapcsolatom pedig lett amilyen lett... nem túl hosszú, de mindenképpen tanulságos, és szerintem ez az optimális. Én mindig is híve voltam a mélyvíz-taktikának. Igaz, hogy ez a legkíméletlenebb módszer, viszont tény, hogy ezzel tanul a legjobban az ember. Már ha megfelelő lelkülettel rendelkezik, hiszen van, akit a kezdeti kudarc és félreismert ember csak elrettent. Minden esetre azonban ha más nem is, az mindenképpen elmondható nagy általánosságban, hogy az első kapcsolat bír a legnagyobb tanító és nevelő erővel. Egyrészt önbizalmat adhat (Lám, megy ez nekem!), megismertethet egy sor élménnyel és tapasztalattal, ami fontos az önbizalomépítésben, és végül, de nem utolsó sorban akár ismerettségekre is szert tehet az ember, ami azért fontos, mert...

... javítsatok ki, ha tévedek vagy torz ideáim vannak, de szerintem ez az egész párkapcsolatosdi olyan, mint egy lépcső. Hogy egyre magasabbra és magasabbra érj, sok lépcsőfokot kell magad mögött hagynod. Ehhez nyilván egyre nagyobb erő és ügyesség szükségeltetik, mire végül már annyira erős és ügyes leszel hogy eléred a lépcső tetejét, ahonnan már nincs feljebb- vagyis megtalálod életed szerelmét. Szőke fürtök, fehér paci, mi kell még...?

A lényeg mindenképpen az, hogy bár annak tűnhet, az első kapcsolatot nem kell véresen komolyan venni, mindamellett persze, hogy tiszteled és szereted valamilyen szinten a másikat.

Ismét hangsúlyozom, hogy ellene vagyok mindenféle sematizmusnak, tehát az is lehet, hogy az első pasid/csajod rögtön életed szerelme lesz- nos, ez esetben rohadj meg nagyon szerencsés vagy, és csak irigykedni gratulálni tudok :D

Önbizalom

Szerinted mi a világ leggyakoribb betegsége? A rák? Az AIDS? A depresszió? Majdnem. Szerintem az önbizalomhiány.

Manapság egyre több hibás önértékeléssel rendelkező emberrel lehet találkozni. Hogy mi teszi ezt, az nyilvánvaló. Csak körül kell nézni, tökéletes emberek mosolyognak le ránk a plakátokról, a tv-kből, a szórólapokról. Tökéletes, vékony, ránctalan és pattanástalan emberek, olyanok, amilyenek mi is lehetünk ha x vagy y terméket fogyasztjuk.

Ez, valamint az értékek devalválódása rengeteg fiatalt rossz irányba visz és befolyásolja a lelki fejlődését, álértékek felvételére kényszeríti és az önkifejezés, önmegvalósítás égisze alatt ráerőltet egy olyan személyiséget ami minden, csak nem ő.

Ez a jelenség fokozottan veszélyes, ha valaki meleg. Ugyanis nem elég, hogy a fiatalok egyre nagyobb tömege érzi azt, hogy nem tud megfelelni a világ elvárásainak mert nem tökéletes a megjelenése, nem tömeg-ember hanem egyéniség és ezért egyre kevesebben értik meg, ráadásként még "más" is.

Az önbizalomhiány kialakulásának okait a végtelenségig lehetne még taglalni, de most térjünk inkább át magára a jelenségre.

Az önbizalom hiánya egy olyan állapot, amikor valaki nem hisz magában. Ez nem azt jelenti hogy nem egoista, hanem azt hogy nincs meg benne a reális önbecsülés és saját képességeit a valósnál sokkal kevesebbre értékeli. Nem hiszi, hogy jó lenne bármire is, azt képzelni mindenre, vagy legalábbis a dolgok jó részére képtelen (pl.: nem néz ki jól, nem tud magának párt szerezni stb.).

Meggyőződésem hogy a külvilág elvárásai plusz a másság feldolgozása egyes fiatal melegeket olyan utakra taszíthatnak amely nem vezet sehová. Ezekből a melegekből lesznek később a kamionos magamutogatók, vagy a hozzájuk hasonlók. Nem hiszem, hogy közületek egy is van, aki erre a sorsra vágyna vagy csak erre lenne érdemes.

Mit lehet tenni?- teszitek fel jogosan a kérdést. Mindenekelőtt a hangsúly azon van, hogy számotokra mi a fontosabb? A közvetlen környezet hatása, a barátaitok,  családotok, szeretteitek véleménye rólatok vagy az elérhetetlen tökéletesség utáni hajsza?

Másodszor, szép dolog a szerénység- nekem sosem ment igazán- de nem kell túlzásba vinni. Ha sikert értek el valamilyen téren vagy egyszerűen csak érzitek hogy valamiben jók vagytok, nektek is becsülnötök kell magatokat. Az eredményeitekre büszkének kell lenni és nem kell hangoztatni, de szem előtt kell tartani hogy az azokhoz vezető út nem volt egyszerű. Valamilyen szinten példát mutattok másoknak, így igazán van okotok büszkének lenni magatokra. Ez még egy faktor ami segíthet leépíteni a görcsölés falait, amik körbezárnak titeket.

És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban: szerintem attól függetlenül hogy hisztek-e valamilyen felsőbb hatalomban vagy nem, mindenki számára elfogadható a tény hogy nem véletlenül vagyunk a világon. Nincs olyan hogy felesleges, értéktelen ember, maximum eltévedt, elkallódott emberről beszélhetünk. Rajtotok múlik, hogy melyik utat választjátok magatoknak. Mindig az első lépés a legnehezebb, de ha szilárd elhatározásotok hogy igen, ti normális, se nem álértékekkel telepumpált, se nem félelmektől szorongatott életet szeretnétek élni, akkor ez így is lesz. Az élet nem könnyű, de épp ez az ami kialakíthatja az ember egészséges önbecsülését. Ha valaki erre törekszik, biztosan nem fog egyedül maradni.

gaytalk.blog@gmail.com

captain@paperboat.hu

Reflexió

Tudom hosszú kommentek sora kígyózik Pablo vendégbejegyzése alatt, de érdemes végigolvasni. Remélem a kommentelők nem veszik zokon ha gondolatmeneteiket felhasználom a bejegyzéshez.

Először is szeretném Olvasó ;) történetét beemelni ide, és itt is reagálnék rá :)

Véleményem szerint

Az alábbiakban egy 22 éves végzős egyetemista sorait olvashatjátok, aki mily meglepő, meleg. Most hirtelen elgondolkozok azon, hogy vajon mivel is kezdjek, mi lenne a vezérfonal, meg egyáltalán, mit is szeretnék végső tanulságként leszűrni, mint magamnak, mint Számodra, kedves olvasó.

Elsősorban: Melegnek lenni véleményem szerint állapot. Nem privilégium, nem büntetés, még csak nem is életstílus, hanem pusztán egy egyfajta orientációs kör, mint ahogyan az, hogy kinek mi a zsánere, a szőke vagy a barna, ne adj’isten a telt vörös. Csak ugye itt jönnek képbe a különböző társadalmi folyamatok: homofóbia, sztereotipizálás, előítéletek, tudatlanság. És amik természetszerűleg ezzel járnak. Megbélyegzés, lenézés, cikizés, gyanúsítgatás.

És ami miatt e kis bevezetőt írtam, az az, hogy ezek a dolgok tinédzserkorban meg pláne jelen vannak az ember életében. Akkor is, ha az illető túl alacsony, vagy súlyfelesleggel küszködik. Akkor is, ha szemüveges és mondjuk még szorgalma is van, ami magával hozza a jó tanulmányi eredményeket. És akkor is, ha éppenséggel meleg. Persze körbe lehet bástyázni magunkat, és minden bizonnyal érdemes is. Attól mert az én-vagyok-az-osztály-menő-arca srác minden hétfőn beszámol az aktuális hétvégi hódításairól, még nem feltétlenül kell képben lennie a te magánéleteddel kapcsolatban is. De ez gondolom evidens. Azonban az már, hogy a hozzád közel állókra tartozik-e a dolog, az nem kérdéses.

Hiszen például a szüleid azok, akik felnevelnek, és akik csiszolnak-faragnak, hogy minél tökéletesebb ember váljék belőled. Lehet, hogy túl idealisztikusnak tűnik, amit írok, sőt minden bizonnyal az is, de elviekben ez így működik, vagyis pontosítok magamon: így kellene működnie. És épp ezért kell megadni az esélyt magadnak és persze nekik is, hogy tudjanak az igazságról. Tudom, miről beszélek. Én már megtettem. És most a napokban olvastam egy kommentet, ahol valaki egy ugrótoronyhoz, illetve az arról való leugráshoz hasonlította a szülői coming outot… Érdekes és véleményem szerint nagyon igaz meglátás.

Vagy például gondolj bele: Ha nem hagyod az igazságot feltárni, az burkoltan mindig ott fog benned motoszkálni, és ezzel kapcsolatosan egy idő után azt fogod észre venni, hogy folyamatosan frusztrált leszel. Legalábbis én ezt vettem észre magamon. Amikor aztán megtörtént a nagy bejelentés, utána egyből könnyebb és felszabadultabb lett minden. Mint amikor rájöttél, hogy igen, volt elég bátorságom leugrani a toronyból… De tovább folytatva: persze az én esetem mondhatnánk akár ideálisnak is, de mindenestre ez az eshetőség senkinél sincs kizárva, így nálad se. Ráadásul hogy manapság már rendkívül sokrétű információs bázis áll rendelkezésre az aggódó szülőknek, legyen az papíralapú, vagy éppenséggel digitális. Bár gondolom ezzel nem árultam el nagy újdonságot, mint ahogy azzal sem, hogy a hely és az időpont kérdését sem lehet félvállról venni. És legvégül, ami a legfontosabb: Légy biztos önmagadban, és az elhatározásodban. A szülő egy pillanat alatt megérzi a határozatlanságot, és egyből aggályainak fog hangot adni azirányban, hogy biztos vagy-e benne, meg nem-e egy múló valami ez az egész… Ezzel okozva (még nagyobb) zavart nála… Mert hogy valamennyi lesz, az biztos, és ezzel számolni is kell. Ellenkező esetben viszont a nagyon szerencsések közé tartozol J

Remélem, hogy ezzel a kis írással is tudtam valami konstruktívat nyújtani, a srácoktól pedig köszönöm a felkérést. ;)

Üdvözlettel.: Pablo

How to get addicted

Melegéletem kezdésével,  idestova több mint két és fél éve (hű de komoly idő) még az internet volt az egyetlen eszköz, amelyet felhasználtam párkeresésre, ismerkedésre. Mindaz azonban, ami később történt velem ráébresztett hogy az internet csak egy a végtelen sok lehetőség közül, amit kihasználhatunk, ha párra vágyunk (vagy egyébre).

Természetes, hogy az elején mindenki a nethez menekül és hiszi, hogy a randi.gay.hu vagy a gayromeo az egyetlen pont ahol a melegek ismerkedhetnek. A valóság azonban más.

Ha valaki identifikálja magát, vagyis ráébred, hogy meleg, problémákba ütközhet azon folyamat során, amikor megpróbálja mindezt átültetni a mindennapjaiba, vagyis nem feltűnően, de melegként járni a világban.

Hogy mit is jelent ez?

Tudni kell elsősorban, hogy a nagyvilágnál nincs skála, amely szélesebb választékot nyújtana pasikból. Tudom, nem könnyű de próbáljátok meg legyőzni az önértékelési hibátokat (erről még lesz szó itt a GayTalkon) és ha tetszik nektek egy srác aki szembejön az utcán, amíg a teraszon cigiztek, a suliban vagytok vagy akárhol: ne féljetek mosolyogni rá! Meglepő, hányan visszamosolyognak.

Persze, akkor a legjobb a helyzet ha nagy a valószínűsége annak, hogy a srácot viszont is fogod látni. Szerintem egy meleg flört semmiben sem különbözik a hetero flörttől. Ha a srác biztatóan visszamosolyog, belemegy a szemezésbe, akkor nyugodtan oda lehet menni hozzá, ismerkedni, dumálni... nos igen, és itt jön az a rész, amikor vak vezetne világtalant, ugyanis ennél tovább még nem jutottam. Leszámítva persze egy pár melegbulis kalandot, de az nem erre a lapra tartozik :P

Sajnos sok melegnél probléma a hibás önértékelés, az érdemek és értékek téves felmérése, amely torz énképhez vezet, és végeredményben lehet kóros önbizalomhiány is. Szerintem ehhez nem kevés köze van a flörtölésnek, ha úgy tetszik, két legyet üthetsz egy csapásra: új kapcsolatot építhetsz, és elhiheted magadról azáltal, hogy felkelted egy másik srác értékelését, hogy igenis érdemes vagy arra, hogy észrevegyenek.

Szóval, fiúk, csak bátran! Elő a mosollyal, hiszen az a legrövidebb út két ember között ;)

Depresszió

Sajnos sokakat érint ez a betegség és sajnos a melegekre ez halmozottan igaz. Természetesen ez független attól, hogy az ember meleg-e vagy sem. Esetünkben inkább arról lehet szó, hogy a kialakulása esetleg olyan dolgokhoz vezethető vissza, mint az elutasítottság a szülők, barátok részéről vagy éppen önmagunk nem elfogadása. Nekem is volt benne részem és sikerült kijönnöm belőle, éppen ezért osztom meg a történetem, hogy segítséget, támpontot nyújtsak a hasonló helyzetben lévőknek.

6 éve történt meg az, amire egyáltalán nem vagyok büszke és amit, ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor máshogy csinálnék, másképp csinálnék. Akkortájt kerültem középsuliba és már előre féltem, hogy mi lesz, kik vesznek majd körül, hogyan fogadnak stb. Először mindenki ismerkedett a másikkal az osztályban, aztán elkezdtek kialakulni a klikkek. Sajnos nem minden emberben van jóindulat és pont egy ilyen emberekből álló csapat talált meg magának, annak ellenére, hogy akkor még magam sem vállaltam fel még önmagam előtt sem, hogy meleg vagyok. Nem tudom hogyan, miből gondolták, hogy az vagyok (persze nem tévedtek e téren), de elkezdtek célozgatásokat tenni, piszkálódtak. Megpróbáltam elkerülni őket mindig, de persze a bujkálás nem megoldás. Így hát inkább tűrtem, hogy beszólogatnak, mintsem, hogy megfutamodjak. Csak azzal nem számoltam, hogy a folyamatos védekezés nélküli tűrés hova fog vezetni. Próbáltam minden szavukat elengedni a fülem mellett, de teljesen sohasem sikerült, mindig volt olyan, amit meghallottam és bennem ragadt. Olyannyira, hogy ez a sok sérelem felhalmozódott bennem és nem igazán sikerült szemet hunynom felette. Addig-addig gyűlt bennem, még eljutottam arra a pontra, hogy azon kezdtem el gondolkodni, hogy már semmiért sem éri meg, nincs értelme itt lennem. Ez három hónapon keresztül zajlott bennem és közben egyre mélyebbre süllyedtem, egyre többször jártak olyan gondolatok a fejemben, amik egy ép és egészséges ember fejében meg sem fordulnak. Sokszor gondoltam a halálra, arra, hogy akkor biztos jobb lenne, nem kellene tűrnöm a megalázásomat másoktól, nem kellene ilyenekkel foglalkoznom. Sajnos odáig fajult a dolog, hogy a gondolatokból tett lett, de még akkor sem álltam meg. Nem akartam tovább szenvedni, tovább törni magam mások miatt. Teljesen kilátástalannak éreztem az életemet, magamat pedig hasztalannak gondoltam, aki csak azért van a világon, hogy szenvedjen. Aztán 2003 decemberében történt valami. Épp színházi előadásra mentünk az osztállyal - amire én már nem értem oda. Útközben ugyanis rosszul lettem és a mentő vitt el. Történhetett mindez azért, mert önmagamat hibáztattam mindenért, saját magamat marcangoltam, mind lelkileg, mind testileg és mindez odáig vezetett, hogy a testem figyelmeztetésképp feladta a harcot az agyammal . A kórházban, az ágyban fekve azon az estén átértékeltem mindent magamban. Felfogtam, hogy a dolgok nem mindig úgy működnek, ahogy azt én szeretném és gondolom. Vannak bizonyos dolgok, amiket tudunk befolyásolni és vannak olyanok, amiket el kell fogadni, még ha ez baromi nehéznek és lehetetlennek tűnik. Az első, amit akkor megfogadtam magamban, hogy nem teszem tönkre magamat csak azért, mert úgy gondolom, hogy akkor nekem jobb lesz. Nem éri meg egyáltalán.

Az önmarcangolás nem megoldás a problémákra, a halál nem megoldás a problémákra, csupán elfedi, de nem szünteti meg azokat. Ha igazán azt akarom, hogy a bajaim végleg megszűnjenek, akkor nekem is kell tennem valamit, áldozatot kell hoznom, meg kell bírkóznom a hétköznapokkal, még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy semmi értelmük nincsen. Ezzel a fejemben keltem fel másnap és ezeket azóta is magam előtt tartom. Nem szabad, hogy bármi is a kedvem szegje vagy kizökkentsen a saját ritmusomból. Nem szabad, hogy más emberek miatt, akik úgy élik ki magukat, hogy másokat bántanak, szidalmaznak, piszkálnak az ember rosszul érezze magát, hiszen pontosan ez a céluk, hogy azt lássák, ahogy megtörnek. Ezt pedig nem szabad engedni és igenis lehet ellene tenni, hisz az én példám is azt bizonyítja, hogy van kiút a legmélyebb gödörből is. Persze nem szabad eddig eljutni és ennek az útnak az elején megannyi helyes és jóravezető út közül választhat az ember, még akkor is, ha elsőre bizonytalannak és végeláthatatlannak tűnik egy-egy nehezebb út, de a végén ott van a megoldás, ami nem az, hogy eldobjuk magunktól az életet illetve hogy szomorúságba süllyedünk, hanem az, hogy ÉLJÜK az életet annak minden jóságával, gondjával, bajával, mert erről szól az élet, mert mindenre van megoldás és mindenhonnan van kiút, csak keresni kell és higyjétek el, hogy mindig fogtok találni, nem is egy helyes irányt.

Csak azt tudom tanácsolni, hogy semmi sérelmet ne tartsatok magatokban, de tényleg semmit. Én ezt úgy oldottam meg, hogy egy füzetbe - nevezzük naplónak - mindig kiírtam magamból azt, ami bánt és közben elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan is lehetne orvosolni az adott problémát, amelyet végül nem is kellett, hiszen azonnyomban megszűnt, ahogy befejeztem az írást, mert már nem volt bennem és máshogy láttam azt, amit korábban még a világ legszörnyűbb dolgának tekintettem, ami csak történhet velem és körülöttem. Fontos, hogy legyen valaki, aki mindig meghallgat és segít, de ha nincs az se adjon okot az elkeseredésre, hiszen megannyi lehetőség van, hogy kiadd magadból a szomorúságod, gondoljunk például csak az előbb említett füzetre ;) Szóval mindig tartsd szem előtt, hogy az életnek igenis VAN napos oldala és csak rajtad múlik, hogy mennyire teszed fényessé azt az oldalt, mennyire akarsz azon az oldalon maradni.

"Ott megy a buzi..."

A fent említett mondatfoszlány egyike azoknak, amelyekkel életemben sajnos elég sokszor voltam kénytelen találkozni. Pontosabban nemtalálkozni mert ilyen és ehhez hasonló mondatok általában nem az ember orra előtt hanem a háta mögött hangzanak el.

Nem tudom, hányan vagytok kitéve hasonló iskolai sértéseknek nap mint nap, hiszen ahány meleg, annyi stílus. Van, aki tipikusan az az eset, akiről "soha nem találnád ki", van akiről "süt", van aki pedig "meggondolandó". A nagyszájú lúzer bunkóknak, akik a buziviccek legnagyobb terjesztői és kitalálói, a leghangosabb melegellenesek, nekik már az is elég ha van egy-két félreérthető elszólásod, mozdulatod vagy érzékenyebb vagy, mint az átlag, nem számít tovább: meleg vagy.

Tudni kell, hogy ezek az emberek mind szenvednek valamitől, amelyet úgy akarnak leplezni hogy a másikban megtalált gyengeségeket hangoztatják, remélve hogy így elterelhetik a figyelmet a saját gyengeségükről. A tény azonban, hogy tudjuk, mennyire szánalmas és gyerekes amit tesznek, nem vigasztaló és nem segít abban, hogy leszereljük, ignoráljuk őket- gondolják sokan.

Pedig segít. Ezek az emberek ugyanis olyanok, akikkel nem nagyon tudsz mit kezdeni; mivel általában nem ők a legokosabbak egy társaságon belül, ezért észérvekkel nem lehet rájuk hatni, legyőzni őket meg pláne nem hiszen ha leállsz a hülyékkel vitatkozni, akkor lesüllyedsz a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal.

Azzal pedig, ha látványosan felháborodsz és kikéred magadnak a melegséget, inkább csak elárulod magad mint heteroságod bizonyítod, hiszen általában éppen a bűnösök bizonygatják leginkább és legelőször ártatlanságukat.

Mit lehet tehát tenni?

Én két módszert találtam beváltnak.

Az egyik az, hogy lekötelezed őket. Ehhez ki kell használni valamilyen előnyt, vegyük a legegyszerűbbet: ha te jó vagy egy tárgyból, ők pedig nem, minden erődet összeszedve erőltess mosolyt az arcodra, jó modort a stílusodba és mintha mi sem lenne magától értetődőbb, ajánld fel segítséged. Én az egyik ilyen nagyarcút elkezdtem korrepetálni angolból, és ha barátok nem is lettük, de most már köszönünk egymásnak és azóta nem szól rám egy rossz szót sem.

Vigyázni kell azonban, hogy a segítség ne forduljon át meghunyászkodott szolgaiságba. Más dolog, ha magadtól segítesz és más, ha csettintésre ugrassz, mert így cseberből vederbe esel majd.

Ha erre nem érzed magadat képesnek- hiszen leállni jópofizni és mindezt meggyőzően eljátszani azoknak akiket a halálnak arra a bizonyos testrészére kívánsz leginkább, nos ez a feladat enyhén szólva idegölő- akkor választhatod a felsőbbrendű hallgatást és ignorálást is. Vagyis: süketnek tetteted magad és éled az életed mintha mi sem történne. Ha nincs fogás rajtad, remélhetőleg előbb- utóbb feladják.

A legrosszabb ezekben az esetekben nem is az, hogy milyen hülyék az emberek hanem az, hogy mindezzel mennyi feszültséget tudnak felhalmozni. Nem győzöm azonban hangsúlyozni hogy ők ezzel csak leplezni akarnak valamit, és egyáltalán nem éri meg önértékelési hibás senkiháziak miatt kiborulni vagy valóban ócska, semmirekellő buzinak érezni magad. A legegyszerűbb nevetni rajtuk és a kicsinyességükön, majd továbbmenni.

Anyu, meleg vagyok!

Ez az a mondat, ami soha nem hagyta el a szám. Ennek ellenére anyukám mégis tudja. Ennek részleteiről nem akarok mesélni, leírtam a történetemben hogyan ment.

Viszonylag sok tizenéves meleget ismerek és a legtöbbük azzal a problémával küzd hogy nem tudja, meri vagy akarja bevallani szüleinek, de legalábbis édesanyjának melegségét. Hogy miért?

Úgy gondolom, a mai magyar szülők akiknek tizenéves gyermekeik vannak, javarészt konzervatívok ezt a kérdést illetően. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne szeretnék a gyermekeik azok után, hogy megtudják, melegek. Egy szülő mindig szülő marad.

Sokan félnek a drámai jelenetektől, a kitagadástól, attól hogy már nem fogják szeretni, nem fognak rájuk ugyanúgy tekinteni. Éppen ezért sokan hajlamosak magukból áldozatot csinálni és a saját kis világukba bezárkózni, elűzni maguktól mindent- ezek az emberek lassan a szakadékba hajszolják magukat.

Amit mindenképp figyelembe kell venni az az, hogy a melegség felismerése és megélése nem csak a melegeknek lehet lelki teher, hanem a szülőknek is. Nem azért, mert a kisfiukat vagy kislányukat tisztességes családanyának vagy -apának képzelték el és úgy gondolják, hogy ebbe a képbe nem illik bele a melegség, hanem azért, mert legtöbbük ugyanúgy szánalmasan keveset tud a melegségről, mint a magyar társadalom legtöbb tagja. Ezért amire szükségük van az rengeteg türelem. A kezdeti nehéz fogadtatásnál nem kell rögtön megsértődni vagy eljátszani a hattyú halálát hanem nyugodtan meg kell velük beszélni hogy mi is a helyzet a fiú-fiú párosokkal, az AIDS-szel, ezzel az életformával. Az őszinteséggel, nyugalommal és azzal, hogy megmutatod a szülődnek hogy igenis tenni akarsz azért hogy ezt is együtt éljétek át, úgy gondolom -és úgy tapasztaltam - hogy a sikeres elfogadás előfeltétele.

Innentől pedig a dolgok a maguk útján haladhatnak tovább; a titkolózás lebontása, a folyamatos őszinteség és akár a párod bemutatása sokat segíthet. Nem kell állandó napirenden lennie a melegségednek, elég ha olyan mindennapi és evidens témának veszed amit alapvetően megosztasz velük.

Persze ha tartós elutasítás a válasz mindennemű közeledésre, akkor nem árt egy pszichológushoz segítségül fordulni, aki segít mindenkinek átvészelni a nehéz időszakot.

Alapvetően különbség van az anyák és az apák között- mondják sokan. Talán tényleg úgy lehet hogy az apák nehezebben fogadják el, nem tudom, de szerintem általános hogy aki igazán szeret, az mindenhogy szeret. Nem a heterot vagy a meleget szereti benned hanem a gyermekét, aki az övé.

Sztorizok

Most elvileg coming outokról kéne írnom, de azt majd később teszem meg, remélem nem harapják le a fejem. Helyette inkább írok arról, hogy nekem személyesen, hogy alakultak a dolgok azóta, hogy belevetettem magam a sűrűjébe.

Nálam a nagy vízválasztó az volt, hogy jól betöltöttem a tizennyolcadik évemet. Felmerülhet a kérdés, hogy miért pont akkor? Talán azért, mert olyan nagy dolognak tűnt, hogy "Ú, öcsém, 18, szavazhatok, alkohol, stb." Később rájöttem, hogy ez nem annyira így van, de most nem erről van szó. Gondoltam akkor, hogy kezdhetnék már valamit ezzel az egésszel, már mint, hogy meleg vagyok. Már tudtam előtte egy ideje, hogy mi az ábra, de nem léptem, mert nem akartam, nem tudtam, nem tudom miért. Aztán elhatároztam magam, hogy regisztrálok egy társkeresőre. Az én ízlésemnek tökéletesen megfelelő oldalra regisztráltam fel először. Először teljesen ál adatokkal, mai napig nem tudom miért. Körbenéztem és megakadt a szemem valakin. Töröltem magam. Aztán pár nappal később teljesen valós adatokkal regisztráltam, megint körbejártam a helyet, megnézegettem az embereket. Következő nap, amikor felmentem, várt egy üzenet. Döbbenet, padlót fogtam, ilyesmik. Az első levelet attól kaptam, akin megakadt a szemem. Ez lehet nagyon szenzációhajhásznak tűnhet, de szavamra mondom, így esett a dolog. Nekikezdtem, hogy körberohanjak a szobámban, de a lábam bevertem az ágyba. Ez nem akadályozott meg abban, hogy a szívem olyan hevesen verjen tovább, mint egy nagyon hevesen verő szív. Izgultam rendesen. Nekem még nem volt fent képem, ezért email-ben küldtem neki. Aztán msn. Aztán sms. Aztán beszéltünk telefonon és majdnem elkéstem egy koncertről. Találkoztunk is egy-két héttel később, még mindig megvan a vonatjegyem. Jó volt, nem részletezem, most csak külső szemlélők vagyunk és tanulságokat állapítunk meg, amiből következtetést lehet levonni. Rengeteg mindent köszönhetek neki. Olyan hihetetlenül kicsi dolgokat is például, hogy ő biztatott, hogy rakjak ki magamról képet. Raktam ki és nem bántam meg. (Van egy eszmefuttatásom a képkirakásról, majd egyszer leírom.) Ez kicsi dolog, de én úgy érzem magabiztosabb lettem és jó volt, hogy ezt és még sok minden mást nem egyedül kellett végigcsinálnom. Nem tudom egyedül meddig tartott volna nekem. Nagyon introvertált vagyok még szerintem ma is, de mivel ezeket a dolgokat meg tudtam csinálni, szerintem sokat fejlődtem. Az élet minden területén biztosabbnak érzem most már magam. Vannak olyan dolgok, amiket egyedül kell megtapasztalni és végigcsinálni, ez attól is függ, ki milyen ember, de szerintem, a jó kezdet nagyon fontos és a jó kezdethez kell a segítség. Még hosszú az utam, de a kezdőlépést azt hiszem sikerült megtennem egy jó irányba.

Ezután még sok minden történt, majd azokról is írok. Még annyit tennék hozzá talán ehhez a kis történethez, hogy sajnos az utaink már nem keresztezik egymást, de (ide sok mindent írhatnék, de nem fogok). Nem teljesen írtam le mindent, szeretném megtartani magamnak az aprószép dolgokat. De ebből is tisztán ki lehet venni szerintem a lényeget. :)

az én történetem

Sőt, mondhatnánk: visszaemlékezés, de ez elég furcsa lenne egy 17 éves sráctól aki még nem sok mindenre emlékezhet vissza :) De mindent, amire igen most leír. Ez a co-story azért születik most, mert rettenetes szembesülni hány hozzám hasonló korú meleg van aki nem mer előbújni (de utálom ezt a szót!) mert fél a reakciótól. S ha körülnézünk, van is rá okuk. Ezeknek a taglalása viszont most kimarad mert különben végtelenül hosszú lenne a bejegyzés :D

Szóval. Igazából már 13 éves korom körül kezdtem érezni hogy valami nagyon nincs úgy mint ahogy a többieknél, mert már kisebb koromban is valahogy olyan... nem is tudom hogyan kívják azt az érzést, ahogy a jó pasikra gondotam, vagy igazán én sem tudom megnevezni ezt az egészet hogy mi volt, nem tudtam megmagyarázni hogy mi, de valami vonzott a fiúkhoz. Akkor még nem tudtam rá magyarázatot, most már azonban teljesen világos a helyzet: ez nem volt más, mint az apahiány. Talán ez volt az, ami már jóval idő előtt előhozta ezt az érzést.

Ahogy megéreztem hogy valószínűleg meleg vagyok, regisztráltam a randira, ám ez a regisztráció nem volt hosszú életű, töröltem a profilom. Hogy miért? Gyávaságból, megfutamodásból...? Nem, egyszerűen csak azért mert körülnéztem és láttam hogy az még korántsem az én terepem. Irányt váltottam hát és 14 éves korom végéig egy csajra hajtottam. Közben persze meg-meg kísértettek a fiúk, férfiak ábrándjai, és gondolatban... nagyon, nagyon, nagyon sok dolgot csináltam amit akkor még egy olyan dolognak minősítettem amivel ráérek később is foglalkozni, vagy talán majd nem is kell mert elmúlik. És ebben a hitben mentem gimnáziumba és egyúttal kollégiumba.

Egy teljesen új világba csöppentem, aminek annyi negatívuma volt (van) hogy felsorolni sem lenne elég de már szeptemberben megláttam az akkor számomra egyetlen pozitívumot: nincsenek szülők. A magam ura vagyok (a megadott kereteken belül), azt teszek amit akarok, úgy ahogy akarok, nem kell elszámolnom vele senkinek...

Emlékeztem egy mail-címre a múltból. Kipróbáltam, még működött. Az első meleg élményem pedig egy alkalmi volt, 15 évesen. Innentől kezdve olyan időszaka következett az életemnek amire nagyon nem vagyok büszke de valahol talán mégis hasznos volt, hiszen a tartós kapcsolataimba már nem tapasztalatlanként vágtam bele hanem valamiféle kis előismeret birtokában. Az alkalmikat nem részletezem mert... mert szóval nem és kész :)

Az első coming-outom az első barátom idején jött el, 15 éves koromban, 2007 februárjában. Hosszas gondolkodás után unokatesóm választottam ki, és neki mondtam el a valóságot, kicsit gyengített verzióban: biszex vagyok, hazudtam neki. Persze én is jól tudtam hogy ez nem így van, de sokkal könnyebb volt ezt a félmegoldást választani, hiszen akkor még talán én sem tudtam teljesen szembenézni a ténnyel, hogy márpedig meleg vagyok, akár tetszik, akár nem.

Rettenetes félelem volt bennem, hogy hogyan fog reagálni. Ottaludtam nála egy szombati napon, a szülei nem voltak otthon de teljesen jól reagált. Semmi változás nem állt be a kettőnk kapcsolatában sőt, még szorosabb lett (ha lehet ennél szorosabb még, egymás szomszédságában, együtt nőttünk fel), ő volt az aki minden barátom ismerte, akivel szemben azóta is kötelességemnek érzem a barátaim bemutatását.

Az első co sikere felbuzdított és vallomások sorozatát indítottam el, elmondtam gyakorlatilag mindenkinek akiket a barátaimnek neveztem, akiket érdemesnek tartottam rá, bár egy elég sajátos módon: levélben írtam le nekik (nem voltam elég erős a szóbeli vallomáshoz) és természetesen a bi-dumát adtam be nekik.

Közben szakítottam az első barátommal és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy anyukám is beavassam.

A szüleim elváltak, anyukám mindig is úgy nevelt hogy fogadjam el magam olyannak, amilyen vagyok, ne akarjam megváltoztatni magam, így kell jónak lennem. Tehát modern nevelést kaptam de mégis féltem, mert elég jól ismertem a családom. Tudtam, hogy konzervatív, bár anyukám ilyen téren liberális (nem a politikai irányzatokra célzok ezekkel a jelzőkkel), mindenit egyénileg ítél meg és nem kirekesztő, diszkriminatív.

Nála is a leveles megoldást választottam, vasárnap este megírtam neki a levelet, én visszajöttem a koliba és vártam... és vártam... és hívott.

Hatalmas megkönnyebbülés volt.  Hogy így is a fia vagyok, hogy így is szeret, hogy dehogy tagad ki, csak arra kér hogy vigyázzak magamra és legyek vele mindig őszinte és nyílt (ennek igyekszem is eleget tenni).

Ez pedig elég önbizalmat és lendületet adott ahhoz, hogy mindenkinek elmondjam a teljes igazságot: meleg vagyok. Csakis és kizárólag a fiúk érdekelnek.

Mielőtt beavattam valakit, nagyon féltem, hogyan fog reagálni. Negatív tapasztalatom nem volt egy coming-outomnál sem, soha, senkinél. Sőt, életem egyik legjobb döntésének tartom hogy mindezt akkor tettem meg és mindenkit beavattam. Így nyílt tudtam lenni és őszinte, az engem ért megrázkódtatásokat sokkal könnyebben el tudtam viselni mert voltak, akik átsegítettek a nehéz időszakokon, akikkel mindig őszinte tudtam lenni, korlátok nélkül. A tény, hogy meleg vagyok nem szétzilálta de megerősítette a kapcsolataim. Ennek köszönhetően ma már ott tartok, hogy nem félek nem titkolni melegségem. Az iskolám persze továbbra is tabu-terület ezen a téren, de új ismerőseim előtt már teljesen őszinte tudok lenni. Magam lehetek, teljes egészben.

Remélem, hogy ez a történet segít mindenkinek aki co-gondokkal küzd. Egy örök érvényű igazság létezik szerintem: aki igazán, feltétel nélkül, csak magadért szeret azt nem fogja zavarni a dolog sőt, ha lehet még jobban fog szeretni mert őszinte voltál vele és át fogja érezni, hogy nem volt könnyű megosztanod vele terhedet.

Aki pedig elhagy, elfordul tőled esetleg utál... lehet akárki, nem szeretett igazán, vagy szeretete nem volt elég erős ahhoz hogy felülemelkedjen az előítéletein. Az élet nem tündérmese, ez is benne van a pakliban és én sem ringatom magam abba az illúzióba, hogy az, hogy velem ez eddig még nem történt meg nem jelenti azt, hogy nem is fog.

Hi divas!

Hát igen, én is itt vagyok. :) Egyetértek az előttem szóló Captainnel és Spikey-val. Nem igazán dolgoztam még csapatban, de sok reményt fűzök ehhez a bloghoz. Először is alapvető célkitűzés azoknak a srácoknak a "felvilágosítása", akik még nincsenek igazán tisztában az érzéseikkel vagy már kezdenek belekóstolni a melegvilágba. Ám nem csak hozzájuk szólunk.

Kölcsey írta Parainesis c. művében, hogy az ember a közösségé, nem önmagáé (hogy egy kicsit művelődjünk, hisz nincs tudás, ami haszontalan). Nos, mi itt értetek leszünk. Ha bármi észrevételetek vagy problémátok van, hozzánk bátran fordulhattok. ;)

Válasz

Szerintem az már mindenképp jónak mondható, hogy összefogtunk egy cél érdekében. Az mindig jó és előremutató, ha az emberekben van hajlandóság afelé, hogy együttműködve új dolgokat hozzanak létre, nemes célokat szolgáljanak és ezzel másoknak segítséget és támaszt nyújtsanak. És ha már egy ember is élt ezzel a segítséggel és győzelmet aratott a problémái felett, akkor már megérte összefogni.
Sok-sok apró darab első látásra semminek tűnhet, hiszen egyikük sem elég önmagában ahhoz, hogy valamit elindítsanak, viszont ha ez a sok apró darab egyesül, akkor az már elég ahhoz, hogy a semmiből is valami legyen, hogy megváltozzon a korábban róluk kialakított képünk. Úgy gondolom, hogy azáltal, hogy mind a négyünk más, de mégis egy irány felé tart, utat tudunk mutatni azoknak, akik nem merik megtenni az első lépést afelé, hogy végre önmaguk lehessenek saját maguk és mások előtt is. A világ hatalmas, de az összefogás ereje hatalmasabb - az örök kérdés csak az: hogyan tovább?

Üzenet

Szerintetek mennyire mondható jónak amit csinálunk? Négy meleg, négy különböző ízlés, élet, tapasztalat…?

Tudjátok, én dolgoztam csapatban sokszor és valahogy mindig előnynek sült ki a dolog, a különbözőség mert több szem többet lát, és ha az a több nem a szálka a másikéban akkor az eredmény fantasztikus lehet.

Talán a hétköznapok is erről szólnak: a csapatban dolgozásról. Ha belegondoltok, csapat lehet az egész világ, a gond csak az hogy a világ csapata nem jó. Lehetne az, de nagyon nem jó mert az az alapvető elfogadás hiányzik belőle, amely egyben tartja a sok különböző embert. De a mi kis összefogásunk nem a világ, még ha nekünk egy kicsit azt is jelenti. Remélem nem leszünk ezzel egyedül.

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja