GayTalk

Tiétek a pálya

Mivel a GayTalkot olyan közösségioldal-fajtának szántuk, szeretnénk lehetőséget biztosítani a fiatal melegek számára, hogy leírják, hogyan éreznek saját melegségük kapcsán. Mindenki számára, aki úgy gondolja, szívesen leírná, mit jelent számára a melegsége, vagy csak szimplán írni akármiről, aminek köze van ehhez a témához, az ne habozzon, írja meg, találjon ki magának egy nicknevet és az írását juttassa el erre a címre: gaytalk.blog@gmail.com ! A művet természetesen az ő nickneve alatt tesszük közzé. 

Az első, de nem az utolsó...

Tavaly megtörtént az első coming outom - végre! Most pedig elétek tárom, hogy hogyan is jutottam el odáig, hogy megtegyem azt a lépést, amitől mindig tartottam és amit soha sem akartam megtenni, mert féltem, de megtettem és örülök neki, hogy így döntöttem.

Egészen kis koromban, talán 4-5 éves lehettem, amikor már motoszkált bennem valami, amit akkor még nem igazán tudtam, hogy micsoda, csak volt és ennyi. Észrevettem, hogy az oviban és a játszótársaim között is inkább a lányokat preferálom - persze nem úgy, hanem mint barát. Soha sem érdekeltek a játékautók, a katonásdi, szóval igazából semmi ilyen fiús dolog, ami abban a korban megszokott. Jobban éreztem magam lányok társaságában, viszont a fiúktól visszahúzodzkodtam. Nem tudtam, hogy mindez miért van. Úgy voltam vele, hogy majd biztos elmúlik és hogy ennek így kell lennie.

De nem múlott el. Volt egy fiú barátom, akivel egészen jóban voltunk és építettünk egy kis bunkert ahol játszottunk, aztán egyszer csak gyermeki kiváncsiságból meglestük egymás csúnyácskáját, amikor is a testvérem és a haverjai ránk rontottak. Iszonyatos érzés volt, hirtelen azt sem tudtuk mit csináljunk abban a helyzetben. A tesómék meg egyből lehomokosoztak minket. Én még akkor nem voltam tisztában, hogy mit is jelent ez pontosan, viszont láttam, hogy az emberek nem igazán tolerálják ezt a dolgot. Tehát nem volt más, úgy döntöttem, hogy eztán csak a lányok irányába mozgok és megtagadom azt, ami vagyok. De nem segített, hiszen ahogy nőttem, cseperedtem, nem változott semmi, az emberek ugyanúgy kezeltek, mint az eset után, kaptam hideget meleget és már nem éreztem jól magam úgy, hogy próbálok más lenni, mint aki vagyok.

15 évig éltem úgy, hogy másként másképp éltem, mint ahogy azt kellett volna tennem. És mindezt fölöslegesen, próbálkozások és műszerelmek sorával, amikben nem éreztem jól magam egyáltalán. 18 évesen megtörtént az első csókom - egy lánnyal. Bánom, mert őt is és magamat is becsaptam. És megint csak kételyek közé kerültem, amikből már addig is elég sok jutott. Hát úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek az önmarcangolásnak és az leszek, aki vagyok. 20 évesen jutottam el odáig, hogy végre magam előtt is beismertem, hogy rossz az amit tettem és ezen változtatnom kell, amíg még nem késő. Magam előtt is nyilvánvalóvá tettem, hogy én bizony meleg vagyok. Ez volt az első dolog, amiután úgy éreztem, hogy valami pozitív változás indult el bennem, hogy sikerült kimondanom magamnak, hogy meleg vagyok és elfogadtam önmagamat.

Mostmár csak az zavart, hogy bár én tudtam már magamról, hogy melyik úton is járok, de így mégsem éreztem még egészen jól magamat. Hiszen így mit érek vele, ha nem adhatom mások előtt is magamat, ha továbbra is egy álarcot viselek, ami nem én vagyok. A családomban még senki sem tudja, hogy meleg vagyok - bár sejtéseik vannak efelől. A dolog, ami visszatart az a félelem és a kétség, hogy mi lesz, ha megtudják, hogy fogadják, szeretnek-e még utána is vagy megvetnek, hogyan fognak kezelni eztán?

Vannak olyan döntések, amelyeket egyedül kell meghoznunk az életben és ez is egy ilyen. A következő kérdés az volt, hogy kinek, mikor, hogyan mondjam el. És megéri-e elmondani? Mérlegeltem a dolgokat, lejátszottam magamban több verziót, végigmentem azokon, akikben megbízok és akiket szeretek. Aztán eljutottam odáig, hogy megtegyem az első lépést. Az egyik legjobb haveromra esett a választásom, aki előtt nem titkolóztam (persze ez nem igaz így, hiszen a melegségemről hallgattam előtte is). De mivel megbízok benne és tényleg nem akarom, hogy bármi is a barátságunk közé álljon, még akár egy ilyen titok is, így úgy döntöttem, hogy ő lesz az, akinek először mondom el azt, ami már több mint egy évtizede furdalja a lelkemet. Persze mindez nem csak úgy hipp-hopp történt. Rákészültem és azt mondtam, hogy legyen bármi is, történjék bármi, én elmondom, mert már nem bírom egyszerűen magamban tartani. Természetesen tartottam tőle, hogy elfordul tőlem meg hasonlók, de azért valahol titkon reménykedtem benne, hogy talán nem. Szóval felléptem msn-re, beszélgettünk, aztán egyszer csak megtettem és egy rövid bevezető után elmondtam neki, hogy meleg vagyok. Igen, ez így gyávaságnak tűnhet, de arra még nem igazán készültem fel, hogy szemtől szembe is megtegyem ezt a lépést. Egy szó mint száz, tehát elmondtam. Vártam a reakcióját, miközben rengeteg érzés kavargott bennem. Aztán visszaírt, hogy nagyon meglepte a dolog és hogy büszke rám, amiért el mertem mondani mindezt neki.

Amikor elolvastam az válasz üzenetét hirtelen hatalmas teher zuhant le rólam, úgy éreztem magam, mint azelőtt még sohasem. Felszabadult voltam és utólag életem egyik legjobb döntésének tekintem azt, amikor elhatároztam, hogy megteszem mindezt. Nem történt semmi ezután, ugyanúgy viszonyul hozzám, mint eddig, nem néz le, nem néz ki, szóval semmi negatívum. És mindez boldoggá tett. Túl vagyok az elsőn és jól érzem magam tőle, hogy végre nem kell terhet cipelnem magamon. Természetesen még így is van rajtam valamennyi, hiszen eddig csak ő tud róla, hogy meleg vagyok, de akkor is leírhatatlan érzés, ami bennem van azóta. És, hogy sikerrel vettem az első, döntő akadályt, ez erőt ad a következőkhöz, ahhoz, hogy mások előtt is színt valljak és hogy az igazi arcomat mutathassam végre.

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja