GayTalk

Barát, az egyetlen

Az egyetem melletti étteremben ülünk. Beszélgetünk és eszünk. Hosszúra nyúlik ez a délután.

Az egyetemi csoportban a legjobb barátom, lány. Alig múlt 2-3 hónapja, hogy szakítottam a nagy Ő-vel, Mirandával. Aztán egyszer csak elmondtam neki, miért jövök én annyit a fővárosba. Meglepődik, de elfogadja. Megért. Részéről ugyan úgy a barátja maradok, sőt, erősödik is a barátságunk.

Aztán telik az idő, s Mirandának is elmondom. Mérges és dühös. Érthető. Nem is értem, miért mondtam el. Viszont jól sül el a dolog. A szakításunk után újra jóban leszünk. A tény, hogy a fiúkhoz vonzódom, megváltoztat mindent. Ő barát, amit elfogad. Rátalál a szerelemre, megéli az újabb szakítást, majd ismét szerelmes lesz.

Aztán újabb barátoknak mondom el. Kettőnek. Ülünk a teázóban. A tökéletes alkalom ez. Ez az az időszak, amikor a baráti társaság átalakul azzal, hogy valaki kilép a körből. Háromra zsugorodik a brancs. Kihasználom az alkalmat, s közlöm mindkettőjükkel, hogy meleg vagyok. Nincs meglepődés. Sőt! Szerintük én mindig is az voltam, s meglepődtek, hogy lánnyal jártam!

Végül a negyedik alkalom. A lakótársammal - aki szintén lány -, s középiskolai osztálytársam volt, a Margitszigeten sétálunk. Mirandáról beszélgetünk, hogy miért szakítottam vele. Mondom, egy fiú miatt. Kicsúszik. Kerek szemekkel néz rám, csak nem csalt meg? Mondom, nem. Csak szakítottam, aztán kipróbáltam egy sráccal, s azóta fiúkkal vagyok. Ő is jól fogadta.

Négy alkalom volt, amikor elmondtam a hozzám közel álló 5 embernek. Aztán végleg a fővárosba költöztem, s már tudják azok, akikkel napi kapcsolatban vagyok.

De a szüleim nem, s ez az, ami a legjobban kétségek közé sodor. Vajon mikor és hogyan mondom el nekik? Lassan ott tartok, hogy 2 éve lakom Pesten. Az első fél évben 2 hetente hazajártam, majd 2-3 havonta. Tavaly nyár óta viszont csak 2-szer utaztam haza. Legutóbb karácsonykor.

Egyrészt, túl ritkán találkozunk, hogy ez csak úgy kijöjjön. Másrészt, miért is? Hisz, telefonon beszélünk, mióta Budapesten lakom, sokkal jobb a kapcsolatom velük. S végül, még néha most is az asztalra vetik a "költözz haza" kártyákat, de én félek kidobni az asztalra azt Ászt, akit nem hagynék el semmiért.

A felvállalásnak két fontos állomása van, a barátok és a szülők. Előbbi könnyebb, hisz a melegség egy életforma, amit titkolni ostobaság, s csak húzni lehet előttük a dolgot. Utóbbi viszont meghatározó lépés, mert azok alkotnak eztán véleményt, akik felneveltek, akikre életünk végéig felnézünk, s akik mindig a családtagjaink maradnak.

xoxo Maxen

Reflexió

Tudom hosszú kommentek sora kígyózik Pablo vendégbejegyzése alatt, de érdemes végigolvasni. Remélem a kommentelők nem veszik zokon ha gondolatmeneteiket felhasználom a bejegyzéshez.

Először is szeretném Olvasó ;) történetét beemelni ide, és itt is reagálnék rá :)

Depresszió

Sajnos sokakat érint ez a betegség és sajnos a melegekre ez halmozottan igaz. Természetesen ez független attól, hogy az ember meleg-e vagy sem. Esetünkben inkább arról lehet szó, hogy a kialakulása esetleg olyan dolgokhoz vezethető vissza, mint az elutasítottság a szülők, barátok részéről vagy éppen önmagunk nem elfogadása. Nekem is volt benne részem és sikerült kijönnöm belőle, éppen ezért osztom meg a történetem, hogy segítséget, támpontot nyújtsak a hasonló helyzetben lévőknek.

6 éve történt meg az, amire egyáltalán nem vagyok büszke és amit, ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor máshogy csinálnék, másképp csinálnék. Akkortájt kerültem középsuliba és már előre féltem, hogy mi lesz, kik vesznek majd körül, hogyan fogadnak stb. Először mindenki ismerkedett a másikkal az osztályban, aztán elkezdtek kialakulni a klikkek. Sajnos nem minden emberben van jóindulat és pont egy ilyen emberekből álló csapat talált meg magának, annak ellenére, hogy akkor még magam sem vállaltam fel még önmagam előtt sem, hogy meleg vagyok. Nem tudom hogyan, miből gondolták, hogy az vagyok (persze nem tévedtek e téren), de elkezdtek célozgatásokat tenni, piszkálódtak. Megpróbáltam elkerülni őket mindig, de persze a bujkálás nem megoldás. Így hát inkább tűrtem, hogy beszólogatnak, mintsem, hogy megfutamodjak. Csak azzal nem számoltam, hogy a folyamatos védekezés nélküli tűrés hova fog vezetni. Próbáltam minden szavukat elengedni a fülem mellett, de teljesen sohasem sikerült, mindig volt olyan, amit meghallottam és bennem ragadt. Olyannyira, hogy ez a sok sérelem felhalmozódott bennem és nem igazán sikerült szemet hunynom felette. Addig-addig gyűlt bennem, még eljutottam arra a pontra, hogy azon kezdtem el gondolkodni, hogy már semmiért sem éri meg, nincs értelme itt lennem. Ez három hónapon keresztül zajlott bennem és közben egyre mélyebbre süllyedtem, egyre többször jártak olyan gondolatok a fejemben, amik egy ép és egészséges ember fejében meg sem fordulnak. Sokszor gondoltam a halálra, arra, hogy akkor biztos jobb lenne, nem kellene tűrnöm a megalázásomat másoktól, nem kellene ilyenekkel foglalkoznom. Sajnos odáig fajult a dolog, hogy a gondolatokból tett lett, de még akkor sem álltam meg. Nem akartam tovább szenvedni, tovább törni magam mások miatt. Teljesen kilátástalannak éreztem az életemet, magamat pedig hasztalannak gondoltam, aki csak azért van a világon, hogy szenvedjen. Aztán 2003 decemberében történt valami. Épp színházi előadásra mentünk az osztállyal - amire én már nem értem oda. Útközben ugyanis rosszul lettem és a mentő vitt el. Történhetett mindez azért, mert önmagamat hibáztattam mindenért, saját magamat marcangoltam, mind lelkileg, mind testileg és mindez odáig vezetett, hogy a testem figyelmeztetésképp feladta a harcot az agyammal . A kórházban, az ágyban fekve azon az estén átértékeltem mindent magamban. Felfogtam, hogy a dolgok nem mindig úgy működnek, ahogy azt én szeretném és gondolom. Vannak bizonyos dolgok, amiket tudunk befolyásolni és vannak olyanok, amiket el kell fogadni, még ha ez baromi nehéznek és lehetetlennek tűnik. Az első, amit akkor megfogadtam magamban, hogy nem teszem tönkre magamat csak azért, mert úgy gondolom, hogy akkor nekem jobb lesz. Nem éri meg egyáltalán.

Az önmarcangolás nem megoldás a problémákra, a halál nem megoldás a problémákra, csupán elfedi, de nem szünteti meg azokat. Ha igazán azt akarom, hogy a bajaim végleg megszűnjenek, akkor nekem is kell tennem valamit, áldozatot kell hoznom, meg kell bírkóznom a hétköznapokkal, még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy semmi értelmük nincsen. Ezzel a fejemben keltem fel másnap és ezeket azóta is magam előtt tartom. Nem szabad, hogy bármi is a kedvem szegje vagy kizökkentsen a saját ritmusomból. Nem szabad, hogy más emberek miatt, akik úgy élik ki magukat, hogy másokat bántanak, szidalmaznak, piszkálnak az ember rosszul érezze magát, hiszen pontosan ez a céluk, hogy azt lássák, ahogy megtörnek. Ezt pedig nem szabad engedni és igenis lehet ellene tenni, hisz az én példám is azt bizonyítja, hogy van kiút a legmélyebb gödörből is. Persze nem szabad eddig eljutni és ennek az útnak az elején megannyi helyes és jóravezető út közül választhat az ember, még akkor is, ha elsőre bizonytalannak és végeláthatatlannak tűnik egy-egy nehezebb út, de a végén ott van a megoldás, ami nem az, hogy eldobjuk magunktól az életet illetve hogy szomorúságba süllyedünk, hanem az, hogy ÉLJÜK az életet annak minden jóságával, gondjával, bajával, mert erről szól az élet, mert mindenre van megoldás és mindenhonnan van kiút, csak keresni kell és higyjétek el, hogy mindig fogtok találni, nem is egy helyes irányt.

Csak azt tudom tanácsolni, hogy semmi sérelmet ne tartsatok magatokban, de tényleg semmit. Én ezt úgy oldottam meg, hogy egy füzetbe - nevezzük naplónak - mindig kiírtam magamból azt, ami bánt és közben elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan is lehetne orvosolni az adott problémát, amelyet végül nem is kellett, hiszen azonnyomban megszűnt, ahogy befejeztem az írást, mert már nem volt bennem és máshogy láttam azt, amit korábban még a világ legszörnyűbb dolgának tekintettem, ami csak történhet velem és körülöttem. Fontos, hogy legyen valaki, aki mindig meghallgat és segít, de ha nincs az se adjon okot az elkeseredésre, hiszen megannyi lehetőség van, hogy kiadd magadból a szomorúságod, gondoljunk például csak az előbb említett füzetre ;) Szóval mindig tartsd szem előtt, hogy az életnek igenis VAN napos oldala és csak rajtad múlik, hogy mennyire teszed fényessé azt az oldalt, mennyire akarsz azon az oldalon maradni.

Levél

Múlt vasárnap végre megtörtént velem az, ami mindezidáig óriási bizonytalanságban tartott. "Elmondtam" anyukámnak, hogy meleg vagyok. Azért csak "elmondtam", mert valójában nem szóban tettem mindezt, ahhoz azért nem voltam elég bátor, meg inkább a könnyebb utat választottam, ha már volt rá lehetőség, úgyhogy írtam neki egy levelet, amiben beszámoltam a másságomról. Tettem ezt mindazért, mert már nem bírtam tovább. Nem bírtam, hogy nap mint nap azzal kelek és fekszek, hogy ott motoszkál bennem a gondolat, hogy mikor lenne jó ötlet elmondani neki. Nem bírtam, hogy folyton ezen agyalok, hogy sorra veszem az eshetőségeket, hogy folyton elbizonytalanodok, majd felbátorodok, aztán megint csak ugyanott tartok. Nem bírtam a bizonytalanságot. Ezért is döntöttem úgy, hogy ha szakad, ha törik, én márpedig elmondom neki, legyen bármi is, már nem érdekelt az egész, csak az, hogy végre ne kelljen magamban tartanom ezt a dolgot. Nem tudtam hogyan fogja majd fogadni, de már nem is emiatt aggódtam. Inkább amiatt, hogy sikerüljön véghez vinnem. Tehát megírtam a beszámoló levelemet neki, majd odavittem hozzá, visszamentem a szobámba és vártam. Végzett a levél olvasásával, majd pedig odajött hozzám. Amit abban a pár percben éreztem, amíg a levelet olvasta, azt az érzést leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valami miatt iszonyatosan izgulok: a gyomrom hullámzik, a gondolatok kavarognak és azt várom, hogy legyek már túl az egészen. Odajött hozzám és először nem értette a dolgot. Kérdezte, hogy ez most hogy jött és, hogy mi ez. Aztán töredelmesen, félszavakban elmondtam neki, hogy ezt én komolyan gondolom, ez így van, így jól érzem magam és boldog vagyok és mindezt csak azért szerettem volna, hogy tudja, hogy őszinte maradhassak vele a továbbiakban is. Nagyon megértő volt és kijelentette, hogy akármi legyen én számíthatok rá. Aztán annyiban maradtunk, hogy majd még beszélünk a dologról. Ezután a korábbi izgalmam örömmé duzzadt. Leírhatatlan és felfoghatatlan örömmé, amit valószínű sosem tapasztaltam volna meg, ha nem teszem meg ezt a lépést. Úgy gondolom ezek után, hogy nincs olyan probléma, amit szülő és gyerek ne tudna megbeszélni egymással. Persze olyan van, hogy az egyik fél elzárkózik mindennemű probléma megoldástól és akkor lőttek az egésznek. De kis ráhatással, kis akarással mindent el lehet érni, csak bízni kell magunkban és a másikban, hogy igenis, a dolgokon lehet változtatni, még ha nehezen is és még ha sokáig is tart ez a változtatás, de nem lehetetlen.

Túl vagyok rajta. Tudja, tudom, tudjuk. Azt is tudom, hogy nem mindenki van ilyen szerencsés helyzetben, de éppen ezért írtam le az előző pár sorban, hogy van remény, hogy nem szabad feladni. Persze gondolhatjátok, hogy most nagy a szám, meg könnyen beszélek, pedig nem. Ugyanolyan vagyok most is, mint voltam, csak annyi könnyedséggel, hogy nem kell többé magamban tartanom olyan dolgot, ami kihatással volt talán az egész eddigi életemre. Bizonytalanságban éltem, egy ingó talajon, ami valjuk be nem igazán jó helyzet. Ezen akartam változtatni, hogy ha anyum mégsem fogad el, mégsem ért meg, azért én magamban helyre tegyem a dolgokat, hogy megkönnyítsem a saját életem. És remélem ezzel, hogy ezeket most leírtam és elmondtam, talán másoknak is egyfajta támaszt tudok nyújtani, azoknak főleg, akik hozzám hasonlóan túl bizonytalanok a láthatatlan jövővel kapcsolatban.

Anyu, meleg vagyok!

Ez az a mondat, ami soha nem hagyta el a szám. Ennek ellenére anyukám mégis tudja. Ennek részleteiről nem akarok mesélni, leírtam a történetemben hogyan ment.

Viszonylag sok tizenéves meleget ismerek és a legtöbbük azzal a problémával küzd hogy nem tudja, meri vagy akarja bevallani szüleinek, de legalábbis édesanyjának melegségét. Hogy miért?

Úgy gondolom, a mai magyar szülők akiknek tizenéves gyermekeik vannak, javarészt konzervatívok ezt a kérdést illetően. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne szeretnék a gyermekeik azok után, hogy megtudják, melegek. Egy szülő mindig szülő marad.

Sokan félnek a drámai jelenetektől, a kitagadástól, attól hogy már nem fogják szeretni, nem fognak rájuk ugyanúgy tekinteni. Éppen ezért sokan hajlamosak magukból áldozatot csinálni és a saját kis világukba bezárkózni, elűzni maguktól mindent- ezek az emberek lassan a szakadékba hajszolják magukat.

Amit mindenképp figyelembe kell venni az az, hogy a melegség felismerése és megélése nem csak a melegeknek lehet lelki teher, hanem a szülőknek is. Nem azért, mert a kisfiukat vagy kislányukat tisztességes családanyának vagy -apának képzelték el és úgy gondolják, hogy ebbe a képbe nem illik bele a melegség, hanem azért, mert legtöbbük ugyanúgy szánalmasan keveset tud a melegségről, mint a magyar társadalom legtöbb tagja. Ezért amire szükségük van az rengeteg türelem. A kezdeti nehéz fogadtatásnál nem kell rögtön megsértődni vagy eljátszani a hattyú halálát hanem nyugodtan meg kell velük beszélni hogy mi is a helyzet a fiú-fiú párosokkal, az AIDS-szel, ezzel az életformával. Az őszinteséggel, nyugalommal és azzal, hogy megmutatod a szülődnek hogy igenis tenni akarsz azért hogy ezt is együtt éljétek át, úgy gondolom -és úgy tapasztaltam - hogy a sikeres elfogadás előfeltétele.

Innentől pedig a dolgok a maguk útján haladhatnak tovább; a titkolózás lebontása, a folyamatos őszinteség és akár a párod bemutatása sokat segíthet. Nem kell állandó napirenden lennie a melegségednek, elég ha olyan mindennapi és evidens témának veszed amit alapvetően megosztasz velük.

Persze ha tartós elutasítás a válasz mindennemű közeledésre, akkor nem árt egy pszichológushoz segítségül fordulni, aki segít mindenkinek átvészelni a nehéz időszakot.

Alapvetően különbség van az anyák és az apák között- mondják sokan. Talán tényleg úgy lehet hogy az apák nehezebben fogadják el, nem tudom, de szerintem általános hogy aki igazán szeret, az mindenhogy szeret. Nem a heterot vagy a meleget szereti benned hanem a gyermekét, aki az övé.

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja